Egyetemi tanulmányaim időszakában, értelemszerűen csak olyan építészet kaphatott zöld utat, amely a szovjet házgyárakkal nem állt szemben. Családi házas, típusnyaralós, egyedi középületes, foghíjbeépítő konkrét és inkább utópikus urbanisztikai pályázatok pótlékként futottak. Sok pályázat volt, legyen az építész lefoglalva. De a „telepszerű, tömeges” csak házgyári lehetett. Az 1972-es Horizontális struktúrájú lakóegyüttes-pályázat szabályt erősítő, furcsa kivétel volt. Talán azért is kellett hozzá a Műegyetem kiírótársként. Nem komoly így.
A kor egyik vesztese Zalotay Elemér építész volt, akinek híres horizontális struktúrájú lakóegyüttese, a Szalagház egyúttal magasház is volt. Mert Óbudától Szentendréig tartó magasház-lineáris városa az égből nézve inkább lapos karakterű volt. Zalotay mérnöki álmot látott. De balszerencséjére: épp, amikor „megvettük” a szovjet házgyár már több évtizedes, elavult technológiáját... Valószínűleg értékes, ma már kincset érő nyersanyagokkal fizettünk, lejárt lakógép-gyárakért – ezzel „szembe menni”, politikai vétség volt. Elemért meg is hurcolták, emigrálnia kellett. Az építőipari „Hét nővér” Nyugaton sem örült Zalotay eredeti és olcsó konstrukciójának. Még saját családi házaként kivitelezett svájci referenciaépületét is le akarták bontatni. A sors fintora, hogy 20 év múlva mi, Gerle János és én, magyar kritikusok Michel Ragon párizsi sztár-építészetteoretikussal összefogva mentettük meg hajlékát… Elemér akkoriban majd értemjön a Nancy Színházi Világfesztiválra, és visz megmutatni házát Ziegelriedben. Műve a high-tech és a kézművesség ritka találkozásának csodája. Még útközben megálltunk megnézni Corbu Ronchamp-i kápolnáját, ez Zalotay számára is a modernizmus Mekkája volt – itthoni emblematikus épülete, a Szombathelyi Szputnyikfigyelő ennek elfelejtett mostoha testvére. Délután értünk Ronchamba, a kerti sorompó már zárva volt. Átbujtunk alatta, mentünk fel a kápolnához, de egy bicegő alak puskát fogott ránk, és ordított: „Futólépésben távozzanak!”. A falu kocsmájában hallottuk: magával a plébánossal álltunk szemben...
Lázadó feltaláló volt legendás tanárunk, Párkányi Mihály is. Ő Sámsondi Kis Béla korszakosan új metódusát, a szövetszerkezetes építést fejlesztette tovább. Szemináriumán ehhez az urbanisztika korszerű, rendszerelméleten alapuló mérnöki gondolkodásba is bevezette (igaz, tanmeneten kívüli) hallgatóit. Gipsz, cement és víz szimbiózisa kézenfekvő előnyöket ad. A monolit struktúra szabadon formáló irányát is magában hordozta akkor – a házgyár merev technológiájával szemben. Párkányit ezért ellehetetlenítették, harcába belehalt.
Madách nyomán szabadon: a kudarcért is meg kell küzdeni. A horizontális lakóegyüttes pályaterv megvétele utáni, első pályázati kudarcom hamar, jött: 1972-ben. A Szincsák Jóska körüli szabad Rajzi tanszéki légkör lehetővé tette, hogy diplomafeladatnak a Visegrádi Mátyás Király Múzeum akkor kiírt országos tervpályázatát válasszam. Timár Péterrel neveztünk, én terveztem a múzeumot, az ő étteremtervét a műleírásba tettük. A tervezés olyan gyönyörűséget adott, amiről majd állami praxisban álmodni se lehetett. Egy disszonáns – ma látom, inkább bölcs – mondat kijózaníthatott volna: Héj Miklós, a sokat tapasztalt múzeumigazgató-régész mondata. Így hangzott: „Megvan a palota főkapuja, de visszatemettük, mert jobb helyen van az a föld alatt.” A terepet járva, jó lett volna a jövő leleteit is sejteni. Nem értettük, naivan, komolyan hittük: az I. díjas tervből épület lesz… Tervünket erős szavakkal illetette a zsűri. 2008-ban Mátyás éve volt, de nem épült itt új múzeum, csak egy sokat vitatott kulissza. Pár évre rá, akkori tervezőtársam is felhagyott az építészettel, fotós művésztanár, majd a Kis-képző igazgatója és a Fotóművészet folyóirat szerkesztője / kiadója lett. A pályaterv múzeumának monolit vasbeton szerkezete kettős rendet tartott: a földszint szigorú derékszögű rasztere ésszerűen szolgálta az üzemi funkciót. De pillérei áttörték a födémet és egy organikus plasztika állványát adták. Belül a ház – Jánossy György „kortárs gótikája” által is ihletett – szakrális hatású, ám a híres, látványosan kiegészített konkrét leletekre szabott múzeum-palota volt. Az épületszobor alaprajza a nautilus kagyló vázát követte, de közben a látogató útja rámpaszerűen a toronyba telepített kilátóterasz felé emelkedett. Sokáig kerestem az alsó négyzetháló és a felső spirál közös pontjaihoz matematikát, végül csak kiszerkeszteni tudtam. 2008-ban a Stratégiai Kutató Intézet „metatudományos” konferenciáján előadó kutatók (Richard Amoroso / USA és Alex Hankey / GB) kvantumfizikai modelljében ismertem rá a spirál-szerkezet újkeletű matematikájára, geometriai modelljére. A metatudomány vallást és természettudományokat ötvöző eszményével ma sem üdvözülnék. Akkor pedig „organikus” múzeumtervemmel állt szemben zsűri, az egész vulgár-materialista korszellem. A bírálatban tervünket alaposan leszólták.
Visegrádi Mátyás Király Múzeum pályázata, Rajzi Tanszék, Diplomaterv, 1972, Timár Péterrel, opp.: Merényi Ferenc-Pogány Frigyes
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Nemsokára következett a diplomavédés. Két neves professzort hívott a tanszék, talán a pályázati zsűri kritikájával szembeni önvédelemből. Visegrádhoz – Mátyás Itália-tiszteletéhez méltó módon – olaszos tekintélyeket, Pogány Frigyes professzorunkat és a külsős Merényi Ferenc építészt, műtörténészt, aki később a Római Magyar Akadémia és a Szépművészeti Múzeum igazgatója lett. Felvillanyozva hallgatták mondókámat, lelkesen böngészték a terveket. Nagy egyetértésben emlegettek egy kortárs olasz építészt, bizonyos Micheluzzit, akit akkoriban ismert már a világ. Én nem tudtam róla. Az olasz csoda büszkeségeként épített Autostrada del Solén ő emelte 1966-ban a Chiesa dell’ S. Giovanni-t. Micheluzzit is Giovanninak hívták, mint a regionalista modern emblémájává lett sztráda-templomát. Az ő házának is látszóbeton harmadrendű-felületei vannak – mint az én tervezett múzeumomnak is. Hozzá: kőfalai, magas-tetőhéja helyi karakterű, hagyományőrző és mégis kortárs. 30 évvel később végre meg is nézhettem ezt a templomot, amit – a diploma-zsűri mestereinek lelkesedését idézve: „akár én is építhettem volna”. És valóban, fura „ismerősként” járkáltam terében. A mester olasz kiállítása kapcsán nemrég írtunk róla a Magyar Építőművészetben. Itthon máig nincs kultusza. A diplomaterv 5-ös lett, a pályázati kudarcból pedig (professzoroknak és Szincsák lélekjelenlétének hála) egy életre kiható, meghatározó siker.
1972-ben a BME-t építészmérnökként végezve, nagy nehezen tervezőirodában kezdtem dolgozni. Lett volna „családi összeköttetés” a Középület-építőhöz, de én tervezni akartam. Hely sehol. Tragikus „véletlen” tette lehetővé, hogy a BUVÁTI-ba mehessek, műszaki-gazdasági ügyintézőnek – így hívták akkor a tervező-inast. A fiatalon öngyilkos Ropár Ferenc rajzasztalánál kezdtem. Ő volt az első, aki foghíjat tervezhetett a Clark Ádám térre –, azóta, elvetélt tervek sora után is üres a hely. Boros Zoltán műtermében állt ez az asztal. Irodánkkal szemben volt a közvetlen és excentrikus Vadász Györgyé. Odaát kiváló volt a hangulat, őket irigyelte az egész intézet. Voltak olyan napok, hogy bezárkóztak és ünnepeltek kicsit. Vészi Éva és Széll Andris barátaim ott dolgoztak – bizony, jobb munkákon.
Boros és Vadász – a képzőművész szcéna szereplői, Gyuri Velencében is kiállítottak –, szobrászokkal dolgoztak. Van rá idő: akkoriban rengeteg munka maradt papíron. ’73-ban „begyűrűzik” az olajválság. Ekkor lépett életbe a „beruházási stop”. Műtermünkben dolgozott Kangyal Ferenc és Bálint Jenő, akik elismert építészek, mégis szinte belső munkanélküliek.
Újabb véletlenként – mert Á. Cz. kolléganő kiküldetésébe követte a férjét – hamar „önálló” munkát kaptam: egy lakótelep központját jelentő ún. szolgáltatóházat. És úgy láttam, hogy az önpusztító tervezőintézet szinte akadálypályát állítva akarja leszoktatni építészeit a kreativitásról, kiölni még az alkotómunka körüli libidó reményét is. Ha jött feladat, termelékenységet vártak. Az „én munkámon” is robotolt neves kolléga: mert a főnök úgy vélte, hogy az én rutinommal „sose leszek kész”. (Kvázi) autonóm csak rutinnal lehetsz.
A cég koncepciójának megvalósításában – tudtán kívül – élenjárt bizonyos Berci bá’, a BUVÁTI felelős tűzrendésze. A „fiatalok” megalázó lefárasztásának trükkjeinél nem időzve, a lényeg: első és utolsó ottani feladatom volt az Őrmező Szolgáltatóháza volt. De a XI. ker. panel-rengetegét oldani szándékozó, „büszke” városkoncepciójának toronyház-tervei helyett – addigra már drágán elkészült mélyalapra – csak földszintes ház nőhetett. A beruházási stoppal „leállt” a magasház. A teherbíró alapra ráadásul könnyűszerkezetes épület kellett. Erre éppen központi program indult, hogy kihasználják a vaskorszaki nehéziparába fúlt Dunaújváros frissebb kapacitását. A program több fázisa is kabaréba illő diktátum volt, aztán már cak a sablon szabályai szerint haladtunk. Jutott közben idő pl. saját tetőtér-beépítést keresni és azt tervezni. A kibővített ebédidőt sokan a legendás Gerlóczy-kocsmában töltötték, én és a Madách tér túloldalán, a Tipustervezőnél dolgozó Péter barátom bejártuk a Duna-partok, az északi Gellérthegy és a Vár tetőtereit. A BUVÁTI a Városházán van, így házon belül elértük a Főváros tervtárát is. A tervek alapján latolgattuk, milyen problémák közé kerülnénk adott választással. Végül egy Városmajorra néző íves-szarufás manzárdtető mellett döntünk. Szinte függőlegesek a falak, ezt jobban lehet bútorozni, van panoráma és, esetemben: egy tetőterasz szólt a hely mellett. Péter a terasz helyett a nagyobb területet választotta. A műszaki tervek elkészítésénél nehezebb volt a lakói hozzájárulás, a házkezelőségi és a tanácsi engedély megszerzése. Évekig napi feladat volt átverekedni magunkat a bürokrácia hihetetlen útvesztőjén. Végül mindketten belefáradtunk: az engedély birtokában túladtunk bérlő-kijelöltségünkön. Péter egy kevésbé problémás közeli tetőt épített be, én pedig időközben a Művészeti Alap tagja lettem, így a tetőtéri lelépésből jutottam hozzá egy lakótelepi „műteremhez”. Maradt hát erőm újabb öt évig szőlőt művelni, hozzá „első műként” présháznyaralót álmodni és megépíteni.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Sz. Gy. Présháza, Ábrahámhegy-Kápolnavölgy 1972-75, Kivitelezés: kalákában
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Hollókő Élelmiszerbolt tervpályázata, 1980 k.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Apám 69-ben (annyi idős volt, mint én most) szőlőt vett Ábrahámhegyen. A házat 1972-75 között, inas-vizsgaként, saját kézzel, baráti kalákában emeltük. Az építkezés sok tapasztalatot adott, és mellé gyönyörű balatoni nyarakat. A pince boltívét az alap kiemelt földjéből formáltuk, Brunelleschi nyomán: érméket dobva a rétegek közé. A Nagymamától jó jegyekért kapott régi alpakka ötösöket aztán a szilárd betonhéj alól bontókapával kellett kinyerni. Leghatékonyabban a szinte családtag Pista bácsi ásta a pincét – az „elméleti” fiatalok között ő lett egy csomó kihagyhatatlan tevékenység műszaki vezetője is. Ő értett, pl. a földhöz, és nem lett hólyagos a kérges keze. Csak a tetőt csinálták profik: ács és nádfedő. Szép lett a ház. F. Kovács Attila úgy mutatta be a Múzeumi Magazinban, mint a tájba illő építészet követendő példáját (a Kápolnavölgyet aztán egy – immár zalai notabilitásokból érkezett – bebíró hullám tönkreépítette. A Balaton sufni-part lett. Ha kirándulok első, magam építette házam felé: elszorul a torkom.
A tervezőiroda élményére visszatérve: a véletlenül ért „saját” munka hamar ráébresztett: a létező építészetben (egyelőre) nincs alkotói lehetőség. Sokan az újrainduló Mesteriskolába menekültek, én Pogány profot fogtam szaván: állta, segített. Rektorként az Iparművészeti Főiskola Rubik, Herrer, Szili, Valker által már kitaposott, posztgraduális építész-továbbképzésbe terelt. A műegyetemi tárgyakat kihúzták, nagy szabadsággal lehetett összeállítani a keresztféléves, három és fél év alatt iparművész diplomát adó képzés tárgyait. A rendszer hasonló volt az angolszász kollégiumokhoz vagy a mai master fokozathoz. Szabadság volt benne, maradt idő azzal élni is. Például praxist szerezni. 1974-76 közti főiskolás idők délutánjain a BME Lakótanszék-i KK (Költségvetésen Kívüli) munkáin dolgozhattam. Az egyetemi oktatók e magán tervezőirodája sokkal emberibb és hatékonyabb volt az állami nagyoknál. Nem mellesleg, jobban is lehet keresni (a BUVÁTI-ban, a jeles diplomára tekintettel 1500 helyett 1800 ft volt a fizetésem) – ennek többszörösével mégsem éltem nyugdíjas Apám nyakán.
Kapsza Miklós tanár úr, és a honi modernizmus nagy öregje, Schall József vezették a munkát. A „tanári” rajzterem hangulatát a nem velünk dolgozó, de ott honos igen népszerű tanár, Malecz Erika is meghatározta, akinek fia, Bächer Iván – amúgy – a mikro-építészettörténet leghatékonyabb népszerűsítője ma itthon. Előbb a Vasas Sportcsarnok résztervein dolgoztunk, én és Nagy Mariann, a barátnőm. Majd a belsőépítészeti stúdiumok előrehaladta és az ott dolgozó diák D.-ék disszidálása „szerencsésen egybeestek”, és bekerültem a Belvárosi Üzlet Központ (BÜK) passzázs-rendszer induló tömbjének koncepcióterv stádiumába. A cél, hogy a Párisi Udvar kiviteli tervei közben készítsük elő a Haris köztől a Régiposta utcáig terjedő II. ütemet – utóbbi máig nem valósult meg. Miklós egy színházi szuffitás kirakatképzés javaslatomat elismerve, bevett a Divatház belsőépítészetébe is, de a Katona József Színház rekonstrukciójába nem. Annak ellenére sem, hogy a főiskolán felvettem a sokak által áldott-átkozott szaktekintély, az idős Tolnai Lajos szcenikai kurzusát is. Ő az alapfogalmak ismertetésén túl rendszeresen elvitte hallgatóit a „terepre”, hogy a színpadról lássunk operát és balettet. Érzéki élmény volt 5 m-re hasalni, pl. a Spartacus kavargásától, Fülöp Viktortól. A Lakó Tanszék, mint KK munkahely stressz-mentes volt, Szamosi György és Kótai Sándor kollégákkal síelni is együtt jártunk Chopokra, Zakopanéba, és fel Krakkóba, Varsóba kultúrálódni is.
A Főiskolán három meghatározó „más”, mondjuk így: humán impulzus is ért. Kettő házon belül. 1. a Szrogh György vezette szak nyitott légkörébe befért Szelényi Iván itthon friss, szociológiai, és a Makovecz Imre – ide frissen befogadott – organikus szemlélete is. Midkettő alig alig „tűrt” volt már akkor. A rutint képviselő iparos-mesterek (pl.: Vas Antal) nyomását, néha direkt ellenszenvét , páran csak a műtörténész Vámossy, a festő Jakuba vagy a belsős Mikó tanár urak és Szrogh professzor humánus oltalmában tudtuk elviselni. Néha átmenekültünk a textilre, a könyvtárba. E villaházában ért a 2. impulzus: Bodor Feri polihisztor könyvtáros figyelme. Minőségérzéke, jó szimata alapján szárnya alá vette a jobb sorsa érdemes hallgatókat, és – honi viszonyok közt igen friss – beszerzései örömébe is bevont minket. Többek közt a keresztévfolyamaim: Nagy Péter és Nagy András, Kara Gyuri, Nyári, Flór, Nagyvári, Mátrai és Orosz kiugró tehetségű grafikusait, s az én belsős triumvirátusomat: Bachman Gáborral, Csengery Zsolttal. Bodor erősen tudott hatni fejlődésünkre, talán egész sorsunkra is. Utóbbiak nemsokára díszlettervezőként folytattuk, ők ketten a Filmgyárban, én Katona Ferenc Szabadtéri színházaiban és Művészeti Hetekjénél, majd Babarczy-féle, akkor már kimagasló kvalitást képviselő Kaposvári Csiky Gergely Színházban.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Belvárosi Üzletközpont, Kígyó-Passzázs, 1973-79, Lakó Tanszék / KK munka vez.t. Kapsza M.-Schall J. (Nagy Mariannal)
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Simontornya, urbanisztikai pályázat, 1977, Széll Andrással
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Eger Belváros, tervpályázat, 1975, Nagy Mariannal
............................................
