Szegő György DLA építész, látványtervező

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Első kaposvári díszlettervem Hervé: Nebáncsvirág-jához Gothárral készült. Péter, mint egy charmeur, az ugyancsak a film felől érkező vendég jelmeztervezőnek, Csengey Emőkének első megbeszélésünkre napraforgót hozott. Egyszer meg jó szándékkal azt tanácsolta, ne hordjak fémkeretes szemüveget, merevít. Persze, ilyen a Bak, Szűz aszcendenssel. Megigazítom erre „véletlenül” a mindig felhajtott gallérját… Ennyi / Cut. Tán erős válasz volt. A merev Baké. Emőkével aztán azért évek múltán is kibeszéltük egymás bajait… Valahogy a lányokkal mindig jobban kijöttem. Az együtt kitalált bohózatos operett klasszikus forma volt: 3 képben. Az első egy klastrom, amelynek kapuja felett, a „király-galériáján” apáca-görlök vonultak mozgójárdán, gyertyával. Bűvös kezdés. „Színpadtechnikánk” építőipari görgős futószalag. Volt is vele mindig baj, de az egyik színpadmester, a talpig tisztességes, munka-megszállott Kiss Feri a háttérből szörnyű erejével a holtpontokon rendre továbbgördítette a 8-10 lánnyal terhelt masinát. Mérnök fejjel ijesztő volt nézni kissé, de Kiss Feri naiv optimizmusa, nehéz pillanatban visszatérő, hiteles „megcsináljuk, Gyuri” biztatása erőt adott. Neki igen sokat köszönhetek. Feriék azután virágtermelőként is családi barátok maradtak.
A 3. kép egy kaszárnya volt, egyik „talált tárgya” a kaposvári főtér időjós-házikójának mása. De nálunk tálcás kéz nyúlt ki, unicumot szervírozó „italautomata”. És régi színpadi geg szerint: nem mindenkinek működött... Nem túl eredeti humor, de sikere volt mind atelier, mind nézői körben. Színház a színházban, a 2. képben a szecessziós kaposvári nézőterünk mása került a színpadra. A helyi kritika megszólta. A szereplőket elbűvölte. Színházépítő előadás volt, a „Jani és Juci” című bel-darab kezdetére szóló ügyelői hívásra a büfében ülők mind felszaladtunk a színpadra. Belopóztunk a „hátsó páholyokba”: hadd legyen a színház a színházban is „teltházas”, és a legteltebb hangzású. Szólt is. Élveztük a tükör-szituációt. Ezt a díszletemet szerette a színész.
E díszlet gyártásának ügyes-bajai közt ismertem meg Gáspár Bandit, a színház festőműhelyét vezető, nálam egy nemzedékkel idősebb festőművészt. Roppant lelkiismeretesen, rutinnal tette a dolgát. Nem érte be precíz pasztell-színeseimmel, lefotózta a páholyokat, hogy 100%-os legyen a kópia. Még nem volt műhelyház sem, de ő a szűkös viszonyok közt is tökéletesen teljesített. Ez a kép talán a későbbi budapesti operabálok kicsinyített látvány-elődje lett: dupla nézőteres teátrum, a közepén színpaddal. A próbákon imponált a Hevesi András vezette zenei-, a Geszler György dirigálta táncmunka összesimítása. Emőke ruhái Rejtő világát hozták. A Hilton próbáit a rutin jellemezte, itt belülről láttam: milyen tökélyre vihető az apró kisérleti összetevőkből, az EGÉSZ. Fel voltam dobva. A főszereplő Koltai Robi humora nem adható itt vissza. Társa is volt: Mihályi Győző Lorriot őrmestere. A próbákon is sírtunk a nevetéstől. Az operett műfaja mégsem került közel hozzám. Lesz is sok belső kritikusom ezekkel. Addigra Kaposvár a szürke képek háza. Én is rajongtam érte. Egyetlen operett még lehet szürke, a következő meg full-rózsaszín. De a színszimbolika véges. Az operett meg általában tarka. Hogy ne legyen túl unalmas (l. majd még). Itt mégis én nyertem, színes de kopott reáliát csináltam. Magát a depi Kaposvárt.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Kálmán Imre: Csárdáskirálynő, az I.-II. és a III. felvonás tervei 1979, Kaposvár, D: Szegő György, J: Horányi Mária, R: Ács János

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Ez a távolságtartás a következő, legendás Csárdáskirálynőnél is maradt. A mű az I. világháború nyitányán született: a K. u. K. kor csinos ravatalaként már kaposvári duplafenekű operettnek is alkalmas. A Csárdást rendező Ács János gondolkodása, humora megfogott. Ő is a „régi” progresszív iskolából jött, neki Ádám Ottó volt a mestere. Szerette színészeit és színész-önmagát. A rendező általában a látványtervezővel kezd a munkába. Együtt álmodnak. Jani igényelte az „intenzív kezdést”. Nagy sétákon baktatva beszéltük át a munkát, a világot. Egy-egy kocsma volt a megálló. Filozofikus igényű dolgok (is) elhangzottak ott, színházi vagy olvasmányélmények kapcsán. Mindketten imádtuk, pl. a sci-fit. Visszatérő játékként vulkánkitörést vízionáltunk, a magma-morgására a baj előjeleként figyelve – talán a Marat halála fináléjának dobogása is ilyen zaj lesz. Jani a próbákon szárnyalt: precíz céltudatossággal, nagy érzékenységgel rögtönzött. Fogadta színészei javaslatait. Erre nem mindenki képes. És főként csak a díszlet elkészültéig esedékes. Aztán már azt is adaptálni kell, nehezedik a rendezői munka. Ha nem sikerül, fúrunk-faragunk. Addig „jelzésben” próbáltunk, ennek hűsége mindig alapvető. Jó jelzés: sok munka a „színpadnak”. Naponta bontani kell: este a repertoárszínház mást játszik. Hű jelzéssel „csuklózik” a műszak. Az operett könnyed műfaj, a díszlete nehézsúlyú. Ha rossz a jelzés: sok a váratlan meglepetés. A klasszikus 19. század végi színházban forgó adja be a harmadolt körszelet-díszleteket. Kaposvár nyári színháznak épült, nincs forgószínpada. A Csárdás I. felvonása orfeum, ahol a publikum távozta után intim búcsú-vacsorán vagyunk. A II. felvonást egy ősi kastély fogadótermére írták, a III. mulatóját – Ács és dramaturgja, Molnár Gál Péter – Ferenc József imádott fürdőhelye, Bad Ischl promenádjára cserélte. A hiányzó, nagy forgó helyett, az „oldalportálokba” két kisebbet terveztem, melyen előbb díszpáholy, színpad, majd lépcsők, végül az ivókutak forogtak be. Középütt a zsinórból jött le hozzájuk az épp aktuális „hely”, kétdimenziós díszletfala. Ennyi szcenikai segítség kell, hogy a képek átállhassanak a szünetek szűk 15-20 percében.
Vad-szecessziós az orfeum, a kastély barokk, a promenád klasszicizál – hangsúlyosan dekoratív, de eklektikus díszletarchitektúra. Úgymond, a sosem volt a boldog békeidők vágyképe. A II. kép föllött mennyezet is van, amit a szünetben eresztettek-illesztettek rá az oldalfalakra. Működő megoldás, de túl precíz, ezért időben igen feszes. Mosonyi Lászlóval, a másik színpadmesterrel dolgoztunk. Ő a praxis polihisztora volt, én még szinte kezdő – de kitartó. Együtt: kölcsönösen nehéz évek következtek. Jól jött mögém az igazgatói tekintély, ezt picit védettségként éltem meg. A Csárdás egyik klapp szünetében, pl. kiakadt a bársonyfüggöny, fél oldala lent marad a felvonáskezdetre... Babarczy – fél perc alatt, már feltűrt ingujjal – rontott be a zsinórpadra és kerékáttét nélkül, erőből felhúzta a függönyt. Na jó, lehet, hogy az ingujj már így volt szabva. A műszak előtt ilyen fellépései miatt (is) becsülete volt. Védett pozícióm a Babarczy-rendezések tervezőjeként is segített néha. Szeretetet, azt nem hozott. De a munkasikerek és a nézőtéri díszlettapsok nyomán a műszak lassan-lassan elfogadott.
Eljött a Csárdás-széria valóban tragikus pillanata: Kiss István vezető színész öngyilkossága. A tehetséges, vonzó hős ezúttal „nemszeretem” szerepet kapott. A megmagyarázhatatlant többen is az élcsapattal nem Budapestre szerződött művész frusztrációjával próbálták indokolni. Rettenetes reggel volt. Estére az egyik főszereplő, félreértelmezett szolidaritásból, megtagadta a fellépést. Felszállt a pesti gyorsra. Babarczy a vagon peronján érte el és – különbözően elbeszélt módon – beterelte az aznap amúgy is beugrást igénylő előadásra. A szörnyű este „baj nélkül lement”. Másnap az igazgató szerződést bontott vele.
Kaposvár saját intézménye volt a „megnézés”. Premier előtt 5-6 nappal a főpróbát végignézték, a látottakat zártkörben átbeszélték a színház vezetői. E körbe a rendezői karon és a tervezőkön kívül az ország szellemi elitjéből is vendégül hívtak baráti színháziakat, írókat, értelmiségieket. Hozzászóltak, esztétikai és praktikus kérdésekkel foglalkoztak, imponálóan vitáztak. Minden master-képzés elbújhat e fantasztikus éjszakák mögött. Nagyhatású iskola, negyedik egyetemem volt ez. Ha nem én voltam terítéken, engem is megszólítottak. Elfogódva, mondtam nyilván sok marhaságot is. Nagy haszna ennek akkor lett, amikor 1989-2002 közt látványtervezőket tanítottam a Képzőművészeti Egyetemen. És ennek a csúcs megnéző-stábnak ezúttal nagyon nem tetszett a Csárdás III. felvonásában a Bad Ischl horizontfestménye, amit eredeti fotó nyomán Gáspár Bandi festett meg. „Túl dekoratív”, mondták. Persze, hisz’ ezért tettük át „oda” a jelenetet. És az I.-ben is volt egy világítótest, na az se. A II. felvonásban ronda sokkarú báltermi csillár lógott a mennyezetet könnyítő opeionban, az oké. Ennek párjaként az orfeumba „krokodilt” függesztettem – szemei világítottak. Ez lett a szépészeti vita sarokköve: hogy jövök ehhez, s honnan veszem ezt? A Csárdás bizony ritkán tragédia. (Később Mohácsi csinált belőle, de inkább a kritikusoknál volt sikere.) Itt elmondom, honnét vettem: Apám brünni egyetemén, a 20-as, 30-as években igen kedvelte a városa krokodillal ékes orfeumát. Ma is a kapu alatt lóg: úgy 64 körül elvitt, megmutatta. Hiteles volt, védtem. Ketten hadakoztak ellene nagyon, az egyik rendező (az ő apja is ugyanakkor, ugyanott volt diák, mint Apám) akivel éppen a Candide Bernstein-operaváltozatára készültünk. Premierre eldőlt a vita: feljött a függöny, krokodilom sehol. Ilyen eztán nem volt. De ezzel az entrével álltam az első komoly kaposvári munka elé.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Voltaire-Wheler-Bernstein: Candide, 1978, Kaposvár, D: Szegő György, J: Vágó Nelly, R: Gazdag Gyula

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Következett a Candide, pályafutásom legdinamikusabb díszlete – Gazdag Gyula rendezőmnek Eck Imre volt a koreográfusa, Vágó Nelly a jelmeztervezője. „Nagy csapat”, nagy kihívás. A díszletben V-alakba rendezett acélvázas keretekben óriási, az ábrázoló geomtriában Monge-képsíkoknak nevezett könyv-lap(át)ok forogtak. Sorban pörögtek be az emeleti színpadok, aztán billenve: hajólapátként seperték, csúsztatták tova a történetet és szereplőit. Mint Borovszkij Hamlet-függönye. Csak ez konstrukció tartószereppel is bírt: mobil architektúra volt. Az érkező kép bútorai fejjel lefelé várakoztak, a textilelemek rogytak-feszültek, éltek. A V hátsó metszésén kétszintes lift járt le-fel, a süllyedőbe is, mennyezete ilyenkor színpadpadló lett. Képek voltak hátul a lapáton, a "megnézőknek" nem tetszett. Nem volt elég absztrakt, pláne nem Donátosan informel. De ezek nem képek voltak, csak mozgó térfalak, amelyeknek a dinamikus mobil térhez képest másodlagos a jelentősége. Épp csak jelölte, hogy a jelenetek különböztek...
A helyszíneket megjelenítő képsíkokra szerelt egyik bútor egy vasúti rugós, felcsapódó ülés volt. Csákányi Eszter nem volt ehhez elég gyors (én is kifejezetten mackós vagyok)... Kényszerképzetem, hogy azóta is eme apró gegnek a levét iszom. Nem lettem Eszter, (sem Ascher), sem Gazdag Gyula (munka)barátja. Előfordul néha. A műszak a premieren egy reteszt nem zárt be. Előfordul néha... Erőből tartották meg az 5-6 embert, nem lett baj. Döbbenetesen nagy sikere lett ennek az itthon új, csodálatosan megszólaló modern operának. Hevesi Bandi zenekara remekelt. Máig az egész társulat énekli a dalokat. A Monge-modell (is) hordozta a Candide filozofikus szemszögét. A lapozó-díszletet értette / éltette a kritika. És az előadásnak óriási nimbusza volt. De Gyula meg 20 év múlva is emlegette, mennyire félt a díszlettől. Valójában a látvány volt félelmetes, egyenrangú dramaturgiai eszköz. Van egy ódon szabály: "a díszlet nem adhat végszót."... Ha csak a kívétel nem erősíti a szabályt. Azon dolgoztam, hogy sok kivétel legyen!
Pályám legerősebb munkájával(?) nem lettem Gazdag „tervezőjévé”. A „hazalátogató” Pauer Gyula, a korszakot fémjelző színházi alkotó el volt ragadtatva: irigyel – mondta a premier-bulin. Pauerral barátok lettünk. (Később vele próbáltuk megváltani a tervezőképzést a Képző Főiskolán.) E bulin láttam, hogy Babarczy tanár úr büszke rám, dicsér. Mégis azt mondta: „Gyuri, nagyon jó, de ilyet itt többet ne csinálj”. „Elefes”, gondoltam ott akkor. Ma, miután 30 évig összetartott műhelye összeomlott, inkább értem a szempontjait.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

M. Bulgakov: Bíbor sziget, 1979, Kaposvár, D-J: Szegő György, R: Babarczy László

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

És éppen Babarczy hív majd a következő nagy feladatra, még a 78/79-es évad végén. Bulgakov Bíbor Szigetéhez. Ez picit a Színházi regény színi változata. De a szovjet kultúrpolitika fergeteges szatírája a cenzúrát működtető örök butaságot is nevetségessé teszi. Verne Dimogackij, zsenge költő egzotikus történetbe ágyazza az osztályharc buktatóit, s hozzá Bulgakov a forradalom és a színház működését kísérő kisszerűen emberit is analógiába állítja. Vörösbőrűek küzdenek a javaikért cserébe elvárható szebb életért. Vezetőik árulások sorát követik el. A Verne-regény sztorija sematikus, a színházi viszont érzékeny tükör. A két küzdelem eltérő természete ellenére az áthallás nyilvánvaló: a színház kísérleti lombik, nagy folyamatokat képes demonstrálni. Ez a felismerés a konkrét feladaton túl is alapélményem: a színházban a labor, a processzus a legizgalmasabb. Alkalmi kapcsolatainak lobbanó energiája, hol laza, hol merev struktúráinak fénye vagy sötét oldala, és ezeknek a kimenetre is ható bugyogása – in vivo. Ebben a kísérletben elveszhetek én is, miközben a tér szérumát keverem. Teszünk is sok önirónikus tükröt körbe, a színpaddal összevont öltzőzőkarélyba.
Ez a színház a színházban helyzet nem dali-hátteret igényelt, de a díszlet a duplafenekű-történet működésének alapkérdése. Keret és tartalom egyenértékűek, sőt Kaposvárott a foglalat, a kifejezés szabadságának ügye, túlnő a forradalmi didaktika kérdéskörén. A keret az 1920-as Szovjetunióban inkább a tartalmat erősítette. A 70-es évek végi Magyarországon a ráma a fontosabb. A Babarczy által kért kalandregény- és proletkult-egzotikum a központi színpad evidenciája, de centrumba kell kerülnie az öltöző-keretnek is. Áthatásuk: mozgó, transzparens színház-masinéria. A színpad térbeli keret. A kiindulópont tudatalatt talán a főiskolai Borromini kötélkocka volt, de benne lehetett az „Ösztöntesztbe” is betett épület-arckép: a két évvel korábban, 77-ben épült washingtoni Franklin Court, egy betonkontúr-ház. Abban a tervben Robert Venturi, az akkor friss posztmodern építészet egyik elméleti atyja, az USA államát alapító Franklin Benjamin egykori házát a bicentenáriumra az épület éleivel idézte meg. Vázlatban két „kaposvári színháztornyai” is volt a díszletemnek. Végül csak a timpanon és a zsinórpadlás maradt, de úgy, hogy a kissé elfordított lejtős négyszögforma csúcsa belógott a nézők terébe. S mert az alapja ferde, az arra merőleges „portál” ráterjedt a zsöllyére is. Áttörte a nézőtér „falát”: erős plasztikai geg. Kortárs színház – kortárs építészet e találkozását ritkán sikerül ilyen populáris műfajban ma megcsinálni. (A 16. században egy híres fametszeten a Hermetikus hasonlóan hajol ki a mi szféránkból, hogy átlásson egy másik kozmoszba – az a rajz attól humoros máig, mert a sétapálcáját is átfúrja a csillagos égbolton.)
A „zsinórpadlásból” jön – igazi felső gépezettel – a festett növényzet, a magmát lővő vulkán, a zsarnok repülő wigwamja és a lord londoni otthonának festett enteriőrje. A díszletszínpad mögé köt ki a „gyarmatosító-hajó”, végül a távolból (hátsószínpad) érkező „Auróra cirkáló”. A direktor – Kátay Endre remekbe játszotta az egyszerre a buta színész-lordot és az agyafúrt igazgatót – elrendeli, hogy próba nélkül rögtönözzék a művet Szavva Lukics illetékes elvtársnak, mielőtt a Krimbe utazna nyaralni. A rémület majd összerántja. Minden csasztuska-elem, a „szovjet társulat” tehetsége és bravúros lélekjelenléte ellenére, illetékes cenzor betiltja a darabot. Az éhező költő, aki saját darabja kétkulacsos kalandorát játssza, fellázad, csaknem lelöveti magát – Kiss István (ez lett egyik utolsó szerepe) pszichiátriai precizitással tárta fel a művészként már megismert poklot.
Nemcsak a díszletet, de komoly munkához most először, a jelmezt is én terveztem. Art director látványtervezőnek így kell (persze Kaposváron csak egy direktor volt). Családomban nem én voltam az első textiles. Edit néném varrónő volt, Apám pedig 20 éven át, a patinás textilgyár, a néhai Mechanika kereskedelmi vezetője. Gyerekként ott forogva csodálta a desszinatúrát, tán a textiltervező pálya várt rám. A színházi varroda világa se volt idegen. A „Perzsiusz”-nak becézett férfi-szabótár vezető nagyhangú, mérges profi volt, akit az előző 10 év, újat kereső kaposvári törekvései alaposan felbőszítettek. Talán örült is nekem és „textiles család”-i hátteremnek. A női varroda pedig – később is – amolyan búfelejtő hely, ahová vissza lehet vonulni, sebet nyalogatni. Hamar kiderült, hogy a világ legnehezebb dolga: színésszel elfogadtatni a jelmezét. És még „szeretni is kell” közben. A rendező e téren – a kicsit igazságtalan helyzet miatt, hisz a színész viseli a ruhát – gyakran engedni kénytelen. Rémes kettős présben van így a jelmeztervező. Sokat segített akkor ott a koreográfus Székely János, mindig meg tudott nevettetni. Érzékeltette, hogy az élet szép. Rájövök hamar: e fontos játékban nem vagyok „elég jó színész” –, máig se tanultam meg premiereken jól hazudni. Látják, ha füllentek. Nem szeretek gazsulálni, mert nem vagyok kicsit sem hiteles ebben.
Volt már szó arról, hogy a kaposvári műhely vizuális ars poeticája a „rút esztétikájának” elveit követte. Én meg a dekoratív látványhoz is vonzódom. Pláne a víg előadásoknál. Szerintem egy népszínház operettje, zenés darabja (mint pl. a Csárdás, de a Bíbor sziget is) legyen látványos. Így ekkor első ruhaterveim is nézetkülönbséget hoztak. Már nem Gothár hanem Ascher a főrendező, s kemény nemet mond a Krokogyil (néhai szovjet vicclap-legenda) Kukrinyikszi karikaturista brigádjától kölcsönzött két ruhámra. Ráadásul az általam igen kedvelt szubrett (Anikó N.) is "visszautasította" a neki tervezett jelmezt. Mondván: „ilyet már láttott”. Kétségtelen, a konkurens primadonnát játszó – Sára Bernadett repülőgyöngyös foxtrottruhája irigylésre méltóan jól sikerült. Tudta is használni. Felfogtam, miféle féltékenységek működnek… Hallottam is, mert a verbális intrika e lombikban benne volt / van.
E gyötrelmekben a tervezők erős hátországa volt Mariska néni „ruhafelelős” intézménye. Roppant munkabíró, csupa szív asszony volt. Minden bajból, minden tervezőt kihúzott, és sok titkot lehetett ellesni tőle. Kortalan figura volt, akinek mégis sértett emberként kellett hamarosan távoznia. Mi tervezők, meg magunkra maradtunk, személyesen kellett Pestre menni minden gombért, mert nem maradt olyan rátermett, értő kolléga, akire az ilyesmit jó lelkiismerettel rá lehetett bízni. Profi jelmezesek is jöttek vendégtervezni. Ők „nagyban” vásároltak, mondván, majd csak lesz mindnek helye a sok megbízás valamelyikében… Amikor ez a – Kaposvár próbák alatt érlelt, „figurára öntött” jelmez ideájával ellentétes – módszer kiderült, Babarczy kitiltotta az illetőket a színházból. Tervezhettem hát tovább a jelmezeket is, de a megnézős vitákban legalább olyan sokat koptam, mint amennyit tanultam belőlük.
Végül ott állt a Bíbor Sziget-beli moszkvai, meg a mi társulatunk, várta, engedélyezik-e a premierjét. Szavva Lukics zseniálisan formált, szinte atyaian kedélyes negatív figurája – csak a Világforradalomra mondana igent. A Babarczy által előhívott sok réteg, és a pontosan felépített aktuális síkok miatt, a mi valóságos cenzorunk is kénytelen volt engedélyezni a mi előadásunkat. Svéd Pál vagy Knopp András elvtárs (nem tudom már, ez esetben melyikük volt) egyszerűen nem tehette meg, hogy magára vegye a hülye sztálini revizor zubbonyát.

A mi „bíbor-kaposvári” cenzorunk csapdában volt, 1920-as elődje még a forradalom utópikus szivárványát látta. Az időközben mögöttünk hagyott 60, vérrel-verítékkel, könnyel megszenvedett évet, kevesek értékelték át így „fent”. Mi volt a Lukics által kért szcenikai Világforradalom? Az Auróra cirkálóvá lobogózott, már átállt matrózokkal teli „színpadi kocsija” tört be a színházban-színházba. Át a gondosan preparált kereten. A gyerekkor tabujából, a fenséges Aurórából kinevethető geg lett. Orrában Szavva Lukics állt, mint papírmasé győztes. És igent mond a Bíbor Szigetre. Frenetikus finálé és siker. Ezért, hogy évre rá Szolnokon is megcsináltuk az előadást. Azután egy ottani kolléga a következő munkájában tankkal tör hasonló dramaturgiai babérokra – át a falon. A kritikusok meg kitüntették érte. Szolnokon, 1986 telén Heltai Naftalin-ja lesz még egyik – akkortájt – utolsó Babarczy-munkám. Nem vidám menet, Zala Márk épp e télen halt bele ott a színészlétbe. A Nemzeti Színházba / Katonába szerződés öröme-bánata két színházat érintett: Kaposvárt és Szolnokot...

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Jezek-Voskovec-Werich: Nehéz Barbara, 1980, Kaposvár, D: Szegő György, J: Vágó Nelly, R: Gazdag Gyula

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Vissza Kaposvárra: a Bíbor Sziget premierek közt, 80-ban mutattuk be a cseh avantgárd klasszikusát is, Jiři Voskovec és Jan Werich – zene: Jaroslav Ježek – 1937-es Nehéz Barbaráját, musicalként. Újra Gazdag Gyulával dolgoztam. Kissé feszülten indult a tervezés, de hamar meglett az egyetértés. Ismét „V” alakú a játéktér: 5 db, 4 m-es oszloppal, melyek tetején lépcsős, német fachwerket idéző oromfal ágaskodik: az Eidam-i házakat, árkádokat elvontan formázva. A történelem kerekeként kezdenek forogni. A kis sajttermelő városállam szomszédja Iberland: beszélő név: 37-ben a Harmadik Birodalomat jelentette, most a Szovjetúniót. A prágai premier egy évvel előzte meg Csehszlovákia náci megszállását, Két évvel a lengyelek lerohanását. Most meg 12 évvel voltunk az efojtott prágai tavasz után, és egy évvel a szovjetbáb Jaruzelski diktátor által bevezetett lengyel szükségállapot előtt.
A birodalmi Góliát tehát most keleti szomszédunk, aki Eörsi István zseniális verselése szerint így epekedik: „Ajánlom, hogy légy az enyém, kicsikém!”, majd avval dicsőíti magát: „Kivonulunk, bevonulunk könnyedén…” De Dávid (Donatello Dávid-szobrát állítottam a középső oszlopra) nem adja meg magát, mint egykor Európa. Kemény piros sajtjaival visszalő a „Nehéz Barbara” (eredetije a német Nehéz Berta volt) nevű óriási ágyúval. Amiből véletlen megtalálása után mégsem a tétlenkedő főkapitány szobrát öntik ki…
Az áthallásokat – számtalan találó versen túl – a Gazdag rendezése által fontossá emelt apró, mulattató kisemberi gesztusból értette a közönség és a kritika is, de a lényeget a bátrabbja is csak körülírni merte. Például így: „… színpadán megcsodálhattuk az embert, sok mindent megtudhattunk róla, de olykor nehezen hámozhattuk ki mondanivalóját.” (N. Anna, A túlélés bohócai, Színház, 1980/8) Az 1969-ben filmrendezőként végzett Gazdag Gyula át tudta adni hiteles elkötelezettségét két fiatal színésznek, Spindler Bélának és a végzős Máté Gábornak, akik a leleplezett zsoldosokat (eredetileg a két szerző) játszották. A két bohóc szarkasztikus humora megduplázott jelentést közvetített: a túlélés szimbolikus megjelenítője lett. Már az 1938-ban gyáván betiltott prágai Felszabadult Színház, majd Leláncolt Színház által játszott eredetiben is: a két író-színész fehér arcával kissé levált a cselekményről. Épp kívülállásukkal segítették a közönség rálátását a történet örök aktualitására, saját jelen helyzetük értésére is. Ez itt is jól működött, de az egész társulat csúcsra járt. Saját, örömmel kikísérletezett kabaré-jeleneteiken túl, kisujjukból kirázták, pl. a Marx-fívérek burleszk-betétjét. Még a zenészek is a színpadon játszottak, sőt a rezonőr-zongorista is – Fuchs László – fontos szerepet kapott.
A forgó oromzatokra a megnézés rendezői kara most elégedetten nyugtázta: azok a Candide nagy „húsdarálójának” megszelidült, humanizált szcenikai változatai. Valójában, alsó élükre függönykarnis volt beépítve, amelyek nyitott állapotban áttört, összehúzva zárt teret kereteztek. S állásaiknak volt néhány jól használható variációja is. A forgás itt is ki-be seperte a jelenet szereplőit. De a léptékváltással elveszett a dramaturgiai erő. Nem mindegy, hogy a díszlet-gépezet a szereplőket befogadó teret alkot, vagy kellék-léptékű babaszínház forgóajtó-gegje. Ami mégis illett a kabarészerű szövegbetétekhez. Az egész tragikomikumának rovására. Így működött jól, és elképesztően nagy közönségsiker is lett. Megindult az újabb zarándoklat. Átmenetileg rendezőm is megbékélt velem.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Kálmán Imre: Marica grófnő, 1980, Kaposvár, D-J: Szegő György, R: Babarczy László

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A következő években sorozatban három Babarczy-rendezésben dolgoztam díszlet-jelmeztervezőként. Kálmán Imre Marica grófnő (1981) operettjéhez szimultán színpadot terveztünk, az alföldi rónán élőfa-architektúrával kialakított kastéllyal, operettlépcsővel. Szürreális kép volt, kissé borongós, amíg a végén kötelező derűhöz be nem került a művirág girlandsor. Volt benne közös alkotói önirónia. De a két éve lehetőséghez jutott színészcsapat (mindenki eggyel feljebb lépett) halál komolyan vette. Szárnyaltak. Zsupán szerepében remekelt Koltai Robi, aki elemelte az előadást a kaposvári szférák, ezúttal a valószerűtlen látvány-világ felé is.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Victor Hugo: Királyasszony lovagja (Ruy Blas), 1981, Kaposvár, D-J: Szegő György, R: Babarczy László

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Victor Hugo Királyasszony lovagjához (1981) forgót építettünk a színpadra, az pörgette a spanyol intrikus udvar lehallgatásaira kitalált óriási füljáratot. A csiga-barlangnak két előképe volt: a Siracusai sziklafül, a lehalgatások archetipusa, és saját Visegrádi Mátyás Király Múzeum diplomatervem nautiluskagyló-tere. A csigaforma járható szobrot mélytűzött bársonnyal gumiszobává tapétáztam, beépített, azonos huzatú telikárpit bútorral. A titkokat elnyelő akusztikai burkolat anyagválasztása éppen a mindent ellenőrizni akaró udvari gépezettel ellentétes irányú, hangelnyelő karaktert hozott: ne hallatszon ki semmi. Két paranoid irány. A mindig másutt megálló forgó organikus formája töb arcot mutatott. Csak valahogyan rosszul lett világítható, több volt benne, mint ami végül átjött a színpadról. Viszont jó világítási effekt volt trükkös üvegfala, a rendőrségi titkos megfigyelő-eszközként ismert pszeudo tükör: egy nagy fóliázott plexifelület. Ha hátulról volt világítva, fényáteresztővé vált.
Ebben játszotta Ruy Blas szerepét a főiskoláról immár ideszerződött, hamar joggal „színészkirályként” ünnepelt Máté Gábor. Rózsaszín zakót terveztem neki, az első öltözéses próbán pár másodpercig méregette, majd nevetve mondta, „elfogadom”. Remekelt benne. Fura mesterség ez. Sőt, mind a kettőnké az.
Ekkor csináltam a mesterrel a kaposvári érdekeltségű Boglári Nyári Színházhoz Moliére: Nők iskoláját is (1981). Pár éve a Vígszínház szcenikus felvételi vizsgamunkájaként Várkonyi Zoltán e darab a Fehér Miklós tervezte díszletét adta. (Vészi Éva nyerte el az állást, de Fehér Miki bácsihoz a kudarc után is sokáig járok magántanulni. Nem gondoltam, hogy éppen a Vígszínházban milyen élmény kellemetlen részese leszek hamarosan.) Jól ismertem hát a művet. Komfortos erődöt terveztem, négyzet alaprajzút, amelynek csúcsa középen szinte érintette a közönséget. Két guruló oldalfalát 90˚-kal elfordítva, ki lehetett a házat nyitni, s akkor a néző is „bekerült” a szigorúan őrzött lányhoz. A két szolgát játszó színész tudta ki-be hajtani. A tér pillanat alatt ellenkező karakterre váltott: kívülről a párkány hegyes rudazata taszító, belülről a puha szönyegbélés intim képet mutatott. Az épp végzős, Csonka Ibolya bájosan debütált – matrózruhát terveztünk rá –, Rajhona Ádám és Spindler Béla, Csákányi Eszter és Bezerédi Zoltán kiugróan jó alakításához illő érett játékot nyújtott. Még évekig játszottuk köszínházban is, majd pár év múlva Pécsett és Újvidéken is újra megcsináltuk a tanár úrral.
Lenn Délen nem voltunk igazán szerencsések a Nők iskolájával. A boglári díszletfalak úgyanúgy áttörtek voltak, mint a pécsiek, de működő vászonrolókkal lehetett ezeket nyitni-zárni. Pécsett faredőnyre „fejlesztettünk”. Drámai hangjuk volt, de a premieren az egyik beszorult. Győry Emil pontos lélekjelenléttel tépte le a redőnyt, s folyt tovább rendesen az előadás. 92-ben, Újvidéken a premier felé már háborús állapotok voltak. A magyar színház vezető színészeit – „jó” időzítéssel – a főpróba után hadparanccsal behívták. A bemutatót el kellett halasztani.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Moliére: Nök iskolája Balatonoglár: 1981, Kaposvár: 1982, Pécs: 1983, D-J: Szegő György R: Babarczy László Újvidék: 1992, J: Cselényi Nóra