2. Álom az új építészetről, (1968-1972)
ÉVM-BME Horizontális struktúrájú lakóegyüttes pályázat, 1972, megvételt nyert
Amint ígértem: 1968-ban kezdem, ekkor 20 éves vagyok. Kitüntetett pillanat. Kitüntetett az év is: párizsi diákforradalom, prágai tavasz. Eper és vér. Én Pesten vagyok diák. 1966-67-ben még előfelvételis katona voltam. Mélyen megrázott. Kiderült, hogy a „szocialista ember”, hipokrita maszlag. Néhány kiskatona öngyilkos lett a szolgálati idő elején. Ha későn is, de megijedtek: s századunkat Csongrádról áthelyezték Szolnokra. Ott is az utolsó napig riogattak, háború lesz, mi már nem is szerelünk le. Timár Péter, aki már az Eötvös Gimnáziumban is osztálytársam volt, s hozzá néhány új rajtárs – Széll Andris, Domján Feri, Reischl Gábor, és mások – segítségével sikerült túlélnem. 1967 augusztusában csak leszereltünk. Baj- és rajtársaim zömével a Műegyetemen lehetőségünk nyílt öt éven át szinte egy tankörben maradva jóvátenni ezt a lidérces évet. A szakmai hangulat is javult: az építészet ekkor szabadult ki végleg a szocreál kötéseiből.
Az építészkaron előképzettségben, rajztechnikában óriási különbség volt technikumból és gimnáziumból érkezettek között – utóbbiak hátrányára. Remek tanárok zárkóztattak fel: Lelkes Pista bácsi, Bakondy tanár úr, tankörünk vezetői, s a nekem kőkemény szilárdságtan stúdiumok felelőse, Rusznyák tanár úr. Emberségük mellé volt jó humoruk is.
Negyedik év végén mégis megbuktam. Előbb akadt egy szarkasztikus alkatú külsős urbanista korrektorom, Lloydl Tamás. Hatására a komplex tervezéshez a Város Tanszékre mentem. Önfejű teamünk – lakótelep helyett – nekünk, ott és akkor forradalminak tűnő (nekik „szovjetellenes”) lakóparkot tervezett az Arany-hegyre. Jé, hát a szovjet nem a forradalom? Perényi Imre professzor elvtárs meghúzott mindanyiunkat. Nyáron újrarajzoltuk a tervet. Okultunk: Elekes Pintyő később a Szabad Európa rádióban lett zenei szerkesztő, Gond Júli elfutott Svédországig, én csak átpártoltam a Rajzi- és Formaismeret tanszék terepére. Jól megijesztett a városléptékhez tartozó politikum. Sietve a „részletek” és „formák” rajzi tanszékére menekültem át. Ott tanított a mester-legenda, Szincsák József, később (Csák néven) nemzetközi hírű, örökifjú operaénekes, akivel aztán volt szerencsém többször is együtt dolgozni a színpadon –, ő vállalta a kissé problémás diákok diplomáztatását. Akkor a még százfős évfolyamban még benne volt a személyreszabott utak lehetősége. Itt tanított Masznyik Iván festő is, fakultatív R-klubos kultúrakritika-órái lenyűgöztek.
De vissza az elejére: első év után, 1968 nyarán még ígéretesnek tűnt a műegyetemi jövő. Éppen 1968. augusztus 19-én Apámmal Stockholmba utaztunk. A jeles, 20.-ra virradó éjszakán, míg mi a kompon az igazak álmát aludtuk, a Varsói Szerződés baráti segítségként megszállta Csehszlovákiát. Magdához, pótmamámhoz igyekeztünk, aki 1956-57 telén hátrahagyott kettőnket a rommá lett Budapesten. Tíz év alatt a híres Karolinska Institut (itt műtötte Dr. Olivecrona doktor Karinthy agytumorját, amit az Utazás a koponyám körülben örökített meg) vezetőjének jómódú titkárnője lett. Felajánlotta: maradjunk ott. Apám – mindig is leplezte második házassága keserű szájízét – nem bánta, hogy nem fogadom el a svédországi menekült helyzetét. Magyar építész akartam lenni. S ehhez nem árt világot látni – gondoltam. Egyetlen kései gyerekként Apám nevelt fel, barátom volt. Hozzá tartoztam.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
ÉVM-BME Horizontális struktúrájú lakóegyüttes pályázat, 1972, megvételt nyert
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Apámat az ő apja, Monorról Brünnbe küldte: Budapest helyett legalább egy jó „nyugati” egyetemre járhatott. Ő tehát egyetértett a világjárással. Volt vonatjegyünk visszafelé is: Párizs-Marseilles-Genova-Firenze-Velence és haza. Volt még sok májkonzerv (ez nem mítosz) és 2x70 USD, hát továbbutaztunk. Párizsban már elmúlt a „tavasz”, aszfaltoztak, lecserélték a barikád-barát macskaköveiket. Este sem volt már kijárási tilalom, így színházba mentünk. Bejelentkeztünk Michel Gyarmatihoz, a Folies Berger főnökéhez. A szocializmusban a revű műfaja rég kihalt, itthon ilyet nem láthattunk. Varieté / esztrád volt csak helyette. A revű grandiózus, a varieté emberien slemil műfaj. Michel minden tekintetben (festett-álperspektivikus és hús-vér dimenzióban is) illúziókeltő előadás után mint a jótevő vendéglátó meghívott bennünket a még álló Les Halles (lásd Zola: Párizs gyomra) melletti Pied de Cochon / Dísznóláb nevű, legendás konyhájú éttermébe – a gurmanok Mekkájába. Törzsvendég volt, körülugrálták, kedvesen pózolt, igyekezett kitenni magáért, mégis közvetlen volt. Apámmal félszavakból is értették egymást, mint két régi barát. Ő a Műegyetem és Brünn helyett Balassagyarmatról végleg Párizsba sodródott. Neve revűszínházi látványtervezőként lett világmárka. Velem, atyai barátként viselkedett, így meg mertem mutatni neki úti vázlataimat. Reggel óta rajzoltam Párizst, de már voltak stockholmi, koppenhágai, hamburgi lapjaim is. Hallva, hogy építészkarra járok, Michel felismerni vélte bennem fájdalmas ifjúi alteregóját: kapacitált, maradjak kint: a mecénásom lenne. Csehek százezrei indultak nyugatra épp, ez a levegőben volt. A szocializmus, bár még csak jelképesen, de végleg befuccsolt. Michel nem titkolta, hogy meleg. Megijedtem tőle. Észrevehette, s rögtön egy „20. századi Victoria Colonnát” ajánlott, „finom, művelt” hölgyet, aki majd taníttat, és gondomat viseli. „Telefonál, és holnap kivisz, a kastélyába bemutatni”. Büszkébb voltam ennél? Sokan így kezdték. Önérzetből(?) idealizmusból, kértem, másnap mutassa meg a színházát inkább. Izgalmas volt a szcenika, a szigorú próbákon és a színház folyosóin libegő, hibátlan alakú félmeztelen táncosnők csapata is. Talán a színpad titokzatos illata segített – a szagok emléke mindent felülmúl – 10 évvel később, amikor építészként nehezen fogadtam el az idegen kaposvári színi levegő illatát, gesztusait. Végül kaptam Micheltől egy sokáig őrzött márkás festőkészletet, és elköszöntünk. Irány Provence. Aix-ből felszabadult, vidám cseheket stoppolva Van Gogh napfényben fürdő, romos diliházáig futottunk. A festett nap is vonzott. Aztán hazajöttünk.
Utolsó egyetemi évem előtt, a várostervezés bűvöletében mégis megtalált egy svéd téma. A fenti svéd kirándulás és tán a rokoni építész folyóiratok alapján – a Tudományos Diákköri Kutatás keretei között – „Svédország városépítészete, különös tekintettel a 20. század közepére” címmel dolgozatot írtam, melyet a miskolci műegyetemen rendezett TDK Konferencián elő is adtam, és I. díjjal méltányolták. Az igazi jutalom azonban a TDK – a zárt országból kitekintő – Ausztriába szervezett tanulmányútja volt 73-ban. Későbbi szakíró pályafutásom eme kezdő lépéseit Ihrig Dénes segítette. Nem sejtettem akkor, Bécs fontos helyem lesz majd.
Az elméleti tájékozódás után majd szétvetett a kreativitás vágya. A korszerű lakás témája iránti érdeklődésem egy helyszín nélküli, elvi tervpályázatra is kiterjedt: indultam az ÉVM (még volt Építési és Városfejlesztési Minisztérium) és a BME által kiírt Horizontális struktúrájú lakóegyüttes elnevezésű tervpályázatán. Megvételt nyert a tervem, bár 60˚-os raszterben, méhsejt rendszert alkotó organikus szövetet szerkesztettem. Akkori társam Kiss Katalin, talán a kedvemért kitanulta a műszak rajzolást, segített. De nem ez volt vele szép. Még évekig pályáztam, nem megalkuvás nélkül. Mégis, ma úgy látom, volt terveimben valami, a honi létező architektúra szellemével ellentétes, egyénített mag. Ezzel a hendikeppel ilyen „sikert” később már csak designpályázatokon sikerült elérnem.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Aranyhegy, beépítési terv, Urbanisztika Tsz., Komplex tervezés, 1971, Elekes Károllyal, Gond Júlival
............................................
