4. Önképzőköri kereső évek: Főiskola, Lipótmező, Művészeti Hetek (1973-1978)
Ép házban ép lélek, Shinkenchiku tervpályázat, Tokió, 1973, Nagy Mariannal (fontos adalék: Jean Nouvel párizsi Arab Intézetének hasonló blende elvű árnyékoló rendszerének tervezési dátuma: 1987)
„… A bemutatott tervek, azon túl, hogy bejutottak a döntőbe, díjat nem hoztak haza. Mégis, építészetünk időszakonkénti eszmeszegénységét tapasztalva, hasznos gondolatébresztő példaként nyilvánosságra hozni őket.” – írta Makovecz Imre az Albert Tamás-Bachman Gábor-Pálffy György, valamint a Kovács Attila és a mi tervünk bemutatója elé. Az azonban tény, hogy „nem fért” be a Magyar Építőművészetbe, „csak” a Művészet 1974 áprilisi számába.
„… Lakóegységüket speciális »ablakkal« látták el, mint egy kamerát a fényrekesszel. A fényképezőgép analógiában, e fekete-doboz nyílása, ablakuk, írisszel ellátott. Ez az írisz (blende) tudja rugalmasan felvenni – mint a pupillánk – a mikró- és makro-környezet képi jeleit – a közösség kizárásával – vetítés – vagy a blende nyitott helyzetében – annak bekapcsolásával… A növekvő fókusztávolságokhoz (a kapszula telepítésekor) a szerkezet »kihuzatos« térnövelő szisztéma is társul – ez oldja meg a vetített kép egész falat betöltő méretét, és nagyobb teret is biztosít.
Az építészet korábban is ismerte és alkalmazta a vetítést, gondoljunk a gótikus katedrálisok »blendéjére« a rózsaablakra, melynek színes üvegein bevetülő fény egy transzcendentális világ képeit vetítette a falra – a kor igényeinek megfelelve. A szerkezet külső megjelenésében, mivel az írisz lamellái egymásra csúsznak, a rájuk festett képet »megmozgatják«. Így ez a nyílászáró új lehetőséget teremt egy Vasarely-féle színes város létrehozásához…” Ott a képaláírás így hangzott: „Házunk egy kamera, melyben tudatunk felfogóképessége a filmanyag.” Ma hozzá lehet tenni, hogy éppen a minap a Clark Ádám téri (még mindig foghíjra) kiírt pályázatot olyan tervvel nyerik mai fiatalok, amelyben periszkópokkal vetítik be a panorámát az elviselhetetlen forgalmú helyre tervezett szálloda belső tereibe…
Időközben ez a fajta nyílászáró komoly karriert futott be sci-fi filmekben is.
(A részletek a Művészet 1974/4-es számában közölt Makovecz Imre írásból valók)
És jött a főiskolás idők harmadik jó impulzusa – házon kívülről: 3. a tetszhalott álmából éledő magyar pszichoanalízisbe való tudós bepillantás lehetősége. A roppant témán belül, az elfeledett Budapesti Iskola egyik sajátos ága, a Szondi Lipót által kidolgozott „sorsanalízis-téma” fogott meg.
Véletlenül találkoztam ezzel is: már a BUVÁTI-nál is a katonaság II. félidejének fenyegető árnyéka borult fölénk. A főiskolai nappali továbbképző szak megmentett. Utána csak pszichés betegként lehetne elkerülni a behívót. 76 körül R. M. neves pszichiáter tanácsát kérem erről. Nem látja járható útnak. Kifutó évjáratként, végül megúsztam – de nála beleszeretek Gulácsy festészetébe és még inkább Szondi Lipót 1939-ben egyetemi jegyzetként publikált Sorsanalízisébe. Az erre alapozott, később a klinikai gyakorlatban világsikerű Ösztöndinamikai Teszt rejtelmeibe azután a Lipót szaktekintélye, Bagdy Emőke, és főként velem egykorú, fantasztikus műveltségű, kreativitású famulusai, Kapusi Gyula és Pressing Lajos vezettek be.
A genotesztet Szondi Lipót 1938-40 között dolgozta ki Budapesten. A világkép igényű pszichológiai modell, az elterjedt pszichodiagnosztikai eljárás szerint a rokon- és ellenszenvi választások jellemzőek a személyiségre, a választásban az egész motivációs rendszer részt vesz. „Nézd meg az emberek ösztönös választásait, és megtudod, honnan származik és milyen sors vár rá” – írta Szondi 1939-ben. A teszt: a vizsgált személy 6 sorozatból, melynek mindegyike 8-8 portréfotót tartalmaz, 2-2 neki rokonszenves és 2-2, neki ellenszenves fényképet választ ki. A fotók súlyos, nyílt ösztön- és elmebetegről készültek. Minden ösztönfaktort 6-6 beteg képvisel. Az eredményt egy-egy faktorra nézve a rokon- és ellenszenvi választások együtt adják, amit ösztönprofil-grafikán ábrázolunk. Hamar rájöttem, hogy ha az építészet tárgya az egyetlen funkcionális objektum (az ember alkotta tárgyak közül), amiről úgy látjuk: arca van, akkor analogikusan a Szondiéhoz hasonló ösztönépítészeti teszt is kidolgozható. Mestereim nem nevettek ki, segítettek is „kutatásomban”. Ház-arcokat gyűjtök, és kísérletezni kezdek velük. „Ne mulasszuk el, ha erre lehetőség van, az alany szüleiről, barátairól és ellenfeleiről is felvenni az ösztönprofilt” – javasolja Szondi, és így is tettem. Kaptam Forgács Pétertől – aki akkoriban éppen az idős Szondiról filmet készít – egy eredeti, muzeális értékű teszt-készletet. Megcsináltam a profilt a klasszikus, s az analogikus képekkel is, és összevetettem az eredményt. Az ötlettel nemcsak a „tanároknál” álltam elő, kontrolláltam is: Erős Ferenc sem mondja, hogy rossz. Alapjában mégis inkább építészeti hatásában bíztam. A teszt vázlatát megmutattam például az akkor "A városépítővel" és "A látogatóval" rangos íróvá előlépett Konrád György szociológusnak és Makovecz Imrének is. Még teljes az egyetértés. A dolog a pszchiátria felől jön, és az építészeten át rendszerkrtikus. Izgattak a teszt rejtett vizuális / fotós lehetőségei, és filozófiai titkai is. Nem riasztott el, hogy Szondi fia, filozófus, 68 után öngyilkos lett. A Főiskola után Solymárra is kijártam, évekig tanulok Pressingtől keleti filozófiát is. Ő vezetett be az ezoterikus gondolkodásba, láttatta a köznapi lét elemelésének lehetőségeit. És ekkoriban jártam Pap Gábor etnográfiát asztrológiával összekapcsoló óráira is.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Ép házban ép lélek, Shinkenchiku Bunka tervpályázat Tokió, 1973, Nagy Mariannal
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Az építészet terepén ilyen, a hétköznapok praxisának szublimációját jelentettek a nemzetközi pályázatok. 73-ban a Shinkenchiku Bunka építészeti szaklapkiadó Tokióban írt ki elvi pályázatot. Nagy Mariannal indulunk, aki pár évvel utánam végzett – ő is Szincsáknál. Egy fantasztikus Hang és Fényjátékok Budapest tervvel, a Margitsziget déli csúcsára (akkori fanyalgó kritika után, 30 év késéssel, most méltatta az építészeti sajtó). Témaválasztásában közösen tett mesebeli egyiptomi utazásunk memphiszi, karnaki élményei is szerepet játszottak (l. még a Királyok Panteonjánál, 2005-ben). A „Mikró-élettér, Ép házban, ép lélek” megfogalmazású japán pályázati kiírásról nemzetközi folyóiratokból, például a Domusból lehetett tájékozódni (egyik szerkesztőjükkel bélyeggel, első-napi bélyegzésű díszborítékkal barteleztünk, a lap megérkezése, a karton doboz bontása évekig privát ünnep volt.) Tervünk konnektor-szisztémával telepített kapszula, akkor a metabolista japán építészet hajtásaként ez erősen a levegőben van. Csak mi a kapszulát camera obscuraként, olyan kerek ablakkal terveztük, melynek íriszszerű, állítható lamellái vannak. Ironikus házunkat a paparazzi / sztárvilág elhárító-elidegenítő mágiájaként fogtuk fel, amit igyekeztünk az alkímiai metszetek archaikus modorában felrajzolni.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Ház a Kereszteződésben, Shinkenchiku Bunka tervpályázat Tokió 1976, Nagy Mariannal
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Két év múlva a japánok „Ház a kereszteződésben” kiírására szintén a Nagy Mariannal dolgoztunk együtt. Koncepciónk a földi békétlenség, a hidegháború meghaladását célozta. Házunk Bábel-torony, s egyben űrhajó-indító állomás. Az „x” és „y” koordináták örökös, kétdimenziós ütközéseinek Földön kívüli meghaladása, egy lehetséges „szellemi z-tengely” építészeti apoteózisa. Nagy Mariannal még egy nemzetközi pályázati vállalkozásunk volt: a terv tárgya ezúttal az amerikai fiatal építészek szövetsége, a NIAE által kiírt, a Macchu Pichu-ra telepítendő diákszálló. Mi egy perui szurdokhídra emlékeztető magashegyi karakterű, szakadék fölé függesztett „épületet” gondoltunk el. S egy igen hasonlóval amerikaiak díjat is nyertek. Szerencsére máig nem építették meg. Látom most Velencében, hogy immár a peruiak újra ilyen pályázatot írtak ki...
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Design központ, Vitkovics Mihállyal, MIF diplomaterv, 1976, mesterek: Szrogh György és Mikó Sándor
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
A 70-es évek közepén kezdett a budapesti értelmiség Kaposvárra figyelni, előadásaik szellemiségéért lelkesedni. Benne Pauer Gyula, Keserü Ilona, Haraszty István „másféle” látványterveire-szcenikájára is. Én is rácsodálkoztam, egyfajta új kreativitást láttam abban. Nem direkt tervem még, hogy oda menjek.
1976-ban iparművész diplomámat megvédve látnom kellett, hogy a 68-as idők „fényes szelei” inkább csak a kultúrát frissítették fel. A gazdaságot, a hozzá kapcsolódó ipart kevésbé, s benne az iparhoz, sőt addigra már a nehéziparhoz kötött építészetet egyáltalán nem. Az új mechanizmus leállt. De elárulni a gyerekkorban megformált álmot, a nagy kezdőbetűs Architektúrát odahagyni nem akartam. Édesanyám a tengeren túlról vagy tíz éve visszatelepedett Bécsbe. Német férje révén volt néhány osztrák kapcsolata is. Például egy építész, aki kis repülőtereket tervezett, az akkori újgazdag osztrák társadalmi rétegek magánrepülői számára. (A repülés volt a másik gyermekkori álmom. Tán minden fiúé.) Építészmérnöki diplomatervem láttán az osztrák úr meghívott dolgozni az irodájába. Nyugati munkát vállalni akkor, mint kiderült, szinte lehetetlen. A Kultúrkapcsolatok Intézeténél azonban – elvben mindenkinek, a valóságban keveseknek – szabad volt külföldi ösztöndíjként intézni. Apám kedves bajtársa igazgatta az illetékes bábintézményt, de így is rövid úton elutasították kérelmemet. 25 év múlva, 2000-ben fordulok meg legközelebb az elit Dorottya u. nyomasztó hangulatú székházában, a Velencei Építészeti Biennále kiállításának vicekurátoraként… Az évfolyamomból két sikeres pályázó mégis akadt akkoriban. Egyikük – a későbbi alkotó barát, Rajk Laci –, apját a 49-es nagy koncepciós per fővádlottjaként kivégezték, szerették volna talán, ha disszidál. A másik nagyon kedves és tehetséges évfolyamtársnő volt, papája a báb-szakszervezetek egyik fejese volt. Ők mehettek akkor az olasz Paolo Soleri Nap-városát építeni USA-ba, vagy munka közben rácsodálkozni a kortárs japán építészetre.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Diákszálló tervpályázat, 1977, Ecsedy Saroltával
............................................
