Szegő György DLA építész, látványtervező

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

De egy pár évvel korábbi épp itt a Károlyi Palotában átélt saját történet ide illik. Tasi József irodalomtudós hívott Pilinszky-emlékkiállításához látványt tervezni. Helyszín, a PIM emeleti hallja és télikertje. Steffanits Pöfivel a ház felújításánál kiszuperált harmonikaajtók lapjait hoztuk vissza a pincéből, és ajtótok-szerű állványzatokra 3-4-esével illesztve, Y és X alaprajzú paravánokat kaptunk, hazataláló ajtókat, nem idegen demonstrációs tárgyakat. Ezekre az ajtókra raktuk fel a költő saját készítésű fotóit, kéziratait, személyes dokumentumait, a Pilinszky-hommáge válogatást. A tokok egy részébe áttetsző fólia-függönyt lógattunk, a költő soraival. A csillárok átderengő fénye spontán plusz. Az ál-perspektivikus elrendezés Schaár Erzsébet híres Utcáját idézte.
A házban meg is volt az elismerés, de a végén mégis lett egy kis nézeteltérés. Az „utca” végébe felnagyítva azt az – Ember Mária Holocaust-albumából általánosan ismert – nagyhatású fotót terveztük, amin az unokáját gyengéden a marhavagon felé terelő, vádló tekintetű fejkendős, hajlott hátú nagymamamát „kapták le”. Pilinszky a tárcájában tartotta e kép reprodukcióját. Fontos volt számára, ezért a költő saját fotóit először bemutató tárlatnak is. Megrázó sorai kerültek mellé a fóliára. De nagy vita után. Tasinak volt társkurátora is (A. Cs.), aki mindent megmozgatott e látvány-és kiállításkoncepció ellen. „Szakértőket” is bevont. Akciója nem sikerült. Itt nem hiúsági kérdésről van szó, hanem a hiteles Pilinszky-képről és a magyar társadalom önismeretéről. A lebegő, szürreális költői vízióval sokak szerint megidéztük Pilinszkyt, az embert, aki naponta szembenézett századának tragikus honi históriájával…
E siker ellenére nem hívnak a PIM-be. Sokáig nincs komoly kiállítás-feladatom. Noha a fenti kurátori- és látvány-kalandok számomra nem kapcsolódtak sem hatalmi ciklusokhoz, sem intézményvezetőkhöz. A kétpólusú országban az általam (is) preferált „harmadik út” gyanús. A szabad alkotás réme is riaszthatja a megbízót, valamiféle újratermelődött öncenzúrában fél: a nem eléggé szürke, kreatív gondolkodásmód bajt hozhat fejére. A szabadság esendő, a benne felkínált energiatöbblet, úgy látszik, illékony. Szabályerősítő kivétel volt: Mojzer Miklós a Szépművészetiben, igaz, csak nyugdíjazása előtt felkért: rendeznék raktári kincseikből tárlatot. Bán Andrást, Hadik Andrást bevonva, a „rom-képről” ajánlottam kiállítást, festményeikből, kertterveikből és történeti fotókból: a 60 éve romos, lezárt Román-csarnok raktárkiállításaként. Aztán nem volt már erre ideje.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Királyok Panteonja, 2005, Székesfehérvár, Belsőépítészeti és látványterv: Szegő György, Koncepció: Posch Ede, Történelmi forgatókönyv: Götz Eszter, Story-board: Kadosa Kis József, mélyépítő mérnöki tervezés: Elefánti László (Mélyépterv International)

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Megtalált egy másik, eleve problematikus „rom”-os feladat. Posch Ede székesfehérvári újságírót nem hagyta nyugodni, hogy a királysírok lelőhelye, a szinte újkori rommá lett Romkert szabadtéri-múzeummá, bármivé alakítása egyre csak elvérzik a pártok és műemlékiek támadásaiban. A hely kegyeleti és turisztikai tönkretételének egyik változata: egy a helytől idegen védőtető építése volt. De indokolt eltávolítása mégis az Erzsébet-téri Nemzeti politikai felhangokkal tűzdelt elbontására emlékeztetett. A szekértábor-csaták után, az Álmok Álmodói látványtervezőjeként keresett meg ötletével Posch Ede. Azt találta ki, hogy a város királyainak történetét bemutató mustra, legyen metrónyi mélyen a romok alatt. Nem érintve a városképet, és a nagy mélységben történő építkezés nem veszélyeztetné a romokat sem. Az ötlet tetszett. A projekt neve Királyok Panteonja lett. Kerestem hozzá egy mélyépítő céget. Egykori tankörtársam főnöke, a Mélyépterv International vezetője, Elefánty László messze földön híres mérnök-tekintély, ugyancsak beleszeretett a koncepcióba. Kettős feladatra vállalkoztam: a mérnökök vázlataihoz (belső)építészeti arculatot tervezni, és magát a kiállítást kitalálni. Utóbbihoz történész is kellett: Götz Eszter, eredeti szakmájában nagy kedvvel, a pedagógus empátiájával csinált hiteles, de egyszerre fantáziát gerjesztő forgatókönyvet. A vizuális dramaturgiát együtt találtuk ki: minden rész-elemhez mást.
A földalatti forma, egy atomiumot és egy háromhajós román templom alaprajzát egyszerre idézte. Az oldaltereket kápolnákra osztva, ezekben az itt eltemetett királyok legendáit, illetve a várostörténetet animáltuk. A „főhajóban” pedig nézőtér gurult, István uralkodásának kulcspillanatait állomásként érintve. Kadosa Kis József festőművész – nem sokkal előbb nyitottam Vigadó-beli kiállítását – csinálta a story-boardot. Ebben is mester, filmgyári profi munkatársra találtunk.
Terveztünk a kiegészítő terekbe: iskolai- és mozi-előadót, éttermet, könyves-, szuvenír-boltokat, ruhatárat és földalatti parkolókat. Költségbecslés is kellett, a megrendelő középmagyarországi regionális iroda EU-s pályázatához ez volt a legfontosabb. És mert ez milliárdos nagyságrendű: menetrendszerűen újra befutott a pártos viszály. A baloldali polgármester mellénk állt, részben koalíciója ellenében is. Ez ellen még Bécsből is érkezett erősítés, Paul Lendvai, a neves bécsi publicista megszidta a várost. (Ausztriába évtizedekig Habsburg be sem léphetett. Ottani szemmel még a halott királyok emléke is tabu) Már-már egy royalista puccsról kezdtek szólni a hírek...
Ismét Arany Jánossal kommentálva: „gondolta a fene”. Csak a Budapest és Balaton között félúton, fellendült ipari város szerette volna kihasználni adottságait. Egy a művelődést misszióként kezelő, tiszta koncepció mentén. Kevésbé makulátlan a honban eluralkodott politikai szcéna és miliője. Egykori lapom mai utódja, az ÉS leközölte egy helyi múzeumi kis-tekintély írását, amiben a szerző „véletlenül összekeverte” a mi új tervünket egy előző stádiumban felkért építész munkájával. Pedig a polgármesterrel hivatalos prezentáción bemutattuk a magunkét a városatyáknak és a múzeumosoknak is. Vagy baj volt a szerző memóriájával, vagy tisztátlan a módszere. Így azután „legitimista összeesküvők” lettünk.
De a 40 m mélyre süllyesztett tervet a klérus szemszögéből is vitatta egy – általam is tisztelt – építésztekintély, mondván: „ahol egyszer transzfigurációt mutattak be, ott ne legyen vurstli”. Hely- és a műfajmegjelölése slampos. Ez nem panoptikum és több a Son et Lumiére masinériájánál. Inkább egy humán részleteit high-tech eszközökkel közvetítő téma-park multimédia programja. Amihez végül egy számítógép-animációs céggel (Visuart) érzékletes demót is csináltatunk. Mert ezúttal a néző által látott napi program is computer-animáció, nem vitás, hogy hasznos. Nem az épületet dizájnoltuk CAD-del (hiszen egy földalatti háznak nincs is látható külseje), hanem a „műsort”. 10 évvel frissebben a Nemzeti demójánál. A nemtelen támadások után a szabad alkotás győzelméért hozott áldozat jóleső érzésével: „40 m mélyen magamba temettem” Panteonunkat.
Fura módon, az „átkosban” kevesebb öncenzúrát láttam magam körül. Bizarr, hogy az 1984-től, a 2. évezred kezdetéig tartott a rövidre szabott idejű sajtószabadságom. Eleinte, az akkor mind nyitottabb sajtójába sok száz cikket írhattam. Kisebb része volt a szabad kreativitás hírnöke, sokaknál valamilyen aktualitás vezérelt, igaz, tán nem átlagos, saját (világ)szemléletemet is beleírtam. A javából – ha van ilyen(?) – 97-ben az Új Magyar Építőművészetet kiadó Máté Klára (ekkor hívott a lap szerkesztőbizottságába) Építőáldozat c. cikkantológiámat jelentetette meg. Az ismét Götz Eszter által összeállított-szerkesztett kötet előszavát író Gerle János méltatása szerint, az írások szerzője: „nem választja külön az építészet, a művészet, az urbanisztika vagy a természet témaköreit, erőfeszítése arra irányul, hogy az olvasó szembesüljön a világ egységének természetes mivoltával.” Legalábbis erre törekszem. Ma a „régi-új” előnévvel kitoldott, 1903-ban indított Magyar Építőművészet főszerkesztőjeként is hasonló a cél: ezzel a szabad, nyitott szellemű kánonnal az építész-olvasó is szembesüljön, találja meg munkája helyét a káoszban.
Ellentmondásosan indult ez az ismét „szent” megbízatás. Mert a száztíz éve Lechner Ödön köre által kezdeményezett folyóirat az én nemzedékem számára a magyar építészet hiteles tükre volt. Mint főszerkesztő, kollégáimmal együtt ekként vélekedem jelenéről is. Sokak vitatják e rangot. Erről is lehetne mesélni, de emberileg annyira alpári a szcéna, hogy nem teszem.
Túl közel is van. A megbízás előzményeit mégsem mellőzöm. Úgy kezdődött, hogy a 90-es évek elején az akkori MÉSZ elnök (C. F.) átadta a MÉ kiadását egy nemzetközi lapkiadó-óriásnak. Az meg pár év múlva megszüntette, s felfuttatta saját indítású lapját, üzleti terveibe illőt. Kb. egy év szünet után, 96-ban Máté Klára kiadója pedig a jogvitát kerülendő: Új Magyar Építőművészet címmel újraindította a lapot. Vargha Mihály barátom lett a főszerkesztő, aki olvasva Götz Eszter írásait az Élet és Irodalomban, a Magyar Hírlapban s másutt, ezért munkatársnak hívja. Schwajda épp félbeszakította két évtizedes, sok élményt adó munkát hozó, ugyanakkor bizonyosan „közhasznú” színházi látványtervezői alkalmaztatásom, Dórin kívül immár két kisebb gyerekünk is van: Hanna és Júlia. Jókor jött a családnak Eszter biztos munkája. 4-5 évig szaladt is a szekér, de az új generáció inkább vette a trendi „szakmai” lapokat. Vargha lemondott, tán azt hitte, ez felrázza majd a támogatással fukarkodó illetékeseket. Nem rázta, fütyültek rá.
Már pár éve a MÉ Szerkesztőbizottság tagja voltam, belülről láttam mindezt. Máté Klára kénytelen volt elfogadni a lemondását, és felkért főszerkesztőnek. Túl voltam már a Velencei Biennálén, és éppen stagnált az Álmok Álmodói kiállítás tervezése. Elvállaltam. Az Új MÉ folyóiratot rovatokra osztottam: a „Páholy” a legek, a „Csarnok” a dicséretesek fóruma lett. Előbbi angol fordítást is kapott. Indult „História” rovat az értékvédelmi, „Öko-tár” rovat az ökológiai, „Hídfő” rovat a pályakezdő témáknak. Arra is gondoltam, milyen fontos lenne egy elméleti melléklet, s Utóirat néven a 2001/1-es Új MÉ mellé ezt is prezentáltuk. Ez kis költségű (újrahasznosított papírra nyomott) de komoly munkát hozó feladat, különösen az olvasószerkesztő Eszter számára, hisz mindig cca. 200.000 karaktert jelent. A kiadó akkoriban vállalta el az évi háromszori megjelenésű ARC’ folyóirat terjesztését, mellékletként. Azt gondoltuk a három lyukba négyhavonta mi is mellékelünk egy-egy Utóiratot. De az ARC’ főszerkesztő Vámos Dominika egy „közös” szám után – más okok – visszalépett. Mi meg átvállalva annak bevált tematikus gyakorlatát is, évi 6 Utóiratot adunk ki. Volt, pl. építészettel és utópiával, -ökológiával, -régészettel, -szakralitással, -rozsdazónával, -kerttel, -(világ)kiállításokkal, -borászattal, -fotóval és -filmmel vagy -CAD építészettel, de a berlini vagy a torinói UIA kongresszussal foglalkozó tematikus Utóirat is, melyekhez a MÉ főlap szerkesztése is igazodott. A téma-számoknak lapbemutatókat is szerveztünk. A színház és urbanisztika téma „húzónevei” egyik oldalról Vidor Ferenc, a másikról Jordán Tamás voltak, amúgy a Merlinben. De szerepeltünk képzőművészet / társművészet témával a MUOSZ Székházban, az Andrássy út-Zsidó Negyed / Világörökség témával a Mai Manó Házban, a borászat és építészettel a FÖK-öt befogadó Selyemgombolyítóban, vagy a MÉ 100. születésnapján az MTA Felolvasó Termében, és a Károli Gáspár Református Egyetemen is. Ez 2008-ban az egyház és az építészet új kapcsolatáról / kortárs reformértelmezésekről szóló kétnapos konferencián volt, de a SZIE Ybl Egyetemen Tudomány és építészet, ill. Szellemtudomány és építészet témákban szerveztünk kétnapos konferenciákat. Itt Dr. Meggyesi Tamás, Gerle János és Kapy Jenő vállaltak kiemelkedő vendégszerkesztői feladatokat. Utóbbi sikere, szándékaink ellenére megosztotta a szakmát. Volt olyan ellen-hallgatónk, aki az egyik előadót ironikusan értelmezve látványosan kidobta a mobilját az ablakon. Talán, hogy exhibicionista „kritikájáról” szólhassanak a hírek. Így is lett…
Az Építészek Háza Kós-termében pedig, film és építészet kapcsolatáról szóló tematikánkhoz kínáltunk összeállítást, vetített mellékletekkel. Utóbbi kettő, már az érdeklődést nagyban fokozó (hivatásgyakorláshoz kötelező) credit-pontokkal is honorálta hallgatóságát. Ezt nem mindenki tartja makulátlan ötletnek. Reméltem a folyóirat hagyományát (f)elismerve, annak életben tartása önmaga elég kellene, hogy legyen marketingnek. Csináltunk egy Építészeti kritika- és 2 Építészeti fotó-pályázatot is. Utóbbiakat honi, majd EU-s térben is meghirdettük, a fotókból kiállítást rendeztünk a Kós teremben, ill. a KÖH-Aulában, katalógust is csináltunk. (Az egyik pályadíjast, az építészfotó-specialistává avanzsáló Bujnovszky Tamást a lap fotórovat vezetőjéül hívtam.) A Városvédők termeiben állítottuk ki a MÉ Fotóarchivumának javát, amiből Haba Péter szerkesztői munkájával reprezentatív CD-romot is kiadtunk. Az archívum feldolgozása segítette egy közös (Szegő György és Haba Péter), a B+V / Líra és Lant által kiadott „111 év / 111 híres ház” c. kötetünk megírását. A könyv bázisa: a régi mestereket bemutató cikksorozatom volt a Népszabadság Berkó Pál vezette Budapest mellékletében – még a 90-es évek végén. Jó feladat volt ide város- és építészettörténetről, írni – amíg hagyták. 2001 után a melléklet új szerkesztője (Búza Péter) érzékeltette, hogy nincs rám ott szükség. A melléklet azóta megszűnt, de annak vezetője újraindíthatta a Budapest c. folyóiratot. A mi Utóirat mellékletünk megjelenése a 12. év végén a 75. szám felé közeledik.
Fontos, a sajtótevékenységen túlmutató vállalkozásunk volt a Ráday Könyvesházzal és a Moholy-Nagy Egyetemmel közösen meghirdetett „Ráday Kult2-ucca” egyetemisták számára kiírt design / urbanisztikai pályázata. Ennek motorja Dr. Nagy Béla, a lap urbanisztikai szerkesztője és Koós Pali a MOMÉ-ről. A beérkező közel 40 pályamű, és abból néhány kiemelkedő munka menedzselése a MÉ, Gegesi Ferenc polgármester és a Kultuccát gründoló Orbán György közös sikere.
A 2009-es évben egy „Ornamentika és kortárs építészet” tematikát céloztunk meg, különös tekintettel az amsterdami mesterem, Greg Lynn által „felfedezett” parametrikus építészetre, amely témának szerkesztőségünkben a fiatal Botzheim Bálint építész a gazdája. Ezt a számot ez egyszer az olvasók tényleg elkapkodták. A következő években Párizsba és Brüsszelbe küldendő MÉSZ kiállításnak ez az összeállítás lett a kiindulópontja. A Párizsi Magyar Intézetbe vitt anyag egyik bázisa az Iparművészeti Múzeumban korábban Gerle János és a Kós Károly Egyesülés által megrendezett „Magyar szerves építészet” kiállítás volt, a másik, a lapban az utóbbi évtizedben megjelent – Bujnovszky Tamás által látványosan megfényképezett – magyar kortárs építészeti fotóanyag. A két csoport egy-egy épületét kurátorként úgy párosítottam, hogy a különbségek helyett a hasonlóságokra kerüljön a hangsúly. A „szekértáborok” építész-képviselői és a külföldi nézők egyaránt érezzenek rá arra a friss jelenségre, amelyben a korábbi megmerevedni látszó irányok immár nem divergálnak, inkább közelítenek. Amiből az a felismerés is megszülethet, hogy nem csak az egyik vagy nem csak a másik pólus lehet progresszív, hanem „a jó építészet”. A tárlat megrendezésében a szerkesztőség harmadik fiatal generációjából Pálinkás Edit volt a segítségemre (két ígéretes csapat a rendre késve érkező bérezés miatt elhagyta a fedélzetet). A kiállításhoz hozzárendelt nemzetközi konferencia szervezője Radványi György volt a BME-ről. A dolog brüsszeli sikere után a 2011-es Tokiói UIA kongresszus magyar kiállítását is megcsináltuk. Ezt már Csontos János publicistával / építészeti filmkészítővel a 20. századi magyar építészet történetével megerősített ornamentika és építészet koncepciót mozgókép változatban raktuk össze. Három paralel képernyőn volt mód az analógiák bemutatására. Sajnos az eredeti: térfalakra vetített installációként történő megvalósítására kurátorként nem kaptunk pénzt. A következő kínai helyszíneken viszont a MÉSZ finanszírozta a film érintő képernyős / interaktív „átíratának” hardverjét-szoftverjét. Tönkretéve a már sikeresnek bizonyult „összehasonlító építészet” alapkoncepciót.

A 2003-as Magyar Építőművészet-fordulathoz visszatérve: a támogatók a MÉ-et kiadó Gyorsjelentést kezdték olyan üzleti vállalkozásnak tekinteni, mint a többi kiadót. A támogatás (a konkurencia érthető kritikája közepette) ingadozott. Máté Klára egyik nap behozott egy embert: övé mától a lap, eladta neki. Velünk együtt. Az illető bemutatkozásából nyilvánvaló lett: terve üzleti. A demónak hozott hirdetés-kiadványok riasztóak voltak. Mentem azonnal a MÉSZ elnökhöz: ha nem akarja, hogy visszaéljenek a 100 éve alapított „márkanévvel”, és nem akarja, hogy a néhai nagyok teljesítményét besározzák: vállalja a MÉ kiadását. Az elnöknél már előszobázott egy „jólértesült” konkurens kiadó-jelölt...
A lap függetlenségének, szerkesztői szabadságának elvesztésével fenyegető pillanatban Patonay Dénes MÉSZ-elnökségét épp Weiler Árpád vette át. Kettejük bátorsága kellett a döntéshez. Köszönet nekik a bizalomért. A 2003/1-es számtól kezdve, régi-új Magyar Építőművészet fejléc alatt, a MÉSZ kiadásában, új formával jelenik meg. E játékos szómágiával elértem, ne legyen vita a névhasználatról. A tördelést pedig átvette az immár állandó grafikus partner, Szabó Gábor. Azóta, hogy a folyóiratot a Magyar Építőművészek Szövetsége civilszervezetként, nonprofit vállalkozásban adja ki: az NKA támogatása indokolt. S ez, csökkenő tendenciája ellenére eddig elégnek bizonyult. Bár az ÁFA visszamegy az államhoz, a megítélt pénz is áprilisra jön legkorábban, mégis vannak irigyeink. Ez is egyfajta elismerés. Amint a Műegyetemen Simon Mariann és teamje az NKA kérésére végzett tudományos felmérése is az. A kutatás az építészeti nyilvánosságot vizsgálta. És előkelő helyen látta abban a Magyar Építőművészetet, s az Utóiratot is. Azóta volt MÉSZ elnökváltás, sajnos, egyik haláleset miatt. Az elnökség rendre kiállt a lap szellemisége, a szerkesztés függetlensége mellett. De lelkesedésük változó. Akadt, aki úgy látta, hogy a MÉSZ ma, lényegében az Építészek Háza és a MÉ folyóirat. És hát a ház sem akármilyen. Ez egy mesébe illő Almásy-palota. Fájhat rá a lobby-fog. A szomszéd palotából az Országos Műszaki Könyvtárat úgy kipenderítették, mire igazgatója felocsúdott, már bele is halt. Eszembe jut Hollywood-i vendéglátóm, az amerikai szappanopera-író, aki a magyar rendszerváltás hallatán őszinte megdöbbenéssel kérdezte: „ki és milyen alapon kapja az állami vagyont?” Állami vagy nemzeti vagyon-e a 110 éves(!) magyar építészeti folyóirat?
A lapszerkesztés tudatosan nyitott a sokarcú építészetre. E szabadságtörekvés előremutató lehet, ha van rá igény. Valaha volt. De ma árnyalni kell: úgy fogalmaznék, a későszocializmusban az új, individuális hang és kiállás, a független alkotó-gyakorlat megalapozói voltak (lásd, pl.: Építészeti Ösztöntesztem vektorait). A pozitív lehetőségek tán éppen a – megrendelőként egyre inkább – visszavonuló állam magatartásából adódtak. A későszocializmus – tőke, és hatni képes eszmék hiányában – már nem tudta kordában tartani, korlátozni az építészek kreatív szabadságvágyát. Mérlegelve az épített környezet így kialakult szellemi és valóságos mai állapotát, úgy látom: „a szellem kiszabadult a palackból”. S ráadásul a pólusok harcban állnak. Mindig arra van erősebb igény, ami mögött ott a hatalom. E „szabadosságot” kiegyensúlyozni nehéz feladat, mert mára nincs elfogadott kánon se ház-, se település-, se tárgy-léptékében. A praktizáló kamarai építészek zöme előtt a világ tradicionális egysége homályban marad. Ha ennek tudatában kíván is alkotni, az atomizált szakmai közegben e törekvéseit nem, illetve, nagy nehézséggel, részekben tudja artikulálni. A sok „rész”, itt és most az „egész” hiánya. A MÉSZ-nek és lapjának van hivatása...

Az elmúlt években háromféle beruházásban is módom volt az új-kapitalista megbízók horizontját bemérni. Az egyik, éppen első színházi munkahelyemről, az immár félig állami, vállalkozói Margitszigeti Szabadtéri Színpadról talált rám. Ott hagytam el e szálat, hogy Katona Ferencet váltó Koltay Gábor a következő 20 évben nem adott itt munkát. Lelkesen fogadtam hát a Kht. új igazgatójának hívását. A nézőtér lefedésére kért vázlattervet. Hozzá, a felújítás-lefedés idejére provizórikus nézőteret is javaslok. Ez a mai színpad hátától a magyar kultúra, nemzettudat és turizmus számára fontos apáca-kolostorrom felé fordulna, lehetőséget adva annak vizuális adottságait in situ kiaknázni: műsortervben és díszletekben. Ez világszerte bevált gyakorlat. Arra is sanszot kínál, hogy ha beválik a játszóhely, esetleg állandó kialakítása is lehetséges. Buzgalmamban nem szerződtünk előre, bár alvállalkozó tervezők, akusztikusok és ökológus is voltak a teamben. Csak kurta üzenet jött: ez nem illik bele az intézmény EU-s pályázatába. Még egy személyes köszönöm se járt a munkáért...

Egy másik jelentős építészeti munka a Királyok Panteonja team felől jött: egy azon a tájon elterülő késleltetett városfejlődésből adódó varázsa okán a Paradicsom felől. Az Éden töredéke a tó legszebb parti telkén épülő sokcsillagos termál- és hotel. A Széchenyi-programmal épültekkel együtt vagy 200 ilyen él, nem könnyű a „feltöltés”. Itt, egy szinte családi részvénytársaság a tulajdonos. A feladat: erős, egyéni belsőépítészeti-arculatot találni. Az építésznek nem volt a belsőre megbízása, csak ambíciója. Korrekt, de semmi különös CAD látványsorozatuk megingatta a megbízót. Jó felé megy-e ez? Egykori látványtervező tanítványomat – Réz Ágnest – hívtam társtervezőül, akit design- és turisztikai-kommunikációs cége révén, a főiskola után is szemmel követhettem.
A tervben arra tettünk kísérletet, hogy a hely egyedi értékeit, a tájat, a vizet, a flórát, a faunát és a fiatal vendégek (akik „nem igen kedvelik a termált”) kreativitás-igénye jelenjen meg az általános szállodai funkciókban, és abból el tudjuk indítani a belső arculat „zöld”, de ugyanakkor sportosabb karakterét. A hallban sziklamászó-fal, a közlekedőkben erőfejlesztő játékok, stb. interaktivitást, alternatív gyógymódokat ötvöző program. Inkább derűs, mint elegáns anyagok, valamint az ezekkel kialakított látvány összességében erősen megosztotta a megrendelők stábját. Végül a „józan oldal” győzött, és koncepciónk / látványtervestül elbukott. Talán csak a befejezés határidejének szorításában.

A harmadik munka is turisztikai témájú, de itt már eddig is, német vendégkörre építő öko-turizmust működtet a megbízó. A somogyi (néhai sváb község) már üdülőfalúvá alakult. A menedzsment évek óta bíztatja Lakner László festőt és Németh Ágnest, a 2000-es Velencei Biennálén vessző-szobrokkal szerepelt szobrászt: parkot épít nekik. Paradicsom ez is, de itt őrzik az ősi karaktert. Németh Ágnes természetes anyagokból épített szobrot hozott Velencébe is. Befejezéséhez közeledő hasonló plasztikáinak elhelyezésére vártak ajánlati tervet. Volt már tervezőtárs, Marton Géza napórás, de maga a szabadtéri szoborpark nem állt össze. Nem sokkal előbb a családdal épp itt járva láttam, mennyire hiányzik az egészet átfogó szellemi bázis. A 12+1 elemre bontható szoborcsoport organikus figurái és az alkotó szándékai kínálták a zodiákus rendet, és a hozzá köthető, asztrológiai karakterek, ásványi, növényi, állatövi rendszerét. Elkészítettük a szobor-óra ásványi-, gyógynövény-, állatövi- és karakterológiai „számlapját”, a vesszőszobrok kálvária-házakat idéző építményeinek terveit. Művész és megrendelő is örült. Csak hát, ha nem is sokba, de pénzbe kerülne. S a szálloda-brancsban költeni erre nem szoktak. A tervezési díj itt is elmaradt. Megint eszembe jutott az amerikai film-guru, aki 92-ben jósolta: „Tőke nélkül nem lehet kapitalizmust építeni”.

Amikor 2007-ben, a rendszerváltást követő második 10 év írásaiból válogatott antológiámat: Táj, templom, szobor – Szegő György válogatott írásai, 1997-2007 címen kiadta a Ráday Könyvesház, a New Yorkban és Párizsban élő építészeti írót, Batár Attilát hívta meg a kötet méltatására. A kiadó pinceklubjában, szemléletem elfogulatlan, hiteles visszajelzését kaptam tőle: anélkül, hogy előtte valaha is beszélgettünk volna, fő vonalaiban a fenti bekezdések tömörített helyzetelemzését – vagy tízoldalnyi, alapos fejtegetéssel helybenhagyva – olvasta ki a válogatott írásokból. Szabadgondolkodó(?) író és olvasó egymásra találása ma: jó hír!