Szegő György DLA építész, látványtervező

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Első kiállításomat 1978-ban, a Fiatal Művészek Klubjában, az egyik akkori avantgárd kult helyen csinálhattam. Itt mindig progresszív kiállításokat rendeztek. S volt egy varázsos esti klubvilága is, ahol bárkivel, bármikor lehet találkozni. A ház a KISZ-é volt, de a szervezése szabad, bár sokan éreztük a besúgók jelenlétét. Később üzleties hely lett, a progresszív, otthonos-snasz pince sznob üzleti vállalkozássá vált. Mára egy központ által preferált műpártoló bankáré lett a villaépület. A fiatal művészek le vannak ejtve.
A Fotó/Labor c. kiállításomat az FMK még régi rangján fogadta be. 5 db 50 l-es akváriumot, hozzá felszerelést béreltem a Szent István körút sarkán, a mai Kieselbach Galéria hátsó felén működő akvaristától. A halakat meg kellett vegyem. Nekik víz alatti tájképeket, magamnak egy fotólabor kellékeit telepítettem a tartályokba. Szárítócsipeszekről filmek lógtak a vízbe. Emulziószilárdulás helyett éppen ellenkezőleg, leáztak, megsemmisültek a képek. Natura morta. Egy hosszú, szép és tartalmas kapcsolat képi emlékeinek kellett eltűnniük a filmekről és papírképekről. Éppen a vízben tovatűnő fotók vonzó főszereplőjének, Mariannak köszönhettem, hogy az együtt töltött öt év alatt vizuálisművészeti érdeklődésem a klasszikus mellett kinyílt a kortárs felé is. Errefelé épp ő fordította figyelmem. Művész-avatásomon, mágikusan kellett megszabadulnom a közös képektől… Gyászmunkának is mondhatnám. Szegény halak egy része nem is élte túl ezt a fordított „előhívást”. A képi agymosást további montázselemként az akváriumok mögött bekapcsolt piros junoszty tévé képözöne is fokozta.
Pár év múlva Párizsban, a Pompidou Center tárlatán egy ír kortárs művész, szinte azonos kellékekkel (akvárium, élő hal, vízbemerülő képek, képernyőn futó video-háttér) és hatással csinált egy kiállítást. Utólag a netről rekonstruálva, ez a mű a Living and Presumed Dead /1983-85/ vagy a Seeing for Oneself /1987-88/ 45’ lehetett. (James Coleman /1941/, londoni, párizsi ösztöndíjak után 20 évig Milánóban élt, 1973-ban ő képviselte hazáját a Párizsi Biennálén, előbb csendélet-diaporámákkal, majd szinkronizált hangosítású multimédia-alkotásokkal tűnt ki). Szabad pályája állomásait, technikáját irigyen összemérve a miénkkel, ekkortól tudom: a képzőművész sikere nincs direkt függésben művével, annak minőségeivel, pláne innovatív eredetiségével. Megértettem, amit sokan máig se hisznek: a művészt a globalizált világban rangsorolt kiállító intézmények szó szerint „megcsinálják”. Tán jobb e kiszolgáltatott helyzetet elkerülni: hitelesebb, ha a művész inkább magának alkot. Siker helyett az alkotás öröméért. 1977-ben nem zavart, hogy nincs visszhang. Tihanyban sincs már ekhó. Mégis felemelő a táj.
A következő kiállítást 1978 telén Molnár Éva kvalitásérzékkel, bátor kiállással vitt, szintén kult Fészek Galériájában Rajk Lászlóval csináltam. Éva, a galériavezető, lassan évtizede a hely minőségi tárlatainak kurátora volt. Rajkkal elfeleztük az I. emeleti Körtermet: a falakon balra az ő Öt terve, jobbra Álomtervek címen, az én építészeti témájú montázsaim. Mindkettőnek erős kritikai hangja volt. Ő az építészet elvei és napi tervezői gondolkodása közti járhatatlan szakadékot szarkazmussal pásztázta. Az én lapjaim a városi lét, az architektúra méltóságát firtató kollázsok, az építész mesterség és a budapesti polgár szabadságának lehetséges találkozását keresték. Külön katalógusokat is szerkesztettünk, az enyémhez több nyelvre lefordított, a tervezés imaginatív tartalmainak pszichológiai határairól értekező bevezető és egy „álomfejtő szótár-függelék” is tartozott. A német fordítást házilag Apámmal, az angol, francia és spanyol szöveget a Rózsadombon székelő Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ) kollégái fordították, baráti alapon – a szocialista idők kelet-európai abszurdjának szép példájaként. Szamizdatként ki is nyomattuk (úgy emlékszem, új barátnőm nyomdász mamájának köszönhetően). E kiállítás már kritikát is kap. Megosztja a kritikusokat, s jelentések témája is lett – lásd a képaláírásban. Fura, újév után Pécs Ifjúság-Házában mégis újra bemutathattuk…
Ekkor, 10 évvel a párizsi Michel Gyarmati-találkozás után – építész- és művész-diplomákkal a zsebemben – az építészet magyarországi lehetőségeiben megcsalatva, Kaposváron lettem díszlettervező. Párizs helyett? (Gyarmatival pár udvarias lapot még váltottunk, de többé nem találkoztunk). 1981-82 telén Rajk hozta Kaposvárra a másik párizsi magyar díszlettervező nagyságot, a filmes Trauner Sándort. Megnézte az általam tervezett, akkoriban legendává váló Marat halálát. Trau meg volt hatva, gratulációja is őszintén hatott. A lengyel szükségállapottal szinkronban „mennybe ment” – de e hátszél nélkül is kiemelkedő – előadás aztán eljutott Belgrádba, Nancyba, Metzbe, Karlsruhéba, Berlinbe és Varsóba. De Párizsba nem. Gyarmati így nem láthatta. És sok tanárom se, pedig örültek volna.
Voltak Kaposváron is hamar múló holtpontok, de amikor 2003-ban, másfél évtizeddel távozásom után visszaszerződtem ide, még töretlenül jól működik ez a színházi műhely, erős a nekem fontos színészi és tárak közötti csapatmunka is. És 2008-ban „színházi apám” és mentorom, Babarczy László tán közös munkálkodásunk hattyúdalaként állítotja színre harmadszor Bulgakov Bíbor Szigetét. Végzős diákjaival (a 2. bemutató Szolnokon volt). A kaposvári színházi műhely titkáról sokan írtak már, összegezve: a 70-es években Komor István, az új szellemet grundoló igazgató halálakor Zsámbéki Gábor örökölte a formálódó társulatot. Ő és Babarczy László, Ascher Tamás, meg Szőke István egymásután rendezték az országot felkavaró előadásokat. 1977-ben a Vígszínház előtti rendőrattak ellenére bejutottam az Állami Áruházra, barátokkal utazunk a Lócsiszár, az Ivanov, a Godotra várva, stb. – nálunk hallatlanul friss színházi nyelvet beszélő –, csak itt látható „élő színház” fűtött hangulatú előadásaira. El voltam tőlük bűvölve. Majd a színház pesti vendégjátékát „kitelepítették” Gödöllőre, de ez későbbi történet...
Mert előbb jött a csoda: a Zsámbéki Gáborral Budapestre távozó csapat után megüresedett Pauer Gyula kaposvári munkaköre is, a látványtervezőé. (Ezt a fogalmat Bachman Gábor vezette be idehaza, ő, Csengery, Rajk és F. Kovács – építészbarátaim, évfolyamtársaim voltak, akkor már mind filmgyáriak. Az art director feladatkörét értettük ez alatt: ebben egyetlen alkotó felel díszletért, jelmezért, sminkért, szcenikáért, világításért.) Keserü Ilona festő már korábban befejezte a kaposvári „kirándulást”. Donáth Péter festő, a 78-ban elüldözött Halász-társulat itthon maradt író-festő-színész-tervezője már ott volt egy éve, de kerestek még valakit. Bachman is tervez itt egy Hazatérést, de nem találnak egymásra. A pillanatot, megérezve telefonáltam Babarczy Lászlónak. Évadzáróra hívtak. Kivettem a Polski Fiat első ülését és berakom az óbudai Lovashadsereg makettjét és az Álomtervező katalógust. Babarczyt a Kerényi-féle modell nem izgatta, de érdeklődéssel meghallgatta „Katona Feris” történetemet, a Hamlet-élményt, figyelemmel átlapozta a katalógust. És szerződtetett.
A fent említett Lovashadsereg tervhez: a Művészeti Heteknél Katona ekkortájt elhatározta, hogy egy többfunkciós koncerttermet-térszínházat is gründol. A felújítandó, a méltatlan állapotú, belül szétvert óbudai klasszicista zsinagógát szemelte ki. Nem csak a vázlatterveket rajzoltam meg, hanem Isac Babel Lovashadsereg c. regényének a még romos térbe elképzelt Visnyevszkíj által írt színpadi adaptációja díszleteit is. Ez lett volna a hely állapotára figyelmet felkeltő „bevezetése”. A rendezést Kerényi Imrére bízták. Előtte, úgy emlékszem, a Moszkvai VIT magyar műsorát rendezte, értette az idők szavát – kellett is, hisz a Babel-mű nem volt szovjet kedvenc, a zsinagóga meg itthon volt tabu. Jól és gyorsan dolgoztunk: nagy makettet is csináltam Valker Emillel, azt hordozták körül Katona és Kerényi. Eredménytelenül. Az álmot visszaigazolta pár év múlva a Jakab-Jámbor tervezte szabadkai (akkor még romos) gyönyörű szecessziós zsinagógában Danilo Kis A-moll mise c. előadása: a szovjet forradalmi élcsapatáról. Félelmetes, leleplező erejű, igen teátrális dokumentum-mű volt, ez is életre szóló színházélmény. A szerző hasonló témájú írását később jól installáltam a Stúdió K Mátyás utcai pincéjében. A Fodor Tamás rendezte, Danilo Kis-Forgács András: A görény dala/zenés tor-túra című előadáshoz jó húsz évvel később, 2000-ben csináltam ott színpadtervet. Az óbudai zsinagóga végül tévéműterem lett a kádári kultúrpolitikában. Így nem járhatott bele közönség, nem volt szó a zsinagóga tabu témájáról. Viszont a szabadkai zsinagógát kitatarozzák: múzeum-koncertterem lesz belőle. Itthon Otto Wagner sem elég jó építész ehhez. Rumbach utcai zsinagógája majdnem tőzsde lett. (A régi Magyar Nemzetbe írt glosszával sikerült ezt megfúrnom. Azóta kallódik a vadkapitalizmus és a hitközség között.)

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Ösztönépítészeti teszt és Egy kiállítás rekonstrukciója katalóguscímlapok, 1979 és 1998, Bercsényi28 Galéria (performansz: Mérei Ferenc és Szegő Gy. kur.: Rudolf M.) ill. Balassi Galéria (megny.: Beke László, kur.: Orbán Gy.)

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Következő kiállításomat, egy építészet-szociálpszicológiai (pszichiátriai) installációt már 1981-ben, az avantgárd harmadik pesti kult helyén, a Bercsényi28 Galériában csináltam. (Valamikor akkortájt itt olvastuk fel a 12 karácsonyi mese c. pamfletet, amelyben a firenzei Superstudio fenyegető – mára részeiben tragikusan meg is valósult – urbanisztikai rém-utópiákat vázolt, egyszerre figyelmeztető és ironikus text+terv mesékkel, csinos-csábító marketing látványokkal.) Most a B28 galériát kórteremnek rendezzük be – az akkori kollégisták, a hasonló nevű diákfolyóiratot szerkesztő Rudolf Mihály és társai, valamint Gerle és Rajk építészbarátként segítettek, Magyari Beck Isván „építészet-pszichológus”, és a már említett Konrád György vagy Makovecz Imre is biztattak. A fehér vas ágyvégek kötőelemeiül, a már Demján Sándor által (a BEAC pálya helyére) épp szemben építendő Skála Áruház betonvas készletéből kértünk pár olyan átmérőjű rudat, amelyektől az elmekórterem „építkezési karaktert” is kapott. A lázlapokon épületfotók. Ekkor már évek óta dolgoztam a Lipóton tanult Szondi-teszt építészeti-arc alternatíváján. Ha a ház arca a homlokzat, akkor a „beteg építészet” erős, szélsőséges arcaiból – hasonlóan az ösztönbeteg fotókhoz – is összeállítható a Szondi-féle ösztöncsoportokkal korreláló képsor, és a faktor-analízissal további társadalmi, építészeti következtetések vonhatók le. Összeállítva egy bővebb anyagot, barátaimat és üzletfeleimet mindkét módon tesztelve, a faktorokat lassan körvonalazva végül sikerült 48 klasszikus és – építészkörökben általánosan ismert – kortárs építészeti esetre, „portréra” fókuszálni. E fotók, lázlapokra nyomatva, lázkeretekben lógnak az ágyakon. A fehér vas éjjeliszekrényeken vizespohár, hőmérő, gyógyszerek. Betegnek kollégisták és fiatal építészek feküdtek be, ki-ki egy terve, fejméretre kivágott „ablakába” dugta arcát.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Ösztönépítészeti teszt kiállítás és performance,1979, Bercsényi28 Galéria (performansz: Mérei Ferenc és Szegő György kurátor: Rudolf Mihály)

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Az Ösztönépítészeti teszt erősen építészetkritikai hangú kiállítás lett, melyet Lipótos „önképzőköri” tanáraim mestere, a politikai másképp gondolkodó legenda, Mérei Ferenc nyitott meg, zsúfolt estén: egy megható és vidáman precíz performansszal. Manószerűen huncut, derűs arcára komolyságot erőltetve elmesélte, miről van szó, megcsinálta magán a tesztemet és a felrajzolt ösztönprofil eredményét – látszott, hogy valóban kíváncsi rá – hitelesnek nyilvánított. Gratulál, együtt meghajlunk: nagy taps. (A Szondi-teszttel dolgozó analitikusok rendre magukkal is amolyan passziánszot játszanak, ismerik jól saját profiljukat. Rajk előtte elvitt párszor Mérei Papához, akinek bemutattam a tesztet. A Mérei-körből Forgács Péter segített Szondival is kapcsolatot találni. Fura, de – az építészethez hasonlóan – tűrt helyzetükből épp akkor ocsúdó magyar pszichoanalitikusok komolyan vették a tesztemet. Társasjátékomnak az analitikusok között nemzetközi visszhangja is lett. Az ugyancsak szamizdat, kétnyelvű katalógussal (a BME kulturális életéért felelős KISZ is kiadóként szerepelt rajta) a munka O.G. Wittgenstein, neves mese-pszicológus (levelében tesztelt is: „mi a kedvenc mesém?”) hívására postán kiküldtam a képeket a Németnyelvű Analitikusok X. Világkonferenciájára, Münchenbe. Jakab Irén művészetterapeuta kérte / vitte Pittsburghbe: egyetemi laborjában megkísérelni ötletemet standardizálni.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Egy kiállítás rekonstrukciója katalógusoldal Szondi Lipót levelével, 1979 és 1998, Bercsényi28 Galéria (performansz: Mérei Ferenc és Szegő Gy. kur.: Rudolf M.) ill. Balassi Galéria (megny.: Beke László, kur.: Orbán György)

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Több levelet váltottunk az akkor már 80 éves, Zürichben – milliomos betege által alapított – saját kutatóintézetet vezető Szondi Lipóttal is, aki érdekesnek tartja az ötletet. Famulusai Szondi nekem szóló invitálását „fizető diákként” kívánták realizálni. Itthon erre ösztöndíjat kapni még mindig nincs mód – nekem pedig se pénzem, se utazási plussz lehetőségem.
Egy évvel később Beke László ezt a munkát Bachman, Szalai és Kovács műveivel együtt vinné az akkor nyitottabb Jugoszláviába, hivatalosan kiállítani. Nem megy. Csak 15 év múlva lesz ilyesmire módja: a Műcsarnok igazgatójaként, az Innováció, intuíció… című tárlaton. 89-ben egy francia-magyar képzőművészeti dealer lelkesedett érte, elkérte egy bázeli galériába, hová elfelejtett meghívni. A dealert többé nem láttam. Egy év múlva telefonált Forgács Péter a filmgyárból, hogy ott látja a lázlapos grafikákat a Balázs Bélás folyosón. Ezt így csinálják Nyugaton? Kiszolgáltatottság? Igen, de újfajta, „szabadságban” született. A szabadság egyik veszélye: vissza lehet élni vele. De újra megvan a teszt...

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Tesztoldal: az eredeti Szondi faktor-portrék, Szegő építészeti-teszt faktorok, közöttük a két faktor montázsa

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

És a tesztemnek kis „világhíre” lett: a bolondokházákban, sárgaházakban sokfelé ismerték. A füzetet kiküldtem a Washingtoni Capitolium Nemzeti Könyvtárába is. Jó katalógusuk lehet, mert az olvasóktól több érdeklődő levél is jött. Pl. a Gay Architects helyi szövetségétől. Mit gondolhattak az ávó levélbontó gőzölői? Jakab Irénnek végül nem volt forrása e kutatásához Pittsburghben. 15 évre rá egy műcsarnoki konferencián találkoztunk. Terapeutaként vigasztalt: „Ma is friss. Vannak dolgok, amire idő előtt jössz rá, így értetlenül fogadják, végül valahol lesz belőle valami.” A Lipótot bezárták, az onnan kimentett képgyűjtemény egyik kurátora ma: Jakab Irén.) Itthon az installáció provokatív tartalma szerint – a teszt szimpátiáit a szabad építészválasztásra vetítettem, állítva, hogy építtető és építész szabadon választhatnak – ezzel „botrányt kavartam”, hiszen a szocialista tervezővállalat létét, koncepcióját firtattam. A visszhang most meglett: közelgő félreállításom első sárga lapja az Ösztön-építészeti tesztért járt.
Az építészet helyzetét iparművész másoddiplomával – ha lehet – még rosszabbnak ítélve, 1978-tól tíz sorsdöntő évet Kaposvárott, hetet Szolnokon és Győrben látványtervezőként dolgoztam. Pesten közben kontraszelektált „vidékivé” lettem. Ennek hosszú – igazi „1984-es” – rémhistóriája a következő fejezeteké.

A távoli Kaposvár színpadi tervezőmunkája és ennek sikere mellé lett egy évek óta érlelődő építészeti-pszichiátriai köztes munkám. De dolgozunk – pl. Koczpek Irénnel és Ecsedy Saroltával – építészpályázatokon is, teamben, ami még mindig vonzott. És vonz a pesti avantgárd szubkultúra is. Légüres térben éreztem magam, kerestem valamit. Lebegve a két város között – rendszertelenül – eljártam egy negyedik kult helyre is, a Ganz Kultúrotthon Fafej körébe, amit Erdély Miklós alapított és akkoriban inkább Maurer Dóra vezetett. Ködös emlékem van Háy Ágiról, Böröczről, Sugárról. A munka, a gondolkodásmód volt a lényeg. A Kreativitás gyakorlatokkal rátaláltam a „minden művészet” elv valóságára. És ez alapvető, megerősítő élményem volt.
Még a 70-es évek végén Széll András barátom villantotta fel a Najmányi László-féle Kovács István Stúdió világát (K. I.-t a kisfiú Rajk kényszerneve után vették fel). Legendás előadásaikat eleinte a Fehérvári úti Művelődési Házban tartották, majd – úgy emlékszem – ők is a Ganzba jöttek dolgozni. Alig lehetett oda esténként bejutni. A Kovácsosok közül újra összebarátkozom a közgazda Pusival, aki hozzám hasonlóan kritikusan figyelő, szarkazmussal kommentáló alkat. Már előbb, A császár üzenete forgatásakor hívott, legyek – első autómmal, egy leadott postai Moszkviccsal – a stáb taxisa. Egyszer ki is mentem Csepelre, egy vontatott filmforgatásra, a filmforgatást majd hivatásosként is elviselhetetlenül lassú tempójúnak tartottam. Nem vonzott a később legendává lett film samesz-feladatai. 1979-ben, az első kaposvári nyári szünetkor Pusival (az ő jobb kocsiján) meg Sz. Bea építészlánnyal csináltunk egy (3 évente esedékes) körutazást a Nürnberg-Karlsruhe-Párizs-Amsterdam-London-Stonhenge útvonalon. Karlsruhében évtizedekre szóló barátságot kötöttem Siegfrieddel, a melegszívű, ossi nőgyógyásszal. Majd Párizsban a német származású Michellel, aki olyasmi kollázsokat csinált, mint én. Az éppen itt ösztöndíjas Rajk vitte a társaságban a prímet. Beleszagoltunk varázsos, szabad világába. Londonban meg egy holland milliomos család (dél-afrikai bányáik voltak) Sir Christofer Wren ódon villájában laktunk. Minden reggeli előtt lovagolni kell(ene). Agitáltak, maradjunk kint, talán a család nehéz kamaszkorban lévő lányára is gondolva – látták, hogy kedves útitársnőnk mindkettőnkre fütyül. Nem maradtunk. ( Pusi ma egy világhírű brit könyvvizsgáló pesti munkatársa.) Ismét a sofőr szerepét osztotta rám, de már 10 év a rutinom. Az út sikerült. Nem gondoltam, hamar jól jön ez a plusz praxis is.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Építészeti tendenciák Magyarországon 1968-81, (Gerle Jánossal) 1982, a Budapest Galéria katalógusának címlapja (Szegő György montázsa) és két belső oldalpár

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

1981-ben, „legerősebb színházi évemben”, ismét másfajta nagy feladat ért el: a Budapest Galéria hívott. A Képzőművészeti Tendenciák tűrt kiállítás-sorozata ráadásaként, Gerle János építésszel megbízást kaptunk egy kortárs magyar építészeti tárlat kurátori munkájára. Építészeti Tendenciák Magyarországon 1968-1981 lett végül a címe. Az évi 2-3-4 színházi munka közti szünetekben Gerlével saját kocsin – már Lada combin – beautóztuk az országot, szinte minden felkeresett építész benne volt a „lázadásnak” számító tervben. A tetőtérből vásárolt Kerék utcai mini-műtermemet tervraktárnak is használnunk kellett. Kiderült, hogy a fiatalabb építészek fiókjaiban a valóságban megépülő házaknál jóval magasabb színvonalú tervek tömege fekszik. Itt utalok egy későbbi, Fiatal építészek ’84 c. kiállításra: ama tárlat bevezetőjében éppen e merítésünk aspektusát „papírépítészetezi le” a rangos építész, Farkasdy Zoltán, aki – nem mellesleg – népszerű oktató is ekkor. A kettős kötésben élő tehetséges alkotó példájaként is magyarázható, miért ítélte el ilyen sommásan a kiállításunkon felvonuló imponáló minőségű (és számú) tervanyagot… Az anyaggyűjtés során egyéni alkotó személyiségekként ismertem meg, pl. Istvánffy Máriát, Bán Ferencet, Janáky Istvánt, Mátrai Pétert, Vincze Lászlót és másokat. Grafikusok „építészeti rajzait” is beválogattuk, pl. Felvidéki Andrástól, Orosz Istvántól. Munkáik interdiszciplináris szabadság-mágiát sugároztak, a létező építészetnek erőt adva.
Meghatározó teamek-ként volt jelen Bodonyi Csaba miskolci és Csete György pécsi, valamint épp a miskolci Kollektív ház-ból kirajzott – Almagyardombra egyéni arculatú házakat építő – egri fiatal építészek. Ennél is merészebb vállalkozás volt az akkor frissen zárult Keszthely-belpályázat (kiírók: Ekler Dezső-Gyarmathy Katalin-Nagy Bálint-Pikler Katalin-Rajk László), amely plurális szemléletű, társadalmi településfejlesztés kreatív metódusát (ma: participáció a neve) elemi erővel mutatta fel. Főlapját kiállítottuk Gerlével. „Figyeltek” is: az Építészeti Tendenciák kiállítást nyitó – másként gondolkodó – Radnóti Sándort a gazda Fővárosi Tanács nyomása alatt tartott Budapest Galéria kizárta a vernisszázsról. A közönséggel a lépcsőn szorongva hallgattuk, mit mond. Felejthetetlen kép a Zichy-kastély lépcsőházának zárt kovácsoltvas kapuja előtti beszéde. A „függő” szaksajtó le is írta: „tendenciák pedig nincsenek”, a később – megalapozottan – komoly elméleti tekintéllyé lett emigráns szerkesztő (M. Á.) az építészet patinás lapjában, a MÉ-ben megjelent írásának mottója prófétai hangú: Távozz tőlem, Sátán! Mára tán vicces, de akkor „hivatalos” kiátkozásnak számított. Ezt azóta is érzékelem, ha magára az „ősbűnre” az előítéletet tároló építészek már nyilván csak tudat alatt emlékeznek. Bajhárítás: Gerle Építészeti Lapok c. levél-folyóiratának betűszimbolikája is volt. ÉL: földalatti, undergrund életjel volt.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Építészeti tendenciák Magyarországon 1968-81, 1982, a Budapest Galéria. Kurátor és terv: Gerle János és Szegő György. Az "illegális" megnyitó Radnóti Sándorral. Baloldali kép: előtérben Csete György

„Az AR-ben az utóbbi időben a magyar építészetben jelentkező friss hangokról szóltak a hírek (AR, 1981/3 – Makoveczről és 1981/12 – a Pécs Csoportról). Elindultak a nemzetközi elismerés útján. Bár műveik észak-európai vándorkiállítása úttörő jelentőségű volt, a magyar építészetnek még nem volt átfogó kiállítása, különösen nem a nemzeti építészet új tendenciáinak. Most Gerle János és Szegő György építészek a budapesti Óbuda Galériában az új építészet kiállításával orvosolják e hiányt. A lendületes katalógus olyan változatos hatásokat idéz, mint Boulleé és Magritte (e művészek, a fantasztikusok, társulnak majd minden kortárs divattal), mégis a katalógusban szereplő Makovecz tanumány(részlet) óvja a fiatal építészeket a posztmodernek másolásától. Húsz év lélektelen prefab, reduktív modernizmusa, az építészet, az iparszerű termelés mechanikus alkatrészévé változtatta az alkotómunkát. Ennek ellenére a tanulmány szerzője úgy véli, hogy a magyar építészeknek le kell győzniük az ebből alakult kisebbségi érzésüket…
Egy sereg új építészetet reprezentáló, provokatív terv bemutatásával, (a kezdet 1968-ra tehető) a hivatalos építészet darázsfészkének megbolygatását célozta a kiállítás. A tervek, érzéki, omló formái és gazdagon dekoratív minőségei kétségtelen támadást jelentenek a »konstruktivizmus nihilizmusával« szemben, mely meghatározza a magyar építészetet az 50-es évek szocreálja után. Gerle és Szegő tagadják azt az emberidegen mennyiségi és absztrakt geometrikus ideált, amely az architektúrát, művészettől idegen közegként azonosítja…”
„Noha voltak a kiállításnak ellenzői, mégis az új építészet felemelkedését tapasztaljuk, amelynek terveit hamarosan nemzetközi szinten elemzik és méltatják, azokon a fórumokon, ahol az olasz racionalisták, az amerikai posztmodernek, az angol high-tech és a Jenks-i szimbolisták is dobogóra álltak.” – írta Jonathan Glancey, a Királyi Építészeti Akadémia tagja. Őt nyilvánvalóan a magyar organikus munkák bűvölték el, bár a kiállítás szerkesztése az irányzatnak nem kínált pozitív diszkriminációt. Viszont éppen közülük számosabb alkotó volt a fiókjára kárhoztatva. Az áttörés nem világtendenciaként, de plurális egyéni minőségek lehetőségeként mégis hozta a sikert: Makovecz Imre nemzetközi építészeti elismerések sorát kapta. A 90-es évek végén pedig épp az ar+d 1999 díját Balázs Mihály nyerte el a szocreál Kogépterv irodaház kortárs eszközökkel történt MATÁV Székházzá alakításával. Balázzsal a házat bejárva – immár kritikusként – a tervéért és a megvalósításáért jó szívvel előre „odaítéltem” a díjat, és még 99-ben a 2000-es Velencei Építészeti Biennáléra Gerlével beválogatjuk ezt a házat.
(Az idézet forrása: Architectural Review 1982/6)

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Nem volt vita „kaposvári” látványkoncepciónk felett: egyiptomi királysírokra utaló, a síkból kiemelt, relief en creu kereteket építettünk: porfír helyett pozdorjára ragasztott fénymásolt-oszlopsort „építettünk. Oszloptól-oszlopig, és középen szarkofágra emlékeztető vitrinben több száz terv. Erős kép volt: ó-egyiptomi feltámadás-hangulatával. A galéria katalógust is kiadott, a szerkesztés hál’ Isten ránk várt. Címlapra és plakátra egy képzeletbeli építészeti Parnasszus templomának kompozit-oszlopait rajzoltam a kor ismert építészeitől vett idézetekből. De köztük állt Schauff János 200 éve képzelt, „magyar-oszloprend” meghatóan naiv, klasszikus terve is: archaikus regionális építészeti jel. A közel 80 tervet bemutató, 54 oldalas füzet kiadása akkor Zsigmond Attila igazgató bátor lépése volt. Minden lapján a kor nemzetközi építész ÉLcsapata és a magyar kiállítók neveivel kontaminált margó: mint halottaskönyves-szómágia. A kiadást, az életét tragikusan végző Simon Zoli, kaposvári színész Európa Kiadónál dolgozó felesége, Déri Erzsébet (későbbi Teremtés és átváltozás c. munkám kiadója) és a Budapest Galériától Csillag Katalin roppant energiával segítették. A Tendenciák katalógusának mellékletéül a két előszót angolul is kinyomattuk – ezt önerőből fedeztük, akár elöbb a gyűjtő utakat. És szétküldtük szerte a világba az örömhírt: itt egy regionális, sokarcú, erősődő magyar építészet ÉL.
A Londonban kiadott patinás Architectural Review-tól vagy pl. a rangos svájci Werktől kaptunk is visszajelzést. Olyan időszakban, amikor a lengyelországi hadiállapot eseményei mentén a hidegháború éppen egyik csúcsára hágott, a kelet-európai kultúra a Nyugat számára szinte nem létezett. Idehaza – a velük való levelezés is – kockázatot jelentett. Nekem, a „kihívónak” 2. sárga lapot hozta. De a „vonalas” jeles építészek egy része is elítélte a Tendenciák-at, szolidaritásról szó sem volt.
Első, igazán „kortárs” eszközökkel formált képzőművészeti installációm az FMK-ban szubjektív ihletésű volt. Így azt „tűrték”. A helynek is privilégiumai voltak. De a közlés általában, amely a kifejezés, az alkotás szabadságának szélesebb, aktuális dolgaira keresett választ: tiltással, vagy – mint kiderült – például kirekesztő vernisszázzsal járt együtt. A korból szükségszerűen következő, jellemző botránytörténeteim főbb állomásait sorolva ide taroztak: a 70-es, 80-as évek fordulóján Rajk Lászlóval csinált, már említett iker-kiállításunk a Fészekben (Öt terv és Álomtervek), majd a Bercsényi28 Öszönépítészeti-teszt kiállítása (illetve az itt Mérei Ferenccel, koleszosokkal csinált performansz), és a Budapest Galériában Gerle Jánossal szervezett-rendezett Építészeti Tendenciák Magyarországon – sokak szerint – történeti jelentőségű tárlata. Sem valamiféle „muszáj modernnek lenni” görcs, sem műfaji kizárólagosság, ami gátolta volna e tárlatok fontosságát. Az első kései alteregója elfért a Pompidou Center kortárs palettáján is, a másik nemzetközi szaktudományos közeg, a harmadik pl. a kortárs szellemű, de 120 éves angol építészeti folyóirat-legenda, az Architectural Review és több folyóirat visszhangját hozta – noha utóbbi tárlat a szerző számára inkább a tradíció, a regionális értékek képét adta. Most úgy látszik, a tradíció követőinek és az avantgárd híveinek kreativitása nem voltak olyan kibékíthetetlen ellentmondásban, mint ahogyan azt a mai „két létező Magyarország” hasadt tudata utólag visszavetíti.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Építészeti tendenciák Magyarországon 1968-81, 1982, a Budapest Galéria. Kurátor és terv: Gerle János és Szegő György. A hivatalos megnyitó Zsigmond Attilával. Baloldali kép: előtérben F. Kovács Attila

„ZÁRÁS UTÁN: … A pálya nehézségéről alkotott ítéleteket ismerve, esetleg vitatva is, kézenfekvőnek látszik, hogy a Tendenciák kiállítás megtekintése egy építészeti sivatagba vezető kirándulás. (Főleg akkor, ha anyagát fiatalok állították össze, akik koruk és a pályán elfoglalt helyük miatt természetes módon kritikusabbak, mint az előttük járók. Az általuk választott módszerek azonban ettől megkímélték őket. A kiállításon való részvételre közel száznegyven pályatársukat kérték fel. Kérésüket kiegészítették azzal, hogy mindenki javasoljon általa fontosnak, jelentősnek és értékesnek ítélt műveket, alkotókat. E módszerrel elméletileg – és részben a gyakorlatban – sikerült a szakma belső értékrendjét megállapítani. Ez, mint más szellemi területeken is, csak részben fedi a hivatalosnak tekinthető hierarchiát. Vállalkozásuk eredeti voltát ez adja, ugyanakkor ez teszi támadhatóvá. Az meg egyenesen kihívásnak tűnik, hogy a művek bemutatása időrendet, nem pedig tekintély diktálta rangsort követ. A választott megoldás kétségkívül felszínre hozhatott eddig is meglévő személyi ellentéteket. Az sem kevésbé, hogy a bemutatón »füstbe ment tervek» is szerepeltek. Ezek nélkül azonban a kép hiányos lenne. A katalógus előszavában teljesen elfogadható Szegő György érvelése: „… Feltétlenül minőséget jelent számomra néhány eszmei terv, amely elsősorban a tagadás humorában alapos. Ezeket valamiféle új-dadaként értelmezem…”, továbbá: „… A kiállítás nem törekszik a többféle minőség csoportosítására. Az anyag kronologikus bemutatása nem tesz különbséget a megépült és meg nem valósult tervek minőségi értéket illetően sem. Világszert megnőtt a meg nem valósult tervek becsülete. Nálunk azonban az ilyen tervek minden értékítéletből való kirekesztése az általános. Ennek oka gyakran: elfogadhatatlan presztízsféltés…”
„A bemutatón 135 név szerepel, 80 alkotó önálló munkát mutat be. A kiállítók szinte egy generációhoz tartoznak. A harminc-harmincöt éves építészek között ennél több jelentős egyéniség a pályán nem lehet, így a korosztályon belül meghívásuk statisztikailag feltétlenül demokratikus. Feltűnő, hogy a tervek nagy hányada közösségi célú épületekhez készült, zömmel közepes nagyágú települések megrendelésére.
Ha a látottakat összegezni szeretnénk, akkor a humánus formakezelésnek és a léptékek eddiginél bölcsebb megválasztásának örülhetünk. A kiállítás főleg a szakmához közel állók számára volt élvezhető, hiszen a tervrajzok, metszetek, műleírások értékelése külön tudomány, de mindenesetre jártasságot kíván…”
„Volt tekintélyes építész, aki a kiállítást kihívónak találta. Ha a megállapítás jogos, akkor a kihívás elhivatott építészektől, az egész szakmának szól” – írta Megay László, Magyar Nemzetben. Zárás után mégis valami történt a lapnál. Ez csak részleges cenzúra, valójában a lap önkorrekciót hajtott végre, hiszen ott (hajdú szerzői név alatt) néven még február 5.-én lejött egy, mind a kiállítás, mind a katalógus lényegét elvitató, félremagyarázó, ledorongoló írás is. Mögüle, Megayt olvasva – mert a vezető építészek minket nem is kerestek meg – átsüt a hivatalosok sértettsége: a megrendelést nem szakmai vezérkar, „csak” egy művészeti galéria adta. De a szerzőt menti a szokásjog: „kollégáról rosszat vagy semmit”. Hiszen külsősként ekkor kezdek rendszeresen írni kultúráról e lapba. Furcsa módon épp a már piros lapot felmutató kultúrpolitikai retorziónak-szilenciumnak is hála.
(Megay László: Zárás után, Magyar Nemzet 1982. március 7.)

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Így lehetett, hogy különféle szellemiségű akciók / kiállítások más-más kurátorai folyamatosan hívtak csoportos tárlatokra. Bán András művészettörténész-matematikussal az általa 1979-81 között kedvvel gyarapított Magyar Avantgárd Múzeuma mail-art szekrénymúzeuma kapcsán találkoztam össze. A „kis méret, nagy mű”, a „dobozoló” megközelítés a Fluxus mozgalom óta aktuális volt. Ekkor még nem írtam művészetről, korhű módon, műtörténeti varázsszavak nélkül, kicsit vulgárisan próbálom felidézni az akkori közeget, bár elbűvölt András felkészültsége, verbális precizitása. Nyitott állami intézmények hányában az egyik privát kezdeményezés Andrásé volt (a másik ilyen a Galántai-féle Artpool, s jóval később St. Auby Tamás Hordozható Intelligencia Fokozó Múzeuma, mely a Dorottya Galéria 2003-as hűvös sikere után a bécsi Bawag Galériában nagyot szólt.) Bán megelőzte korát. Egyik M.A.M. projektje volt, pl. a Rejtsd el!: agyagkorongot küldött szét, mezopotámiai pecséthengereket idéző kis nyomott emblémával. (András sógornője keramikus-művész volt, talán ő gyártotta) amit azután el kellett rejtenünk, nyomot hagyni a jövőnek, de dokumentálni-visszaküldeni is a szekrény-múzeum kartonján. Én felmásztam a kaposvári színház nézőtere feletti kupola csillár-kamrájába, és korongomat egy rágógumival itt a kis kupolára ragasztottam fel. Máig ott lehet...
Bán András jó kapcsolatot tartott a magyar textiles avantgárddal, általa megismertem egy itthon akkor még elrejtett magasművészetet, Szenes Zsuzsa, Kele Judit, Kelecsényi Csilla vagy Bajkó Anikó, építészethez (is) közeli, alternatív textiles munkáit és gondolkodását. Az 1980-as évek közepe felé kezdve így-úgy, lassan, de egyre inkább lehetett utazni. Andrással kimentünk Kasseli Documentára, a Velencei Biennáléra. Volt, hogy Néray Katalin – András akkor nála, a Műcsarnokban dolgozott – adott hozzá „igazolást”. Alapvető kiállítási élmény lett a Paolo Portoghesi által elnökölt 1986-os, Művészet és tudomány mottójú velencei mustra, benne az Alkímia és művészet (Arturo Schwarz) ill. Wunderkammer (Adalgisa Lugli) blokkokkal, melyek a kortárs művészetről alkotott képemre azóta is hatnak. Én vezettem, András közben felolvasott, töltötte a fejembe az aktuális tudást. Volt utunk, mely alatt „kiolvastuk” Mircea Eliade A szent és a profán című, nekünk friss művét – akkor még franciául. Máskor Kassel felé Berlinig „kerültünk”, s találkozhattam az ottani magyar művészeti, szellemi emigrációval.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Szegő György: „Balaton Ház” (piros körrel jelölve), Keszthely kastélykör pályázat 1980-81

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Még 1980-1981-ben, a már említett Keszthely Kastély-kör belpályázat meghívott tervezője voltam. A park körül felparcellázott egyen-telkekre honi másként gondolkodó építészek és képzőművészek kaptak meghívást. Szigorú beépítési szabályzók közt, de szabad szellemre ösztönözve – Erdély Miklóstól és más avantgárd képzőművészektől kezdve (többen ex-építészek), gyakorló építészekig – együtt „kitaláltunk” egy egységes városias utcafronttal bíró, de igen intuitív ház-egyéniségekből szőtt beépítést. Az igazi fiatalok a környező háttér-területekre dolgoztak és segítettek az „öregeknek”. De segítettek nekem is, aki csak ceruzaterven adtam be a ház beosztását és a Balaton térkép-rajzát kiadó nyílású homlokzatát, mert épp folyamatos kaposvári munkáim (Hervé: Nebáncsvirág 1979, /r.: Gothár P./, Voltaire-Wheler-Bernstein: Candide, 1979-80, / r.: Gazdag Gy./, Kálmán: Csárdáskirálynő, 1980, / r.: Ács J./, Bulgakov: Bíbor sziget, 1980 /r.: Babarczy L./, Scott: Sir Gawain… 1980, /r. Lengyel P./) határidői szorítottak.
A létező pályázati rend akkorra a szocialista településpolitika és – a csak szándékaiban – intenzív technológiákra átállni vágyó a nehéz- és építőipar kiszolgálására, az alkotók szabad kapacitásának lekötésére volt képes. Botrányos zsűri-döntések híreitől, eszement kiírási koncepcióktól volt hangos az építész szakma. És ekkor egy civil hálózatnak sikerült valami hiteleset összehozni a pályázatok világában! Jobb helyeken a dolognak az Építőművészek Szövetsége szervezett volna bemutatót, vitát. Nálunk csak egy kocsmában jut hely… Így lehetett, hogy a szamizdat puzzle-képeslapokra nyomott Pályázati dokumentáció bemutatóját is egy gebines (magánüzemű) vendéglátóhelyen, a Kacsa Vendéglőben rendezte meg Rajk és a többi kiíró. Nem kellett hozzá gyülekezési engedélyt kérni. Dugig volt a hely. Olyan hangulat volt, mint jó éve Párizsban; Rajk importálta a szabadságot.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Bercsényi28 kiállítások, 1978,1980. Kurátor: Beke László

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

1980-ban Beke László a Bercsényi28-ban a Kvázi-építészet kiállítást rendezett. Pályázat volt ez is, mely az építészet kiüresedett tartalmainak újragondolását célozta. Homokórát terveztem-modelleztem plexiből, architektonikus kerettel. Fele 19. századi, organikus-szecessziós, visszája 20. százai kristályos-modern faszád-armatúra volt. Lepergő anyaga kristálycukor. A „Szaharoz-üzemű architektométer” címet adtam a műnek. Mert a Patafizikus mozgalom is érdekelt: szürrealista művészek által szervezett tradícionális „titkos társaság”, tagjai az „anarcho-avantgárd” eszmékért lelkesedtek. Működésük a Templomosok és Szabadkőművesek rendjét idézte, a nagymesterek között ott találni az 1930-70 közötti francia és nyugati művészet jeles figuráit. Komolyan vicceltek. Ideáljuk Alfred Jarry Übü király-a volt. A neves dráma híres kezdősora is munkált az imaginációmban, így hangzik: „Szahar”. Az architektúra játékos mérőeszközének mértékegységét kölcsönöztem innen. E tárlat előtt F. Kovácsnak volt e helyütt egy „kőműves” szimbólumokra épülő, elvont installációja, tán a legszebb itt. A Patafizikus-mozgalom híveinek félkomoly, félig pamflet szellemi hozzáállása számomra imponálóan interdiszciplináris modell volt. Ekkor már voltam építész, voltak belsőépítész, designer és színház(technika)i sikereim(?), egy európai nívójú színház hasznos tesz-vesz alkotója lehettem, pszichoanalízist és keleti filozófiát tanulhattam a legjobbaktól. Kerestem a világ teljes megélésének és kifejezésének lehetőségeit. Tudtam, ez nem szaki, de inter-mediális és- diszciplináris. E kifejezések akkor nem voltak agyonbeszélve, kiüresítve még. Magamnak fedeztem fel nekem holisztikusan használható „valódi” tartalmukat.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Rajz / Drawing, Pécs és Bp. Galéria, 1980-as évek, Kur.: Picehelyi S.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

1980-86 között Pincehelyi Sándor hívott a pécsi Rajz / Drawing nemzetközi grafikai kiállításokra. Kicsi, de tömör katalógusokat is kiadtak, így egy az ábécé-rend miatt oldalon szerepelhettem Szenes Zsuzsával, akit igen tiszteltem, és hamar összebarátkoztunk. Bölcs kolléga volt, aki Erdély Miklós halála után családias, melegszívű „mamánk” is lett. Lehetett vele eszmétcserélni örömökről, bajokról, mindig látott valami kiutat. Egyik évben a Budapest Galériába is „feljött” az anyag, én tervezhettem a plakátot.
1983 táján, Bán András – aki Nagy László halála után – az ÉS képzőművészeti szerkesztője lett, hosszabb külföldi ösztöndíjat kapott. Arra kért, átmenetileg ugorjak be helyette. Grafikusoktól, festőktől kértünk műveket – sokuknak ez kis jövedelmet is jelent, mert még „tűrtek” se voltak. A lap felülete egy kortárs magyar galéria volt. Sok alkotót ismertem meg itt, a későbbi kritikusléthez jó info-pontom az ÉS: beleláttam műhelyeikbe, alkotói körülményeikbe, a kifejezés szabadságáért folytatott heroikus küzdelmükbe.
Már tíz évvel előbb, tankör-vezetőnk, Lelkes István is vitt minket egy előző generáció tűrt / tiltott műtermeibe, Bálint Endréhez, Illés Árpádhoz, Gyarmathy Tihamérhoz, Schaár Erzsébethez, de éppen utóbbi esetében a támogatott Vilt Tiborhoz is. És Kass Jánoshoz, Páczai Pálhoz, Konecsni Györgyhöz. Az ÉS-nél akkoriban hoztuk a majdani nagygeneráció munkáit (nem annyira festőkét, hogy néz az ki fekete-fehérben. mára ez csak amolyan „dicsőségtábla”), inkább Gémes Péter, Romvári János, El Kazovszkij, Háy Ágnes, Balla Margit, Somogyi Győző grafikusok képeivel idézem fel ezeket. Ebben az átmeneti korban voltak olyan alkotók is, akiket emlékezetem pszichésen ma inkább hárít.
Váncsa István volt a közvetlen főnököm, türelmetlen, s rendkívül szórakoztató kolléga. Még a nyomdába adott eredeti (a fénymásoló még tiltott szer) hátára írtuk a nyomólemezre maratandó %-os méretet. A visszakapott „kefét” ragasztottuk be a hasábokba. Vakrepülés volt, Váncsának sohasem stimmeltem. Szerencsére voltak melegszívű kollegák is, Edu (Varjas Endre) és a titkárnők, akik besegítettek. Sréhen szemben a bölcs Kardos G. György somolygott botladozásomon és láttam: sokak ügybuzgalmán is.
Nem sokra rá, hogy András visszajött külföldről, a Budapest Galéria Szabadsajtó úti elit kiállítóterébe kaptunk meghívást: csináljunk reprezentatív tárlatot az ÉS grafikáiból. Pénz nincs, raktárból építettünk. Lehasznált, csorba paravánokat tapétáztunk be ÉS-remittendákkal – alig volt ilyen, ha nem vettél hétvégén, hétfőre elfogyott –, erre az alapra kerültek az „eredetik”. Pokoli munka volt a borítás, de ütős az eredmény. Két remek „galériás”, Steffanits István (Pöfi) és Török Tamás, máig barátok. Ha Kaposvárról Pestre jöttem, hozzájuk és kiváló kolléganőikhez be lehetett jönni jó szóért és tájékozódni. Másik efféle, utazó életmódomnak való oázis: a Színházi Intézet könyvtára volt. Itt Jász Suba Mari, Angyal Erzsébet, Deszk Erzsébet, Tamás Margit, a házból Füle Péter, Wellmann Nóra, Taub Kati, majd Sántha Ági mindig örömmel fogadtak. Jász Suba Mari, buzdított először, hogy írjak. Hozzá gépírással is segített, amikor elért a színi „szilencium” és kényszerűen megindult műkritikus pályám. Mindkét hely közel volt a városbaérkező autósnak, és akkor lehetett még parkolni.
Paravános látvány-munka volt a Budapest Galériában: a 83-as Vendégek c. szállodakritikai kiállítás is. Frissen végzett műtörténész-kurátoruk, Sulyok Miklós Budapest új és még újabb hoteljeiről állított össze művészi igénnyel készített építészeti fotódokumentációt, de kritikus éllel. Pénz erre sincs, a kopott készletből építettünk kockákat. Nem is kockaépítészetről volt szó, inkább érzékeltetni akartuk: a Kádár-rendszer szívébe (a legvidámabb barakk fővárosába) érkező turista elszigetelve a várostól, elit-ketrecéből hamis képet lát. Ráadásul a roppant tömbök – főképp az akkori Intercontinental, a Mariott, a Hélia stb. – idegen testként elzárják a Dunától Pestet. A nézők a kockák ablakain bekukucskálva nézhették meg a belülre akasztott fotókat. Hatásos kép volt, de az építészkrémnek nem tetszett. A csorba paraván-élek alkalmat adtak a kurátor mondanivalóját elvetni. Nagyjából ugyanazok morogtak, mint akik két éve a Tendenciákat is elutasították. Valaki azt írta, előbb tanuljunk meg precíz éleket fűrészelni, azután kritizáljuk a magas építészetet. Úgy rémlik, a „díszlettervezővé süllyedt” építész is kapott oldalvágást. Ellenzékinek pláne kijárt. Sulyokból később a legfelkészültebb építészetkritikusok egyike lett, akit örömmel hívok majd 20 év múlva, mint a Magyar Építőművészet főszerkesztője, hogy írjon a lapba.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A Bercsényi28 galériája a 70-es évek budapesti avantgárd szcénájának kulcsintézménye volt. A szocreál házban üzemelt a BME Épíészkarának kollégiuma. Miközben a hely bája vitathatatlan volt, szocreál név kötelez: egyik évfolyamtársunkat kicsapták. Nem mert kicsapongó életet élt, hisz csendes srác volt, enyhén mozgáskorlátozott, kedves fiú. Eltanácsolta az egyetem fura ura. Mert szobájának falán egy Sztálint és egy sertést ábrázoló fotóból montázst fabrikált. Hasonlót az én majdani (8 évvel későbbi) Álomterveimhez. A kentaurért 1970-ben írigyeltem. Nem csak a kollégiumból rúgták ki, de az egyetemről is. Kanadába emigrált...
„BERCSÉNYI 28-30: Különleges szakma az építészeké: művelőinek egyaránt otthonosnak kell lenniük a tiszta művészetben és a hétköznapi valóságban. A budapesti építészhallgatók talán ezért is reagálnak frissen az új kulturális jelenségekre, a születőfélben levő művészi áramlatokra. Újabb bizonyítékul szolgál erre a Bercsényi utcai kollégiumuk almanachjának, a nagy kihagyásokkal, de már sok éve megjelenő Bercsényi 28-30-nak legújabb száma is. A kiadvány a kollégium 1980-82-es művészeti eseményeinek és több, ebben az időszakban született, avantgárd szellemű építészeti tervnek, pályaműnek a dokumentációját tartalmazza 132 nagyalakú lapon, a szűkös technikai lehetőségek ellenére is korszerű, áttekinthető tördelésben. A kötet első, nagyobbik fele fotók, plakátok, manifesztumok (URH-, Európa Kiadó-, Balaton-, Beatrice-) dalszövegek, megnyitók, beszámolók és kritikák segítségével ismerteti a Bercsényi Klubban a két év folyamán rendezett kiállításokat, performance-okat, színielőadásokat, filmbemutatókat és koncerteket. Vető János-Méhes Lóránt művészetét Simon Zsuzsa, Kelényi Béla ’azonosítási gyakorlatait’ és képeit Szilágyi György, Kovács Attila installációját Makovecz Imre költői-bölcs megnyitója magyarázza. A több anyaggal is szereplő Jelenczik István mind tanatológiai filmjéből kiemelt felkavaró, expresszionista képkockáival, mind (Vasvári László Sándorral, ill. Havasi Ildikóval közös) installációinak dokumentum-anyagával felhívja magára a figyelmet. Erős hatást tesznek a Vető és Szirtes János performance-áról készült fotók és Szalai Tibor ’arctorzításai’ is; gondolatcsiholó Fazakas György „kozmo-históriai konceptje”; igen érdekesek az avantgárd építészek (Bachman Gábor, Rajk László, Szegő György) kiállításainak dokumentációi….” – írja (-or) az ÉS-ben, amivel megkísérelte a lap kompenzálni kissé az előző dekád mulasztásait. Mert a Bercsényi 28 Klub és Galéria szabad szellemet célzó, kreatív alkotókat befogadó intézmény volt már a glasznoszty előtt is.
(Élet és Irodalom, 1986. 03. 28, /-or/: A Bercsényi 28-30 almanachról)

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Másik építészeti áthallással bíró kiállítás-installációm a Stúdió ’85 Ernst Múzeum-béli tárlata volt. Ekkorra már eltiltott látványtervezőként, Bán András magán kritikus-képzőjének „jó tanuló”, ígéretes diákjaként is tevékenykedtem. (A kaposvári státusz és vele évi 2-4 munka maradt, Budapestről és az írott sajtóban megjelenő színikritikából kitiltottak). Társkurátor is lettem Bán András és Romvári János mellett. András türelmes korrektúrája nyomán hamar a Magyar Nemzet és az Élet és Irodalom vizuális művészetekkel foglalkozó, állandó külsős kritikusa lettem. Tehát kurátornak nem az utcáról hívtak. Romvári Jánosra és Andrásra Stúdiós funkciójuk révén rászakadt a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának évi rendes – rendesen tendenciózus lehúzó kritikákat kapó – tárlatának megrendezése. A Stúdió progresszív hely volt. Elhatároztuk, hogy a kiállítással áttörjük a negligálás, s a sajtó „önszolgalmú kutyáitól” (Illyés Gyula) megugatt hozzáállás falait. Az éves Stúdió-kiállítás erre lehetőséget kínált, de a másik oldal ezzel le is akarta szelepelni a forradalmi hevületet. Sok tehetséges művész volt a Stúdió soraiban. A tagság esélyt kínált a műteremhez jutáshoz is: így az egész kiszolgáltatott, jobb sorsra érdemes generáció gyűjtőhelye lett. Mindannyiukat, tehetségest és ügyeskedőt egyaránt képviselte a Stúdió. Éves produkciójuk mindig vegyes anyag volt, kicsit seregszemle ízzel. Olyan tárlatot kell gyúrni abból, ami eljuttatja az értéket szélesebb társadalmi rétegekhez: ez nem kis kihívás. De a „kihívás” nekem is, társaimnak is: kedves hívószó.
A szocializmus építésének „félbemaradt” valóságát megjelenítő installáció-jelképpel fogtuk össze a sokféle munkát. Paravánok helyett igazi felhagyott-épülő téglafal tekergett körül. Szerte: ládába dermedt habarcs, koszos vödör, fándli, cementes zsák, betonvas. A gondnok évekig tisztelettel nézett rám: „aki ezt (vele) megtehette itt”. Gyugya, egy kedves műszaki kolléga, azóta is mulat eme atelier-szemlélet kisszerűségén. Nem minden alkotónak tetszett persze ez az erős „keret”, de valóban felfigyeltek rá.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Stúdió ’85 éves kiállítás, Ernst Múzeum, 1985, Kurátorok: Bán András-Romvári János-Szegő György, látv.terv: Szegő György Az Új Tükör képes beszámolója.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Az évet már Gorbacsov szelleme hatotta át: a „kritika” kisebb ellenpropagandájával, végre társadalmasodott a Stúdió ’85. Pécsett Pinczehelyiék Fiatal Fotó címen (83-ban Sárospatakon és Budapest Galériá-ban Helyzet a lakonikusabb cím), prezentálták a 70-es évek friss fotográfiáját. Tímár Péter és Bán András állítottak össze a meghívásos kiállítást – Tímár ekkor már szintén pályaelhagyó, írtam már: a Kisképzőn tanított fotót. Most meghívott kiállító voltam, montázsokat küldtem, pl.: egy Vermeer-képet színésznő társam, Klára igazolványképével házasítva. Az igazolványkép, a szabadság hiányának és a kényszeridentitásnak is szimbóluma. (E kép aztán egy irodalmi folyóirat borítójára is rákerült. Amint csupa Kossuth-hidas „légi-fotómból” másik címlap lett. A Keletre is eljutó anyagból több, pl. az én Hősök tere kártya-királygalériám fotómontázs-triptichonja – l.: Magyari Beck sorait – a Sárospataki Képtáré lett (ma ott nincs jó állapotban). 68 után eljutottam a 72-es, gyászos emlékű Müncheni Olimpiára. Fiatal helyiek oktattak ki a szabadságról. Alkotói, kurátori gondolkodásoomatt (szégyen: lassan) áthatotta ez a tanítás: a lázadás, a szabadságjogokért kiállás, a jusz mumurandi-kötelezettség (nekem) kreatív érzése.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Szegő György: A Duna elterelése Budapestnél, 1985, (A MUT Bős elleni tiltakozó akciója / aukciója)

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

1985-ben A Dunánál címen hirdetett pályázatot a Magyar Urbanisztikai Társaság. Ez kollektív tiltakozó-akció volt eredetileg a Bős-Nagymarosi vízi-erőmű ellen. A demokratikus ellenállás legjelentősebb – nem politikai jellegű –, éveken át, és egyre nagyobb hatással szervezett akcióinak egyik csúcsa volt. A Duna-kör társadalmi bázisa a szocialista rendszert kikezdő, aktív tényezője lett. A tárlatot a Rákóczi úti egykori MUT Székházban, (ma már egy bank-székháza, a várostervezést átvette a befektető esertleges projektje) frekventált helyén rendezték. Akkor ez a főút még Budapest korzója, nem a mai lakatlan, közlekedési dugók tengelye. A kiállított munkáknak áruk volt, a megvásárolt művek ellenértékét a mozgalom céljaira fordították. Én a Budapest térképből kivágtam a Duna kék csíkját, és összetoltam a két rakpartot – a Duna helyét jelző vonal még így is jól kirajzolódott – a kollázs a rettenetes, fenyegető jövőt érzékeltette: a Dunát elterelték, medre kiszáradt. Amint a szlovákok, s a mi technokratáink el is terelték. A kis-ágak végzeteként.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Objektek, 101 Tárgy tárlat (kurátorok: Andrási Gábor-Török Tamás)

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Ebben az évben 101 tárgy / Objektek, 1955-1985 címen, a Budapest Galéria objektművészeti kiállítást szervezett. A kurátor Andrási Gábor és Török Tamás voltak, akik Bacsó B., Bán A., Beke L., Gáyor T. és Maurer D., Haraszty I., Makky Gy., Nyári I., Pap T., Vörösváry Á. és Gyökér K., az István Király Múzeum, a Szombathelyi Képtár és az Artpool segítségével jött össze a 101 tárgy. A francia új realistákra, és ideológusukra, Pierre Réstanyre hivatkozva olyan művek, amelyek megfeleltek „a világ egy kép” elvnek, miközben nem tagadták, hogy a művészeti gyakorlat rendre rácáfol az ilyen patetikus elvekre. De az anyag igen erős lett. Humorával ölni lehetett.
Andrási Gábor szerint az első hazai objektek nagy késéssel, kb. 1955-ben jelentek meg; Bálint, Gyarmathy és Szlávics asszociációs-szürreális munkásságára gondolt. Ekkoriban – azóta is – Duchamp, J. Cornell, Magritte, M. Ray, V. Brauner, P. Weiss, Bálint E. és M. Ernst, az „ábrándfestő” kollázsaiért lelkesedem. Faltam az olyan szövegeket, mint pl. amit Aragon írt Tristan Tzara kollázstechnikájáról, á la Hamlet-Egérfogó. A 101 tárgy kiállításra készített munkáimat „találtam”. Egyik 50-es években készült propaganda-nyomatra épült, mely az áruhiánnyal küzdő falusi üzlet fölé büszkén írta: Népbolt. A pultnál sorban állók közt tébláboló festett lányka arcát saját, 3 éves Dóra lányom fotójával ragasztottam felül, a falra festett óra helyére meg első saját, Apámtól 7 évesen kapott NDK karórám került. A Lack of time (időhiány) cím ellenére, sőt épp így, nyilvánvaló a montázsba épített magánmitológia. A nyomatot Ybl Miklós pár éve lebontott, mesebeli, udvari oszlopsoros Király utcai bazárházban találtam. A műemlékházat – hihetelen leradírozása előtt 4 perccel – bejártuk (ma már tudom, rituálisan betáncoltuk), végigfotóztuk. Nem remélve, hogy rendszerváltás jön, és ez megmenthetné a negyedet. Azt meg pláne nem, hogy a majdani többpártrendszer pártkasszái között kötött alku hozza el a régi zsidónegyed igazi végóráit. S azt sem, hogy ez ellen a 2004-ben civilekkel Óvás! néven kell egyesületet alakítanunk. Tíz év után, mára – a (só)hivatal packázásai közepette – úgy tűnik, hiába.
Ide adott másik munkám egy saját lomjaimból kiemelt egy gyerek-tricikli. Gumi fogói hiányoztak. A Győzelmi szekér töredéke az 50-es évekből (ready-made, 48 cm) címet kapta. A szublimált tárgy direkt utalt Duchamp 1913-as sokkoló Biciklikerék, és 1914-es Palackszárító című, világforgató munkáira. A szárító-szarvak asszociációját a csupasz kormányvilla adta. A katalógus oldalpárjai, pl. az én leleteim mellett dokumentált Szenes Zsuzsa, Szentjóby, Szeift műveivel, nekem ma is úgy tetszik, máig olyan felszabadító hatásúak, mintha a vasfüggöny soha nem létezett volna.
A másik emlékezetes meghívásos csoportkiállítás a 80-as évek közepén a Mágikus művek volt, ismét a Budapest Galériában (kurátor: Keserű Katalin). Ezúttal is az idő-animáció foglalkoztatott. A Világórán Apám kvázi-modern (üzemi jutalom) asztali óra-homlokzatára a szellemtörténet aiónojait mutató számlapot illesztettem. Azon a zodiákus-tipó egy világkorszak-mérő fiktív világóra volt. Felhúzva: a Kreml harangjai zenéltek… Egy földi história kis-világkorszakának végét pici gúnnyal megkongatva.
A harmadik tárlatot ugyanez a galéria Viszontlátásra Duchamp! címen, a filmes Görgényi Frigyes Egy bizonyos Marcel Duchamp című kötetének megjelenésére rendezte, de már a 90-es években. Ismét talált tárgyba, orvosi üvegtartályba telepítettem Duchamp kedves üvegcserepeit. A csapadékhatású üvegszilánkok közé: időjárás-házikóba ki- és bebújó házaspár figuráit állítottam. Hommage ami kisarchitektúra lett. Építészeti léptékben (hiszen a „ház” ott az asszociációan) síremlékmű lehetne.
Kb. ekkor temettük el végleg a hivatalos szocialista kultúrpolitikát. Ezek a csoportos kiállítások olyan erősek voltak, humorukkal olyan hatást gyakoroltak (volna, ha a sajtó hajlandó lett volna „érteni” a kor szavát), hogy a hivatal, tán már 80-körül kapitulált volna. Lásd, pl. a lengyel képzőművészet szabadságát. Egy „értő” ember, „Aczél elvtárs” a cenzorokat felelősségteljes kiállásra biztatta: „…Álljon oda, és mondja meg, hogy »ezt az írást nem közlöm«, (…) »szerintem ez a kép vagy szobor nem való kiállító terembe«. (…) Fel kell arra is figyelni, hogy némely helyeken eluralkodott a »fekete lakkozás«. (…) Hogyan születtek itt óriási dolgok, amelyekre mindenki büszke, hogyan értünk el nagy eredményeket, ha ebben az országban csak lézengő figurák, csövezők, metró aluljárókban ténfergő fiatalok és öregek vannak, ahogyan egyes alkotások mutatják? Hol itt a társadalom realitásainak árnyait fölmutatása? Haragudjanak művészeink, alkotóink, mint egész népünk a negatív jelenségekre, az emberek negatív tulajdonságaira. De hadd használjam erre is a költő fordulatát: haragudni is csak »pontosan, szépen« kell…. Ha elvetették a »rózsaszín« sematizmust, vessék el a »fekete« sematizmust is.” (Aczél György: A kultúra növekvő felelőssége. Népszabadság. 1979. 06. 17.) Nem mondom, hogy no coment. Benne volt, a „némely” és „egyes” helyekre való utalás, a hozzájuk tartozó imperatívusszal: akkor fenyegetőek voltak. Ma kommentálni kell. A többes szám 1. személyű birtokos személyrag használója vajon mit tudott az alkotás szabadságáról? Idézetre építő mondatánál az amúgy is sokat bolygatott sírjában fekvő költő örök nyugalmáról már tényleg nincs is mit beszélni. 30 év alatt sokat változott a „szabad világ” és „művészete”, benne erről az én rebellis képem is máshogyan szól. Az elmozdulás hatására: több benne a tradíció iránti érdeklődés, megértés. De az ars poeticának szánt, lapos hatalmi beszédet ma sem tudom pozitív tartalommal átérezni.
A honlap következő fejezete Kaposváré lesz. Talán meglepő : ez a színház nem politizált a 80-as években. De a kor szabad képzőművészeti akciói bevertek pár szeget a rendszer koporsójába. Néhány saját kiállítással és építészkurátorként több rossz pontot, többek között, én is begyűjtottem. Különös, ma a besárgult „tűrt” és szűzfehér „támogatott” alkotótársak közül néhány nevet az egykori ügynökök között olvasni. Engem nem „kerestek meg”, de mára nyilvánvaló lett: Aczél mögött ott szorgoskodott a szolgálat. A kiszolgáltatott, sarokbaszorított ember csuda érdekes.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Mágikus művek, 1987, Budapest Galéria, kurátor: Keserű Katalin

Mágikus művek katalógus címlap, 1987, Budapest Galéria, kurátor: Keserű Katalin

Szegő Gy.: Világóra 1987, Mágikus művek, Budapest Galéria, kurátor: Keserű Katalin