1968, 1984... és más vizesnyolcasok
1984-ben 36 múltam. Jó kis év volt: „fordulat évem”. 1968-ban volt már egy: addig „jótanuló” voltam. Sportoló fiú, kitűnő érettségivel. 67-ben előfelvételis katonaként sejteni kezdtem, hogy „át vagyunk verve”. 68 hangulatában, ez a sejtés bizonyossággá vált. Az egyetemen ez állandó, bár egyhelyben topogó témánk. 84-re, egy építész- és egy művészdiplomával, Somogyban, sőt Európában – egy akkor „kortárs színházi” szubkultúrában legalábbis –, sikeres „vidéki” alkotó. Akit ezért az állam megfenyít. Dacból még taxisofőr is leszek: ez meg „fővárosi” siker. 20 évre rá, 2004-ben hívtak egy 1984 c. konferenciára: tartsak előadást az Orwell-könyv címadó évének létező honi építészetéről, designjáról. Bele kellett gondoljak, mi is történt akkor velünk, az utópiába sorsszerűen beleszületett szereplőkkel. 1984 ekkor már rég szimbolikus évszám, fenyegető látomás, história által túlhaladott terminus. Hisz’ Orwell műve 49-ben jelent meg, ám magyarul majd csak 1986-tól lesz olvasható. 2004-ben csak elemezzük. Máig közelmúlt, még testközeli, csupán két tucat év telt el azóta. De leírható-e egy évszám segítségével a meg sem született, akkor már mindenütt bomló, de igen csak „létező szocializmus” záró évtizedének kulturális élete? Láttatja-e azt a színház, a képzőművészet, a „létező architektúra”, és azok kritikája? Miközben egykor zárvány vette körül a minőségek jó részét: a 3T. Támogatás, Tűrés és Tiltás szelekciója fojtogatta a vizuális területek alkotóit, de elemzőit/krónikásait is. Mind a két csoportba beletartoztam: ezeket a mesterségeket belülről is, recenzensként is ismertem és felvállaltam.
A házat hosszú időn át tervezik-építik. Az alább említett évszámok sem egy-egy évet jelölnek, hanem: emberöltönyi időt. Szeretném kitágítani 1984 Orwell-i számszimbolikáját: nem is csak 1981-től – a lengyelországi szükségállapottól – a honi változások felgyorsultáig, mint akkor a konferencián, de még szélesebben: a 70-es éveket is, és a rendszerváltás és az ezredforduló körüli dekádokat is hozzárakva, saját sorsommal pásztázom. Nemcsak színházi, a dráma formálta terekről, nem is a „hivatalos” építészet történetéről és nem az akkori profi designról volt szó akkor sem, és most sem lesz így. A szabadság esélye, sorsa érdekel, nem profi szakmák kalodái. A vizuális kultúra csak bizonyos pontokról látható, egyéni metszetét akarom felvázolni. Esendő sorsokhoz tartozó igazán beszédes fragmentumokat: az alkotókat félresiklató félelem, a szabadság-hiány légkörét.
Építészet és design, színház és képek kapcsolatában mégsem valami borongós korszellemet látok, hanem a kreatív, innovatív, a tudomány és a művészetek közötti alkotói metódusokat is fel próbálom villantani. Olyan példákkal, amelyekhez személyesen is közöm volt. Önmagam (pályáját) boncolom. Tehetem, mert jókor voltam jó helyeken. Talán véletlenül, talán a kihívásokat elfogadva. Ezért tudatosan használom az évtizedes beosztású időtengelyeket és mellettük, egyszerre a tematikus csoportosítást is. De ahogy haladok az emlékezésben, a sok véletlenszerű asszociáció, pár meglepő egybeesés, szinkronicitás, (remélem) összekuszálja a koordinátákat. Egykoron se volt egyszerű az ítéletalkotás: nehéz döntéshelyzetek voltak. Nem az utólag kikiáltott „nagy generáció” fölényével leltározok, inkább egy „életem kész regény” piszkozatot kínálok: mikro-történelmet, vállalt szubjektivitással. Látom a folyamatot, amint a kreativitás és az ezzel – látszólag szembenálló – tradíciók immár egyszerre a középpontba kerülnek. A Jánus-arcú helyzet hozza a konfliktust a szürke középszerrel, a megalkuvó észjárással, a sablonos rutinmunkával. A kreatív metódus célja az „új” lenne, nem a praxisban szokásos „követő”, teljesítő reproduktív / interpretatív formálás. A 20. század új művészeti mozgalmai – ha le is rombolták elődeik ideáljait – igazán „új formát” alig teremtettek. Aki megpróbálta, gyakran ellehetetlenült.
Építésznek tanultam, de sokfelé tájékozódtam. Korábban az architektúra fogta össze a társművészeteket. Mire tanulmányaimmal végeztem, a század architektúráját a régi metódusok, a kiüresedett formák alapvető változását akarók, és kontra: az építőszakmák kánonját védő tradicionális erők harca dúlt. Sőt, állóháborúvá merevedett. Erősebben, mint a kultúra egyéb területein. A szebb jövőt hirdető szocializmus bizarr, néha szélsőséges viszonyai közt megfélemlített, változást hárító vezetőkkel-tervezőkkel a környezetalakítás a tömegtermelés reproduktív jellegű praxisáig jutott. A másik, inkább ma diadalmaskodó véglet: az épített környezet totális átalakítása, a művészi-kézműves tradíciók teljes feladása. Megkérdőjelezve az architektúra- és az iparművészet-fogalom bevett jelentéseit, a teljesség maradékait romboljuk le ma, miközben nincs erőnk új egészet alkotni.
A számomra szerencsés pillanatban megnyíló színházi alkotómunkában viszont egy eddig itthon soha ki nem alakult, játszó-közönség kortárs kapcsolat állt-áll a polémia centrumában. Ahol ősi dalszínházi klisék vonzzák publikumot, de egyes műhelyek nem adják fel a szabadság játékos szelleme kínálta lehetőségek illúzióit. E játékban a tér- és tárgyformáláshoz nem a virtuóz festő- vagy iparműves mesteremberként közelítek. Az építészetben a kortársi tradíció felé, a színházban a megújuló hagyomány felé tájékozódtam. Lehet egyszerre jól működni e kettős kötésben? Ez izgat ma is. Amikor már ízlésháború zajlik, a „muszáj modern”, a más, örökösen átmenetinek ígérkező sikereivel. Két Magyarország, két ízlés. Pedig a leginkább avantgárd: a hagyománnyal való hatékony játék lehetne. Az igazán érdekes új formák épp így születnek – ezt a kiadóm is mondta, amikor még csak beszélünk a könyvről. Az album képek mellé írt vezető, benne kétféleképp közelítek témáimhoz. Egyrészt kívülálló szerkesztő rutinnal: közvetetten, objektivitásra törekedve, képek alatt pár idézet szélesebb adatbázisával. Másrészt – nem tanult történész, inkább képalkotó vagyok – saját, „esettanulmányom” primer tapasztalataiból is: az alkotószabadság kérdését firtatom. Utóbbi módszer hiteles is lehet, de torzíthat is. Gyanús. Tettem ide-oda zárójeles önismereti (?)-ket. A kép sokszor inkább homályos tükör, analógia.
A magánélet intimitását, az ellenfél tiszteletét tartva, néha rövidített és/vagy álneveket idézek. Máskor nem vagyok tapintatos. Nem mindig vállalom a megbocsájtó bűnrészességét. Pici íráskészséggel a Candide-i kihívást üdvözlöm, de nem Leibniz „létező legjobb világ” optimizmusával. Mellé, kényszerűen vegyes minőségű dokumentumokat válogatok: régi és újabb képeket. Abban bízva, hogy fotó, rajz és szöveg: tesz-vesz albumba rendezve emeli mesém hitelét, olvashatóságát. Ezért földi a kronológia, ahol azért szereplőim többségét – egyszerre víg- és bajtársként, de szorgos szerkesztőként is – mégis néven nevezem. Pontosabban: én voltam az ő történetüknek sokszor csak mellékszereplője.
( a Szegő György Álomtervező / Tesz-Vesz album bevezetője - Ráday Könyvesház, 2008 )
............................................