............................................

Szegő György DLA építész, látványtervező

Az életrajz menüpont Szegő György: Álomtervező Tesz-Vesz albumának (Ráday könyvesház, 2008) tömörített illetve frissített változata
Fotók: Ilovszky Béla (theater.hu) és Szegő György

 
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-112_privatfoto_w.jpg
 

Privátfotó - Szimbólumszótár
Szegő György ; utószó Pressing Lajos

Theater Art Fotó, 1998
105 oldal
ISBN 963-03-6527-8

Tarján Tamás: Fotófejtés
(1999/1-2 XLII. ÉVFOLYAM 1-2. SZÁM)

A közelmúlt hazai szociográfiájának egy érdekes szeletét a művészet és a tudomány egymás határterületéről kanyarította ki. A (nálunk) hirtelen megélénkült privátfotó-kutatásnak egyfelől a film- és fotóművészet (de még a fikciós és nem fikciós szépirodalom) is hasznát látta, másfelől a történelmi és morális tanulságokkal járó, szaktudományos alaposságú viselkedés- és szokásszociológia kapott tőle friss inspirációkat.

A privátfotók esztétikai hátterű, tipológiai rendszerességű, széles körű analízise részét képezi egy manapság ugyancsak virágzó, jelentős eredményeket már idehaza is fölmutató diszciplínának, a kultuszkutatásnak. Az a fényképgyűjtő, dokumentáló és felhasználó program, amely többek között Kardos Sándor operatőr, Forgács Péter rendező és Bán András művészettörténész nevével fémjelezhető, közvetve vagy közvetlenül hatott az utolsó három-öt évtized históriájának föltérképezésére. Sugallatai érzékelhetők voltak olyan – tárgycentrikus – rendezvény- és előadóestszerű programokon, mint Bereményi Géza és Cseh Tamás, valamint alkotótársaik egy korábbi „tárlata” (melyen a félmúlt Ariadné-fonalát gombolyítva a látogatónak végig is kellett haladnia), vagy mint az 1999-es Budapesti Tavaszi Fesztivál reprezentatív kiállítása, a Giccs és kultusz című vándorkiállítás.

A Művelődéskutató Intézet keretei között Vitányi Iván által irányított Privátfotó-program az 1980-as évek elejének szakmai érdekessége volt. Tizenöt évnek kellett eltelnie, míg a Szegő György által kidolgozott részanyag a Götz Eszter szerkesztette kötetben napvilágot láthatott. Dr. Kapusi Gyula előszava 1983-as datálású, Dr. Pressing Lajos csak részben ideillő és személyesen közölt utószava 1985 táján íródott.

A Privátfotó (Szimbólumszótár) így némiképp történeti patinájú tárházzá változott, de mind metodikája, mind következtetései megőrizték érvényességüket. Ez a vonzó, elmemozdító aktualitás a tervezőmérnöki, valamint színházi tervezői diplomával is rendelkező, nagy művelődéstörténeti kipillantású szerzőnek, a mű enyhén eklektikus karakterének és okos, szellemes stílusának köszönhető. Szegő, egyre többrétűbb tevékenységében, közelítőleg úgy terjesztette ki érdeklődésének, vizsgálódásainak mezejét, mint a tudományba – és közelebbről, többek közt, a jelképek tanulmányozásába ugyancsak a művészet (a film-, illetve a képzőművészet) felől érkező Jankovics Marcell és Szemadám György.

A bevezető, a Privátfotó-szimbólumok és archetípusok című eszmefuttatás a Carl Gustav Jungtól ismerős pszichológiai alapokra helyezi a teljes értelmezési gyakorlatot. A tudat négy funkcióját (gondolkodás, érzelem, értékelés, intuíció) föltételező álláspont sok alapkérdés mérlegelésére készteti az intellektuális kalandozásokra örömest induló Szegő Györgyöt. Egy kicsit odasóz a fotót degradáló szemiotikának, nem rest a privátfotót a fotóművészet devalvációjaként is tárgyalni, fotótörténeti és szociológiai kijelentéseit pszichológiai és képzőművészeti kulisszák között szólaltatja meg, kitér a kultusz, a rituálé, a technológia problémáira. Elmélkedése – egy Vilém Flusser-utalás kései beszövésével is – optimisztikus „a képek új világkorszakát”, a fényképeken is kifejeződő mitikus gondolkodás lehetséges univerzalitását tekintve.

A könyv törzsanyaga, a Képszótár I-től VII-ig számozott fejezetekre, 1-től 80-ig számozott alfejezetekre oszlik. „A privátfotó képelemek listája” alapos fejtörést okoz a kötet olvasójának-nézőjének. Ugyanis míg mondjuk az Eltakart arc, fátyol és a Meztelen test, akt, vagy a Bor, Pezsgő, Sör, Részegség, Étkezés stb. alfejezetek szomszédossága eredendően logikus, például a Család és fotel – Portré és grimasz – Phallikus képek – Virágnő és sellő – Iskola – Tűzhely, kályha, kemence „sorozat” (egyetlen „belső rím” kivételével) zavarba hoz. Valójában olyan sokféle tartalmi és formai átfedés, jelentésrokonulás stb. mutatkozik az alfejezetek között, a (fel)„idézett” fotográfiák együttesében, hogy a kényszerűen lineáris tematikai elrendezés helyett a motívumok gömbszerű és sugaras térbeliségét kell beleképzelnünk új szimbólumszótárunkba.

Az elemző szöveg az oldalak belső sávján, a fotóanyag a két külső hasábon húzódik. Egymáshoz képest sem egyik, sem másik nem „margó”: csakis együtt élnek meg. Szegő a viszonylag szerény textusterjedelem ellenére elképesztően bőséges mellékinformáció-áradatot is fölszabadít, ezzel még inkább a szellemi élvezeti cikk rangjára emelve munkáját (mert hiszen a sör, sörözés, sörösüveg témájú fotók szempontjából például mellékes, hogy „a sör eredete a mezopotámiai kultúrákig vezethető vissza”). A képértelmezések bravúros céltudatossága és eszessége egyszer-egyszer elfedi, hogy amiről szó van, az tulajdonképp ezen a képanyagon nem észlelhető (így a Részegség alfejezethez egyetlen ittasság-kép sem társul, van viszont itt felvétel óvodások „nulladik éves szörpözéséről”).

A képekről a tizenöt-harminc évvel ezelőtti Magyarország (ritkábban az egyes rekvizitumaiban már eltünedező nagyvilág) néz vissza ránk. Épületek, bútorok, poszterek, áruvédjegyek, frizurák stb. állítják meg az időt. A könyv kiadásának késleltetettségéből, a szerkesztés utólag már roppant nehéz praxisából, esetleg a váratlanul támadt terjedelmi korlátokból eredhet, hogy bizonyos leírt képeket hiába kutatunk (55-20, 66-9 stb.), vagy e képek (és alkalmanként más képek is) rossz számot kaptak.

Az alfejezetek sorában akadnak lényegesebbek és kevésbé lényegesek, az invenciózus kép-, motívum- és kultuszleírások miatt azonban alig lehetséges valamiféle sorrendet tételezni közöttük fontosságban vagy színvonalban. Egy kis meglepődésre adhat okot, hogy a Gyermekek a kiskádban címszó fotóanyaga mellett a Születésnapi torta a leggazdagabban dokumentálható címszó (amiből viszonylag biztonsággal megállapítható, hogy a családcentrikus privátfotó kitüntetett szerepet szán a gyermeknek, a gyermekkor „szakrális” eseményeinek, fordulópontjainak}. Megjelennek olyan szócikkek, amelyeknek rokon témákat kellene maguk után vonniuk (például: Pedagógusnap), ám talán a 3500 fotót tartalmazó minta a relatíve nagy szám ellenére is lehet részlegesen esetleges, (azaz nem akadt fotó a Bányásznap, Vasutasnap stb. címszavakhoz – másfelől bizonyos címszavak önmaguknál nagyobb tárgykört képviselhetnek).

Érdekes, hogy Szegő György a pszichológiai, történeti, szociológiai, esztétikai és egyéb tények, adalékok, források mellett a szó szoros értelmében vett (tehát folklorikus, ponyvajellegű vagy szépirodalmi) álmoskönyvekre is épít az értelmezések során. Ezzel inkább játékos, mintsem komoly elemet csempész munkájába – meglehet, egy kacsintással azt is tudtunkra adva: a privátfotó-elemzés tudományos ismereteket feltételező szakma, de a véletlenszerű pillanatokat megörökítő fotók analízise a benyomásoknak, tudati preformációknak, a vizsgálódó egyén fantáziájának is enged(het).

Terjedelmes – az 1983 utáni alapművekkel is kiegészített – szakirodalmi jegyzék teszi még hasznosabbá a könyvet, melyet „breviáriumszerűen”, a kép és szöveg-korrelációkba merülve, elmélkedve tanácsos forgatni. Annál inkább, mert egy-két képcsalád darabjai merőben eltérő alfejezetekben, ellentétes értelmezhetőségi szituációkban is fölbukkanhatnak. A Temetés, kereszt alfejezethez kötődő 32-3-as fotó és a Phallikus képek közé osztott 55-1-es fotó egyazon személyről készült, s mosolygós „öntemetése” (strandon?} legalább annyira phallikus, mint amenynyire a másik homokba-süppedése temetkezési.

Szükségszerű, hogy az olvasó, aki maga is (botcsinálta) elemzővé lép elő (e recenzió írója például néprajzi, vallási és familiáris ismereteinek elegyét igyekezett mozgósítani), mást lásson egy-egy képen (vagy mást is lásson), mint Szegő. A 23-2-n a fémlétrás könyvespolcra helyezett, egykori A Világirodalom Remekei sorozat hivalkodóan díszletszerű glédája uralkodik, nem a kompozícióból majdhogynem kimaradó Asztal és teríték falás-falatozás gesztusa. A 17-3 az Italozás címszó körében kerül elénk, holott aligha kétséges, hogy ezen az idősödő káder a Lenin-mellszobor előtt, vélhetően ünnepi köszöntő darálása közben lett a „lencsevég” kiszemeltje (ezen kívül szinte nincs is rá példa, hogy Szegő ilyen szembeszökő képelemet említetlenül, elemzetlenül hagyjon).

Bár a Privátfotó szimbólumtára a vizuális kultúra szakirodalmának körét gyarapítja (olyan szerző tollából, akinél keresve se találhattak volna avatottabbat), a könyv „epikus anyagként”, a mai középnemzedék kamasz- és felnőttkorának „regényeként” is tudatosítható. Mindnyájan benne vagyunk – állíthatjuk (Nádas Péter szavait kölcsönvéve). E három szó Szegő György kutatásának és összegzésének lexikális kiterjedtségét, dús extenzitását, asszociatív intenzitását éppúgy dicséri, amiként azt is jelenti, hogy – nyakig.

(Theater Art Fotó, Budapest, 1998.)
Tarján Tamás