Az évadban jön még Gothárral Katajev-Bereményi Werthert már megírták dokujáték-szerű, tragikus költői víziója – a „Nagy Október” forradalmi terrorjáról. Gothárral együtt jegyeztük a látványt. Ez fura bizalmi helyzet, de a gyakorlatban nem hozott változást. Viszont Péterből a legjobb honi díszlettervező lett. Igazi art director. A tér mélyén két oszlop állt, fél színpadnyi, széldeszkával borított elfordítható keretek zsanérjaként. A lapok ajtóin, ablakain, a girbe-gurba fa illesztései között a lap mögötti szimultán játék „átjön”. A következő kép „filmesen” úszhat be – „amerikai vágással”. Maga a lapozás ezúttal is elementáris dramaturgiát diktált. Gőz István adta az angol tiszt figuráját: noteszbe könyvelte a terrort: „jegyzeteit” láttuk a lapozás közben. Ráadás volt még, hogy a két világosítótorony sarkai is óriás-zsanérok, egy a portált teljesen zárni képes átvitt értelmű „vasfüggöny” tudott velük bezárulni. Az egész felett meg „vasúti híd”, a szovjet egyik ikonjaként. Rajta találkoznak, a konspiráló forradalmárok. De a futkosás, a káosz látványos kerete is ez a magasabb sík. Teherautó is begurult a falak közé, nem veteránautós nosztalgiából, de a CSEKA kivégzőosztagainak felkavaró retteneteként. Kisebb súrlódásunk azért volt Gothárral: egy plexihenger (ez a technológia csúcsa volt akkor) világító hirdetőoszlopa miatt. Végül az is szép és játszó tárgy lett, amint az egész szörnyű babaház. Azóta se dolgoztunk együtt. Több, azóta egyedül jegyzett tervét irigylem is...
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Végül visszatérve a negyedik Babarczy-munkához: Spirótól a már említett A kerthez (1986). Ezután pedig – e korszak közös zárómunkája, Shawtól a Szent Johanna lett (1987). Itt színpadi kocsikon négy, méretes, elvontan gótikus architektúra gurult, közülük kettő, a meghatározó főátlókon. Áthatásaik a tér variációi. A jeleneteket takarásban bútorozzuk át. E szcenikát választottam pár éve a veszprémi Hegedűs a háztetőnnél és az Erkel Bánk Bánnál, Győrben. De ezeknél romantikus és verista felületekkel. Shaw, a Szent Johanna leleplező logikájú szerzője szikár látványt kívánt. Vasvázát tört-fehér sztirol „építőkövek” takarták, osztásuk léptéket adott. A változás-fénnyel átderengettük a sztirol falakat. A nyers közegben erős hatás. A címszerep a már ízlésformáló színésszé érett Csákányi Eszteré. Neki választották a művet. S talán kicsit az ő kedvéért is: Ascher odafigyelt a próbákra. „Mágus” rendezőhöz sokféle gonddal fordul a színész. Mert ekkor már ebben a felállásban is Cselényié a jelmez, ez már nem „úgy” érint, a díszletre nem is panaszkodhattak. Aschernek nem tetszett. Hisz’ ez volt (szerintem) a „legszebb” munkám tíz év alatt. Évek alatt többen is győzködik mentoromat: az se, ez se jó. Most újra. A premier évadának végén Babarczy nem szerződtet. Bő éve még Ascher kezéből veszem át Szocialista kulturáért művészeti díjam. Nem a Jászai-díjat, azt miniszter adná, nyilván nem fog kezet egy letiltottal. Hát ettől sem lettem kollaboráns. Jó érzés, odafigyelnek: a kontra is visszajelzés. De évre rá: már új kérdőjel.
Bizarr, mert a díjra nyilván Kaposvár jelölt: akkor, mi bajuk? Lehet, hogy a szoc. kultúráért díj a házban „csak” munka-intenzitásomat ismerte el? De kívülről irigyeltek (kettős mérce: kínos érzés). Az intenzitás meg szinte felőrölt. A dermesztő moszkvai turnén állt be a térdem. Bak-betegség. Két évig (itthon sok lett a munkám) sántán teljesíttem a penzumot: színpad, kellék, műhely, világosítók, varrodák, iroda, smink, fodrász, anyagbeszerzés, raktárak. Lóti-futi, lépcső, fel-le, álló nap. Kripliség, végül Hévíz. Munkaképes maradok. Csak épp másutt nem mernek foglalkoztatni. Lehet, nem akarnak, hisz’ puhul a rezsim – így viszonozzák az ellenzéki kritikusok erősödő Kaposvár apologiáját? Kivétel: Kapás Dezső, aki 1988-89-ben hívott Szegedre: Ödön von Horváth, Huza-vona c. szatírikus művéhez. Kapás íróember: érdes humorral. De velem, és szálláshelyünk macskáival: baráti volt. Ős-vigszínházi, vajon számontartotta-e ottani Csontváry-s kalandomat? Úgy éreztem, igen, de nem beszéltük ki.
Már 1985-ben kihallgatást kértem az akkori minisztériumi illetékes elvtárstól, Pándi Andrástól, meddig gondolják ezt? (Sokáig már nem tehették.) Az illető fogadott, de nem válaszolt. A rendszeváltás után, balatoni szépségverseny frontembereként bukkant fel... Szegény ember. Nem heverem ki többé ezt az öt évet, benne a következő generáció antiszolidáris nyomulását. Van, aki már ekkor Németországban, később szerte a világban tervezhet. 1984-85-ben eltiltottként, én is mennék dolgozni Nyugatra. Barna „művész-útlevelet” kértem. Minisztériumi javaslat kéne. Teplánszky Kati, a Belgrádban velünk járt szimpatizáns minisztériumi referensnő kimondta: nekem nem adhat. Ahol pl. az asszony „foxi-maxis”, ott a díszletes férj kap. Vagy más, „megdolgozott” érdeme súlyosabban esik a latba? S hozzátette: „házasodj Nyugatra, az megy” – és kacéran vállat vont. Őt is szántam már de akkor, még nem a későbbi nagybeteget.
Úgy év múlva, már volt világ-útlevél. De 86-ban még úgy van: diplomácia kapcsolat hiányában pl. egy 3. ország követségén lehet izraeli betétlap-vízumot kapni. 77 éves Apámat elkisértem a szentföldi útra. Mentem színházakba is, körülnézni. Egyik a Ljubimové, ő főrendező a Habimában (az ottani Nemzeti). Akkor már rengeteg volt az orosz bevándorló, s a színpadon számos, „fontosság és méret szerint” elrendezett íróasztal. Szinte paródia. Najmányi híres Gőzfürdő-díszletét idézte. Ott ült sorban a – minden bizonnyal kitűnő – sok orosz színházi samesz. Ilyen „cseréért” nem jönnék ilyen messzire. Másik, valódi színházi élmény: Pártos Gézánál ér, akit Kaposvárról ismerek. Láttam a színházpadagógus női szerepekből épülő jó előadását. Gyakorlatilag behordták az öltöző butorát a pici színpadra – színházi témájú darab volt. Kisköltségvetésű hely, nem az én „gigantomániás” terveimre szabott világ. S hozzá itt volt az akkor 4-5 éves tündéri Dóra lányom. Igyekeznék elérhető apa maradni, ezért közelebbi munka, inkognitó nélküli okmányokkal, inkább érdekelne.
Ekkor jött Karlsruhéban élő (volt NDK-s) Siegfried barátom őrült ötlete: a rangos Theater Heuteban látványtervező munkakereső hirdetést feladni. Hiába mondtam, ez nem így megy. Befizeti, megjelenik. Persze nincsenek csodák. A Marat halálát (amikor már egy éve nem vagyok kaposvári, épp Karlsruhéban is előadta a csapat: 1789 bicentennáriumi fesztiválján) tisztelik itt is. Egy magyar származású helyi impresszárió fogadott, nem hívott aztán. 89-ben még Stuttgartban is próbálkoztam, de más magyarok vannak már ott helyzetben. Bécsben – igaz, csak törzshelyén, a Museum Caféban fogadott – leülünk Tábori Györggyel is. Hallatlanul megnyerő ember volt, ki is mondtam, hogy ő amolyan színházi-apám lehetne most, hogy e téren elárvultam. Elhívott a Porzelangasse neki gründolt Spiegel színházába. Este saját, Sztálin s a Moszkvai Zsidó Színház zseniális színésze, a később meggyilkolt Solomon Michoels egyenlőtlen konfliktusát megragadó darabja ment. Gyuri és két NDK-ból emigrált főszereplője, Angelika Domröse és a férje előadás után levittek a klubba, az egész nagyon emberi, ismerősen, vidékiesen meghitt. Másnap Gyuri és a tervezője is ott ülnek a legendás kávéházban, és kimondják: „Öregek vagyunk már, kitartunk egymás mellett”. Szépen csinálják. Tanulhatnának nálunk is belőle.
Másik ilyen élmény: felhívtam a számomra évek óta leginkább meggyőző sztárépítész, az osztrák (amúgy amerikai kiképzésű) Hans Holleint. Akkor, az eltiltás sok szabadidejében évek óta írtam építészet- és művészetkritikát. Többek közt, a Művészetben megjelent Hollein igen innovatív szemléletű, de közben a klasszikus itáliai Sangallo építészetére is támaszkodó Mönchengladbachi Múzeumát bemutató írásom. Apámmal lefordítottuk németre, s lapostul elpostáztuk neki. Hollein meghívott a bécsi Prinz Eugen Strassén, emeletetnyi, nagypolgári lakásból lett műtermébe. Tetszett neki az elemzés. Mondtam, hogy az elmúlt 10 évben színházi látványtervező, pár éve kritikát is író építész volnék: építészeti munkáinak, s az általa éppen akkor főkurátorként jegyzett Velencei Építészeti Biennále koncepciójának tisztelője. Amolyan médiaközti lény, akit egyszerre érdekel az építészeti, képzőművészeti, és színházi alkotómunka. Mint őt is. Az ő amerikai pályája is, művészetet és építészetet ötvöző kollázsokkal indult, és sokban Freud és a bécsi pszichoanalitikusok munkásságán alapuló architektúrába (nekem Szondi volt a fix pont), holisztikus kiállításkurátori munkákba torkollott. Vázoltam, hogyan vagyok a honi színházzal, és hogy szeretném ismét inkább eredeti mesterségemet folytatni. Ha lehet, éppen Nála. Erre körbevezetett az egész műtermében.
A sok modell, anyagkisérlet közt bemutatott soknemzetiségű, spórolós fénynél rajzoló fiataljainak. Majd felvitt a manzard-szentélybe, itt a titkárnő és egy kiemelt pozícióban dolgozó fiatal építész ült. Pár mondat után lementünk a Belvedere kertvendéglőjébe, a Stöckl-be. Panaszolta: amerikai irodáját felszámolta, a frankfurtit is csak a futó munkákért tartja. Kevés a feldat, nem gondolja, hogy „az én tudásommal, ott lenn” kéne robotolni. Hiába, elegánsabb a bécsi kommunikáció. Hollein mester démoni arca mőgé is egy széplelket képzelhetek.
Itthon leforrázott a pletyka: egy Holleinnél dolgozó cseh fiúnak, emigráns apja fizeti az egész életére ható jó referenciát. Van fizetés és tandíj: változik a világ. Miből fizetné Apám? Velencében aztán sűrűn látjuk egymást. Sőt, a 7. Építészeti Biennálé osztrák pavilonjának épp Hollein a kurátora, amikor Gerle meg én a magyaré: megyek majd, hívom a mi megnyitónkra. De akkor, 88-ban, színházi kapcsolatait ajánlja: sok felkérést visszaad. Csak hát én színháztól elfelé tartok, köszönettel, nemet mondok. Makacs döntés, mögötte egy honfiú jobb-világ reménye? Igen, hittem: a közeljövőben rendszert váltó szülőföld hasznára lehetek majd építészként is.
1988-ban, pillanatokkal a szocializmus vége előtt, a partvonalon állok. Alig érzek kitaszítottságot, hisz’ már elismert kritikus vagyok. De azért nincs ez rendben. Így hát az „Ibolyában” kérdeztem Molnár Gál Pétert – akit a legfelkészültebb kritikusnak tartottam – lehet-e még ebben az önző, antiszolidáris, etikátlan közegben színházi jövő? Ő is „letiltott”: külföldre menet, cigarettájában szamizdat cikket „találtak”. Válasza orákulum volt: „meg ne próbáld feladni”.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
1987 Shaw, G. B.: Szent Johanna (D: Szegő György J: Cselényi N. R: Babarczy L.)
............................................
