............................................

Szegő György DLA építész, látványtervező

Az életrajz menüpont Szegő György: Álomtervező Tesz-Vesz albumának (Ráday könyvesház, 2008) tömörített illetve frissített változata
Fotók: Ilovszky Béla (theater.hu) és Szegő György

17. Újabb építészeti és kurátori munkák (2007-2012)

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/85_223 old_01.jpg
Velencei Képzőművészeti Biennálé 2009, Kurátori pályázat, 2008, Demo. Műcsarnok, Gőz László társkurátorral, Barabás Márton és Kapitány András képzőművészekkel


Tehát 2007-ben, a szakmai zsűri és a kaposvári társulat akkor még elérte, hogy a Babarczy által utódul javasolt Znamenák István-Mohácsi János kettős vegye át a színház vezetését – amitől továbbra is a „kaposvári haladó hagyományok” folytatását vártuk.
Az „56 06…” előadása csapatmunkaként megfelelt ennek a várakozásnak. De immár politizált. Eleinte az 1956-ot idéző mű is tetszett a városnak. De hát a helyi politika valószínűleg arra várt, hogy beleköthessen valamibe. Kiderült, itt van az a valami: lehet betiltatni – mint Aczél idején – lévén a tragikus főhőst, Tóth Ilonát (akit az 56 utáni megtorlásokban kivégeztek) ez a mű nem fekete-fehér színben, de összetett figuraként ábrázolta. A helyiek egy szélsőségek felé hajló csoportja kikezdte a színészt (ez maga is vicces „áthallás”) és a rendezőt (hiszen utóbbi az egyik szerző is egyben). Ebben a légkörben, a Somogyországnak Znamenák – pályázattal még három évre elnyert – igazgatói megbízatását sikerült egy évre csökkenteni.
Egy év múlva a politikusok jobban felkészültek: felkérést kapott Schwajda György, pályázza meg az igazgatói állást. Mondván, „Kaposvár a legjobbat érdemli”. Ezt a Nemzeti Színház építése körüli események tükrében picit hipokrita személyi döntésnek tartom. Ha Kaposvár bővítése / felújítása milliárdos építkezés lesz, akkor váratlan dolgok történhetnek. A szakmai zsűrit ezúttal úgy állították össze, hogy Znamenák pályázata 6:2 arányban veszített. A „hat-három szebb” emlék. Amúgy minden az országosan hasonlóan zajló procedúra forgatókönyve szerint ment. De álmomban sem gondoltam, hogy ez a „kortárs színház” honi fellegvárában (ide nem teszek ön-irónikus ?-jelet), Kaposváron is megtörténhet.
Mit sem sejtve dolgozom a bővítés építészeti előkészítésén. Ebben az új helyzetben kérdésessé vált mindaz a bonyolult, körültekintő építészi-színházi egyeztetés, amiben a színház által megbízott szakértőként a Lőrincz Ferenc-Balogh Krisztina vezető tervezők, kaposvári, joggal vezető státuszú építészek által készített színház-rekonstrukció és bővítés tervének konzulens-szakértőjeként van részem. Mint fentebb már írtam: Lőrincz Feri a munka elején, fiatalon meghalt. Színház-építeni Magyarországon halált megvető, nem veszélytelen vállalkozás.
Azt írtam a Deák-téri Nemzeti Színház építését leíró fejezet végén: a „sztorit” nem akartam elhinni. És az akkori eredendő szakmai bűn immár meghatározónak tűnik. Bár logikus, ami történik, most sem hittem a fülemnek. Nem az ügy politikai oldalára csodálkoztam rá, az más lapra tartozik. Hanem, hogy a tekintélyes, hiteles színházi személyiségek a pályázat szakmai zsűrijében, életfogytig tartó alkotói kiszolgáltatottságukban egy ilyen kvalitású műhely lebontását elfogadva ezt megtették. Nem is arról van szó, hogy Kaposvár egyedül jó. Ahogyan a liberális oldal hiszi. Lehet, legyen többféle út. Csak azt nehezen bírom, hogy csak az autentikus műhely szétverésével juthat helyzetbe az új, a más.
Mezei Máriának volt egy emlékezetes kabaré(!) jelenete: Ludvig Askenázi novelláját megrázó erővel adta elő: a háború után egy nehéz sorsú asszony monodrámájában úgy meséli el a túlélés sorsfordulatait, hogy a legnehezebb pillanatokra, nagy, örömteli sóhajjal mindig így futott rá: „szerencsénk volt...”. Azután meséjében mindig kiderült, hogy valami tragédia következett. A monológ kívánságműsorok kedvence volt sokáig. Égtájunkon az autonómiához kevés a nagyság is, még a szerencse is. Itt tartunk megint: a „fortélyos félelem” újra megnyomorítja a demokráciával megkínált kisembereket és bizony a legnagyobb személyiségeket is. Köztük „felelős döntéshozókat” is, és például felhasznál, tekintélyes művészeket is...
S ebben az áldatlan szituációban került sor a különleges, látszólag retró-elődásra. Babarczy újrarendezte majd’ 30 év múltán a Bíbor szigetet. Ismét én lehettem az előadás díszletervezője. De a jelmez ezúttal Cselényi Nóráé, nagyban régi terveimből szebbet-jobbat varrat. Bizarr a rongyok újjászületése. 30 éve, az akkori előadás igen időszerű volt: a szabadság hiányáról szólt. Ma újra aktuális, de most nem a cenzúra (Aczél Gy. / Szavva Lukics) áll centrumban. Maga a „hiteles színházcsinálás”. Ez indokolta a darab újra műsorra tűzését. E szemszöget is megírta anno Bulgakov. Hogy ha mindenáron színházat akarunk csinálni, akkor – stílusparódiája szerint – a Színházi regényből is ismert, őrült világot, megszállott masinériát működtetni kell. Ez így nem retró mégsem. A dupla fenekű értelmezést ma a polgármester éppúgy hivatkozási alapként hozhatja fel, mint a színház társulata. Ki a hitelesebb? Nem feladatom ezt mérlegelni. Én az utóbbi, színházi elitcsapat parciális igazáért dolgoztam ebben a kaposvári pályazáró munkában. Babarczy kaposvári végzős főiskolásai, Egger Géza, Czene Zsófi (óriási komikai tehetség), Csányi Dávid, Háy Anna, Gyisnik Petra, Hegedűs Barbara sikeréért. És ezt a sikert a Pécsi Színházi Fesztivál újra hozta, abban, ha mégis van szolidaritás(?): benne volt talán a „műhely” féltése is. Persze annak idején, húsz éve, az „innen” érkezőkön simán leverték a többiek féltékenységből lett frusztrációjukat.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Árpád-hídfő, Budapest, XIII. kerület Városközpont, 2007 Urbanisztikai-építészeti tervpályázat Kapitány András média-művésszel, építész munkatárs: Szegő György

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-85_TABLO3.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-85_TABLO2.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A 2007-es, 2008-as évben elegendő színházi tesz-vesz feladat hiányában ismét maradt időm. 25 év után újra beszálltam egy építészeti-urbanisztikai tervpályázatba. Újra, még mindig „magyar építész szeretnék lenni...” Az Árpád-hídfő városkapuként, XIII. kerületi Városközpontként történő rendezésére vállalkozott Kapitány András média-művész, festő. Írtam munkáiról az Új Művészetbe, erősen építészet közeli dolgait méltatva. Összebarátkoztunk. Nem volt szokásom kritikusként soha. Az a fáma, hogy a jó öreg Angliában kritikus és alkotó nem is ismerik egymást. Sokáig tartottam magam ehhez. A várostervhez és a részletekhez szüksége volt építészre. Lenyűgöző volt Andrással a munkamenet. Nem fékeztük a fantáziát: nem is nyertünk. De András évre rá egy hasonló méretű nagy-pályázaton a Városházáén nyert az ONL Oosterhuis_Lénárd, holland építész kettős teamjével. Jobb volt a csapata. De közben még Andrással és Barabás Mártonnal (Marcié volt a kezdeményezés), valamint a társkurátorként beszállt Gőz László zeneszerzővel / kiadóval pályáztam a 2009-es évi Velencei Képzőművészeti Biennálé kurátori megbízatására. A képzőművészet és a zene kapcsolatát intermédia műként / hang-installációként gondoltam megvalósítani. Nem sikerült jól a prezentációnk, vagy ki tudja: nem mi nyertünk, de szívből drukkoltam a győztes Forgács Péternek, a régi munkabarátnak (Művelődéskutató Intézet: privátfotó Kutatás). Utóbb „tollammal harcoltam”, hogy zseniális „Dunai exodus” című videó-installációja lehessen a HDKE nyitókiállítása (az átpolitizált kuratórium hallani sem akart erről, Forgács még abban az évben Erasmus díjat kapott érte). Azután Velencei kiállításuk előtti sajtóértekezletükön kétkedve látom, hogy a bécsi Természettudományi Múzeum 1938-as náci igazgatójának „kutatásából” raknak össze antifasiszta művet. (Ausztria „náci antropológiai” múltjáról pár éve az ottani Zsidó Múzeumban egész osztrák társadalmat megrázó tárlatot rndeztek már). Most is a birodalmi fasizmus a célpont, az éppen aktuális tragikus magyarországi roma sorozatgyilkosságok említése nélkül… Rákérdeztem erre akkor ott a Műcsarnokban, Péter hülye viccel ütötte el a kérdés megválaszolását. A sajtóértekezlet résztvevői jót nevettek. Jó pár éve a kollaboráns kifejezést kell használjam aktuális események jellemzésekor. Ez a nevetés is ilyesmi volt: a „művészetpolitika” (van ilyen) így döntött, a mindenkori slepp helyeselt.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Velencei Képzőművészeti Biennálé 2009, Kurátori pályázat, 2008, Demo. Műcsarnok, Gőz László társkurátorral, Barabás Márton és Kapitány András képzőművészekkel

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-85_velence-12_2.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-85_velence-8_2.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-85_velence-24.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Ekkoriban egy újabb színházépítés tervpályázatának döntéséhez is hívtak: Szombathelyre. Itt Jordán Tamás az egykori kaposvári vezető színész, később Nemzeti Színház igazgató lett az új alapítású Weöres Sándor Színház házigazdája. Most is egyszerre építészként és színháziként veszek részt a munkában. Hasonlóan a 12 évvel korábbi Nemzeti Erzsébet téri pályázatához, egyetlen terv akadt, amelyik kiemelkedett a többi közül: Kalmár Lászlóék terve. Itt is a legjobb nyert. De most ez még csak ötletpályázat volt. Lett második fordulója is, még nyilvánvalóbb volt az első zsűri-döntés. De közben kitört a világgazdasági válság. Pálfordulás történt a szombathelyi / megyei közigazgatásban. Magyarországon színházat csinálni, építészetet művelni, pláne (halmozva) színházat építeni, szent, ugyanakkor esendő vállalkozás. Végül az építkezés helyett a külvárosi, lepattant Helyőrségi Műv.-házat újítják fel. Jordán becsületére legyen mondva: ott is kitart, láttam, érdekes, hiteles színházat csinál.
Kaposvár kedvéért visszakanyarodok a kályhához: azt az összhangot, amit a kaposvári játszók és tárak, a színpadi dolgozók meg tudnak valósítani, nem közelíti meg még a két korábban dicsért (győri és veszprémi) példa összhangja sem.
Tehát az előző fejezetben már írtam: 2011 decemberében Rátóti Zoltán új igazgató késve hívott meg a Színház centenáriumára. De az ünnepi kiállításra a „Marat halála” és „A Werthert már…” makettjeimet elkérik a Színházi Intézetből. Onnan Turnai Timea, egy régi kiállítás-rendező „harcostárs”, szcenográfiai gyűjteményvezetőként felhívott, „odaadhatja-e?”. Természetesen „igen”. Azután megbeszéljük, ha csinálnék Pesten kiállítást, nézzem meg: „mi mindenük van tőlem”. A kiállításra 2012 február-márciusában került sor a MÉ szerkesztőségtől 50 méterre, a grafikusok és rézmetszők Vásárhelyi Antal (Római Akadémiás művész-társ) által vezetett Galéria IX-ben került sor. Kétteremnyi szűk hely van. Az utcai térbe a kaposvári aranykor 1978-84-as éveinek színpadterveiből válogattam. Ács János, Babarczy László, Gazdag Gyula, Gothár Péter, Szőke István rendezéseinek lapjait. Hozzá egy-egy általuk felskiccelt alaprajzot. Lássuk, „miből lesz a cserebogár”. Ezek mellé kerülnek csőtollal pauszra rajzolt (az Építészeti Múzeum restaurátora hozta rendbe ezeket) építészeti terv-grafikák – lévén a hely grafikai kiállításokra van specializálva. Csak azokhoz tettem előadásfotót is, amihez modell is volt kiállítva. Lássuk azt is, hogyan lett a matériából újra kép. Ezek a modellel is felidézett előadások: a Marat halála, A Werthert már megírták, a Kert és a Nehéz Barbara. Így a falakon kevés fotó volt és megmaradt az egész egységes, lényegében fekete-fehér grafikai arculata. Komor hangulatú összkép: ha nem is az általam nem minden esetben (pl. operetteknél egyáltalán nem) preferált „kaposvári szürke”. A képernyőn a Marat DVD-je futott.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Galéria IX, Szegő György színházi és építészeti rajzai és modelljei. Kiállításmegnyitó 2012. 02. 28.
Vásárhelyi Antal, Ács Piroska, Gajdó Tamás, Szegő György, Wellmann Nóra. Előtérben a Nehéz Barbara és a Kert makettje.

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/85_dsf0256.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A belső térbe kevés színházi munka maradt, de ott volt a kihagyhatatlan, a publikum számára máig legvonzóbb „Elisabeth”, a hozzá készült számítógépes rajzokkal, vagy a szolnoki „Lenszirom…” akvarelles terve. És a másik nagy siker (benne Kovács Yvett elévülhetetlen asszisztensi munkája + felkiáltójellel) az „Álmok álmodói” tervei és fotói. E belső térben a megvalósulatlan építészeti pályázatok közül ott volt az amsterdami OISTAT által kiírt városi színház, Óbuda megszűnt Gázgyárába téve, az ugyancsak amsterdami Felix Meritis Egyetem Greg Lynn féle stúdiumának „vizsgamunkája” és a Visegrádi Mátyás Király Múzeum pályázatára beadott „másik modern” pályaművem / diplomatervem. A megnyitón közel százan ott szorongtak. A személyes hangú nyitóbeszédet Ács Piroska tartotta (aki pl. a New York-i Bard Center kiadta közös Zsolnay katalógusban az előttem és utánam szerkesztett tanulmányok gazdája volt, most a Színházi Intézet igazgatója). Valamint hozzá: egy szarkasztikusabb, komolyságot feloldó „kritikai” szöveget mondó Gajdó Tamás színháztörténész (akivel Kornis Péterrel, hármasban pl. a Thália kötetét is csináltuk). Utóbbit – és Turnai Tímea méltatását – a theater.hu közölte, az Ács Piroska szöveget pedig a Magyar Iparművészet, sok képpel.
Apropó, megvalósulatlan pályázatok: az Iparművészeti Múzeum bővítésére, felújítására kiírt pályázat Közti-s csapatába meghívott a MÉSZ elnökségében nehéz időkben mindig a józan észt képviselő Marosi Miklós építész. Megtiszteltetés. Ifjúkori álmom volt a Barcelonai Olimpia előtt évtizedes munkával meg is valósított urbanisztikai koncepció. Egy töredékére most lehetőséget adott a kiírás. Tudni illik: a város jellegzetes pontjain vagy a kihasználatlan városhasználat lehetőségét felkínáló helyeken legyenek köztéri alkotások. Ilyen hely a Körút és Üllői út sarka, sréhen a Múzeum mellett / előtt. Elfogadja a team, hogy hozzak vázlatokat erre. Komolyan veszem, Zsennyén rajzolom meg a javaslatot. Tán nem egyöntetű, de sikerem van a csapatnál. Idézek a pályamű műleírásából. „ANGYAL ISTVÁN TÉR / Kapu a város felé: a Múzeum és a Körút közötti tér 1956 utáni megformálása urbanisztikai értelemben javított az intézmény zártsorú, Üllői útra szorított pozícióján, de a gyakorlatban megvalósított lakóház architektúrája / térfala nem képes a Múzeum rangjához méltó „megérkezés” élményét alakító funkcióra. Ezért javasoljuk a pavilon és az utcabútor közötti léptékű / funkciójú kortárs „kapu” kialakítását. A javasolt együttes veszi át azt a kortárs kompozíciós ellenpont szerepet, amit a „modern” lakóház építészeti minősége, szellemi amortizációja miatt betölteni nem tud. A pavilon „nagyformát” a Múzeum kupolájának kivetített szerkesztésére rajzolt mértani alapelem – a „ház” - adja. A „ház” méretezése mögött konkrét funkció is van: a kupoláról levett (ott újjal pótlandó) Zsolnay-torony (restaurálás után) ebben a pavilonban állítandó fel. A torony impozáns méreténél fogva képes azt a kompozíciós forgáspont szerepet betölteni, ami az érkezőt a Hőgyes Endre utcai közönségbejárat felé orientálja. A majolika-torony a mellvédje magasságáig (cca 1.20 m) süllyesztve a kereszteződés felől érkezőnek a kisebb kapukon át egy veu-t enged, egészen a Múzeumig. A fedett, újabb fagyáskároktól védett helyzetben bemutatandó toronynak „megállító ereje” van. Maga a pavilon-ház pedig Teatrum-mundi. Ehhez hasonló eredeti Lechner-gondolat a belsőben az előcsarnok és a főemelet opeionnal áttört térsora is. A téren a „színház” Lechner-Zsolnay-díszlete nemcsak a Múzeum, de a város egyik Landmark szimbóluma lehet. Funkciójában pedig a Múzeum jelképes városi-kapuja, ahonnan két kisebb kapu-forma által fedett dromos terel az új pinceszintről nyíló „közönségbejárat” rámpája felé. A látszóbeton plasztika belső falaiba a Múzeum aktuális kiállításaihoz használható vitrineket alakítunk ki. Maga a tér részleges süllyesztése egy aréna-színpad lehetőségét is felkínálja.”

Naivan bíztam benne, hogy ez a rajzokkal együtt jól érthető. A zsűri teljesen félremagyarázta a javaslatot. Az új „épületplasztika” kettős funkciója mellett (a vitrinek múzeumi előcsarnokként, a kapusor pedig rávezetőként szolgálnának) elsősorban azt a stiláris feladatot kívánná kezelni, amely a Múzeum urbanisztikai alulpozícionálásából adódik. Nevezetesen egy kortárs kis-architektúra hangsúlyával hozná tangenciális helyzetbe a Körút-Üllői út kereszteződését, a Metróval, Combinóval ideutazó látogatók zömének „vizuális megérkezését”. Azaz, a „kitelepülő múzeumbejárat” a nemzetközi rangú kulturális intézményt a város vérkeringésébe is bevonná. Átlós kapcsolatot is kínálna a Corvin-negyeddel, közelít a Palota-negyedhez. Azaz, az Iparművészeti Múzeum Budapest kiemelt kulturális és gazdasági projektjeihez illeszkedve a városhasználat komplexebb értelemben is felértékelődne, sokat ígérő interaktív viszony keletkezne. Nem is szólva arról, hogy a VIP- és rendezvény-bejáratként funkcionáló majolika-kapuzattal, Lechner Ödön egyik legfantasztikusabb architektúrájával már a pinceszinten „lekabátolt”, lelkileg ünneplőbe öltözött néző: a múzeumon belül találkozna. Azt az előcsarnok és az opeionok térsorának méltó, felemelő indításaként kaphatná.

A zsűri teljes meg nem értése nyomán visszanézve éppen 40 éve beadott Mátyás Király Múzeum-pályázatomra: pont olyan szélső / kieső a pozícióm, mint anno. Ha tetszik: fiatal maradtam. Ez jó.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Iparművészeti Múzeum tervpályázat 2012, Angyal István tér rendezése (Marosi Miklós csapatával, díjazás nélkül)

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-118_IMM_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-118_IMM_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-118_IMM_02.jpg