............................................

Szegő György DLA építész, látványtervező

Az életrajz menüpont Szegő György: Álomtervező Tesz-Vesz albumának (Ráday könyvesház, 2008) tömörített illetve frissített változata
Fotók: Ilovszky Béla (theater.hu) és Szegő György

11. Kaposvár évtizede II. (1982-87)

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/77_131 old_01.jpg
Ács János-Mártha István: Munkásoperett ,1985, Kaposvár, D: Szegő György, J: Cselényi Nóra R: Ács János. Előtérben Kulka János. Fotó: Ilovszky Béla

Már benne voltam a Pestről kitiltó szilenciumban, mégis, hazaérkezve, hirtelen egész sor kaposvári munkám lett. Nem tudotam azért-e, mert színházi Apám féltett, érezték ott fönn, hogy nekem a munkanélküliség: lelkiválság. Talán azért is, mert látvenytervező társam, Donát Péter egyre betegebb lett, mind nehezebb volt vele dolgozni. Ács Janossal csináltam Goldoni: Két úr szolgáját, Koltai Robival a címszerepben. Williamstól A vágy villamosát, Pogány Judittal, és Ács János-Márta István: Munkásoperettjét, Kulka Jánossal, Csákányi Eszterrel. Mindet szerettem, és ma is jó előadásoknak érzem. De valahogy a 2-3 éven át csúcsra járt színház nem mindig szerette se magát, se benne az én terveimet. A Két úr a velencei hidak és paloták elvont, gerendakonstrukciója volt, alul a fogadó forgóajtajával. Utóbbit Robi nem állhatta. Korlátozta. A tér kőkockái pasztell- és földszínűek voltak, a háttér pedig ég-víz egybehajló horizontja, amihez hasonlót Varasdon láttam, ott még úgy állt, ahogy 150 éve gipszből beépítették. Valahogy görcsös maradt Robi is, s a vígjáték is. A bukásból nekem is kijutott.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

T. Williams: A vágy villamosa, 1985, Kaposvár, D-J: Szegő György, R: Ács János

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_130 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_130 old_01.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A Vágy villamosa Jutka jutalomjátéka volt. Pogány nagyon okos színésznő, amolyan Fellini-Massina féle fehér bohóc, aki ura az ösztöneinek is. Sokat tanultam tőle, hálás vagyok érte. Lázár Kati is remekelt. New Orleans-i íves-sarkú, mintás-vaskorlátos, zsalus, röntgenszerűen átlátható emeletes házat építettem. Janesch Péter építész még amerikai kukáját is odaadta. Lefelé transzponáltuk a miliőt, de szép is tudott lenni, ha kellett: a zsaluk világítóeszközként is működtek. Már ott dolgozott Bányai Tamás, fiatal zseni, aki majdani fénytervező művészként állt feladatához, nem mint a régi, tárvezető-mesterek. Mégsem volt lelkes a vezérkar.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Ács János-Mártha István: Munkásoperett ,1985, Kaposvár, D: Szegő György, J: Cselényi Nóra R: Ács János, fotó: Ilovszky Béla

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_131 old_04.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_131 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_131 old_02.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A 85-ös Munkásoperett megrázó zenés hatású műnek igérkezett. Az 1968-as, Csehszlovákiát megszálló „baráti segítségnyújtás” napja: alulnézetből. Az új musical jó anyag volt, Kulka nemrég szerződött ide, ő nagyon tud énekelni is (a kaposvári férfiszínészek ennyire nem szoktak tudni). Deformált perspektívájú lányszállás az I. szín, a Keleti nagy íve a kékes neon-órával a II. kép, az augusztus 20.-i szocialista Alkotmányünnep nyári színpada a III. kép, a diákotthon visszájával. Jól indult a dolog, ám a főpróbahéten Spindler Béla beteget jelentett, át kellett venni valakinek a másik hős szerepét. S a mindig oly bölcs mesterek nem beszélték le Ácsot a beugrásról. Jani a főpróbákon saját szerepét tanulta, a rendezéssel kevesbé törődött, többen úgy látták: ez bajt hoz. S nem is született a Marat / Sade-hoz hasonló musical siker. Intrikusok szerint Ács sikerének megtörése nem a véletlen műve volt (Bulgakov írta: „a színház intrikák melegágya”). Ács nekem olyan kollégát jelentett, akin keresztül büszke tudtam lenni a társulatra. Nem néztem rá fel, gyarló pillanatokban is közelinek éreztem a figuráját. Ez e tervező-rendező kapcsolatomnál sem volt kölcsönös. Így azután nem is támaszkodtunk egymásra, de nem is használtuk ki egymást. Ami jó is volt, de végzetesen neutrális kötelék maradt.
Ekkoriban rendezte Ács a börtönben világhírű íróvá lett Jean Genet sikamlós Balkon-ját. Az előadás egyszer ment le, betiltották. Nem tudom, feldolgozta-e valaha a Balkon és a Munkásoperett kvázi kudarcait Ács. A kudarcért is küzdeni kell. De az ő kedves bon mot-ja még szebb: „Ki-ki úgy kompenzál, ahogy tud.” Ő nemsokára elment Kaposvárról, soha többé azután nem dolgoztunk együtt.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Miljutyin-Dunajevszkij: Filmcsillag, 1986, Kaposvár, D: Szegő György, J: Cselényi Nóra R: Ács János, fotó: Ilovszky Béla

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_2a.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_2b.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Utolsó, közös, átütő sikerünk ekkor még hátra volt Áccsal, 86-ban – „Zucker bleibt zuletzt”, mondták régi teátrumokban – Miljutyin-Dunajevszkij Filmcsillaga. Vörös operett, amerikai masinériával. Ezt az áloperettet is tudtam szeretni. Básti Juli elsöprő erővel varázsolta elő kettős szerepét: a gyönyörű színésznőt, s a beugrani alkalmatlannak látszó, magát tudattalanul csúnyára sminkelő civil hasonmást. A sztár és átváltozásait. Már Cselényi Nóra tervezte a jelmezeket. Nem bántam. „Filmes” a sztori: bontott színpadi díszleteinkből válogattuk a megfelelő gyári / műtermi miliőt. Gothár tekintélyével szereztünk egy hatalmas, bumfordi, ide illő, 50-es évekből származó, muzeális kránt. Ennek „gép-mozgása” terelte a történetet, a térben is erős design hitelesíti a festett világot. Básti Juli „mennybement”, a csapat meg a „mozis” darabot a színházcsinálás apoteozisává elemelte el. Befelé. Kifelé „csak” frenetikus sikere volt – főként – Julinak.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Illyés Gyula: A kegyenc, 1982, Kaposvár, D-J: Szegő György, R: Babarczy László, fotó: Ilovszky Béla

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_135 old_01a.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_135 old_02a.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_135 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_135 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_135 old_03.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A színháztörténeti csúcs Marat / Sade utáni 5 csendesebb, munkás év – azaz: relatíve hanyatló év – 5 Babarczy-rendezés díszletét-jelmezét hozta. Még 82-ben, – sokak által addig leszólt – Illyés által átírt A kegyencet. A művet az antik Rómára írták, de mindig az aktuális hatalmi viszályról szól. Meghunyászkodás és zsarnokság külsőségeit sport-miliőben kérte a mester. Dzsudó-tatamit csináltunk, a sportcsarnok rozsdamentesacél oszlop-gyűrűje a nézők felé nyitott, Ω formájú párkányt tartott. A puha tatami az erős gesztusok után biztos földet érést tett lehetővé, ahogy a kaszkadőr tanította. Az autoriter világot a fémfelületek rideg ellentéte hozta. Strapabíró cselgáncs szabásmintára, készültek a jelmezek: lenből, frottírból és plüsből. A sportbíró el-elrendeli a mez igazítását, itt a játék hevében ez nem ment. A főhősi méltóság – terv szerint – csorbult, úgy festettek, mint a vert had. Ravaszul „stimmelve” a mű veretes, csel- és gáncsszerű, élő verseivel. De kevés színész szereti ezt. A színházi fotó megújult, de se a beállított képekhez szokott fotográfus, se a szereplők zöme nem kedveli a bemozduló fotót, se a logó jelmezt. A színész e képeken látja magát a szerepben, a videó épp csak ekkor ért ide. Jó a szereposztás: Jordán Tamással és Lukáts Andorral az élen. Láttam, nem szeretik ezt a feladatot. A Babarczy-koncepciót mindenesetre igazolta egy szinte a darabbéli, de valódi, épp közte és Jordán Tamás közt lezajló büfé-szópárbaj. Ingujjasan, repülő kulcscsomóval is drámai ereje volt. Máskor remek sakkpartikat vívtunk itt. Többnyire ők nyertek, mert igazi játékosok, én csak egy amatör ifi sakkozó voltam. A vérremenő próbák ellenére a Kegyenc mégsem lett sikeres. De készültében én és Lajos, a színház ihletett lakatosa élveztük az egykorú bronzbútorok vasba való átdolgozását. Asztal, szék, ülőke, mind mestermű lett. Németh István bútortervezés tanárom dicsőségére. Persze a műhelyekkel a közös „kudarcról” nem beszélgettünk, nekem velük ez megmaradt közös sikernek. Azért van ebben egy kis képmutatás. A színésszel éreztette a közönség, az előadás estéjének miliöje, a székrecsegés, a köhécselés, s persze a taps intenzitása is: hogy nem lett jó az előadás, bár nem (csak) az ő munkája miatt. A munka kudarcát szociálizáló gesztus a műhelyekben egyedül rám maradt. „A személyes őszinteség nem szépségképző” írja bölcsen E. P. Hát „szép” nem voltam soha, de az őszinteségtől való meghatódás sem jött össze. A színészek, a műszaki kollégák sem bírták az őszinteségemet (mostanában szűkebb környezetem sem). Ma már – se szűkebb, se tágabb körben – „attól sincsenek elájulva” (E. P. ez is) hogy a Kaposvári Csiky Gergely színházból jöttem, mesterségem címere: ez, meg ez. "Kit érdekel? Egyáltalán mire vagy te őszinte?" – kérdezik magukban egyre többen, mert „fiatalok”.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Shakespeare: III: Richárd, 1982, Kaposvár, D-J: Szegő György, R: Babarczy László, fotó: Ilovszky Béla, Az udvar vasbeton ponthegesztett háló – „Anglia: börtön”

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_136 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_136 old_01a.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_136 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_136 old_02b.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_136 old_02a.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Ez év őszén Shakespeare: III. Richárdja következett. Általában, amire az első komoly vázlattal a rendező elé állok, erős kép alakul bennem, amit azonban hagyok, hadd érjen belül. Mire valamit lerajzolok, többnyire – csiszolódó formában – meg is marad. Amolyan isteni szikrának tulajdonítom ezt, amiben persze benne vannak rendezővel közös – tán telepatikusan / metakommunikációval cserélt – képeink is. Nekik is, nekem is nagy empátia kell ehhez. Azért is, mert a rendezők zöme nem rajzol (gyűjtöm a vázlataikat). Ezúttal úgy alakult, már indultak a rendelkező próbák, és nincs terv. A jóisten, meg Babarczy sem küldte a szikrát. Amit mutattam, nem tetszett. Végül beláttam, hogy létjogosult lehet olyan menet is, amikor a tér, a látvány a próbák közben körvonalazódik. Ez szabadságot ad a rendezőnek, persze a gyártást időben erősen beszorítja. Javasoltam, válasszunk anyagot, amely prefab-elemként rendelkezésünkre áll, amiből létrejön egy additív megoldás. Babarczy rámmordult: „ne pedagogizáljunk”, de hallgatott rám. Igen, ez ahhoz a „száraz” metódushoz állt közel, amit a honi tervezővállalati intézmények akkoriban preferáltak… De most segített: ez az „anyag” a vasbetonhoz előre gyártott ponthegesztett tábla lett. Betonvasat használtam az Ösztönteszt tárlat kórtermi installációjához is, de szálban. A vonalból most felület lett: 8 mm-es, 5-6 m magas, 2 m széles elemeket. Kint tartottuk, hadd rozsdásodjon. Végül a rácsokból összeállt „Anglia börtöne”.
Azokat az asztalosműhelyben készített gigantikus irattároló-szekrényeket, melyeket a „lábként” használt függönyök elé állítottunk, a járások takarásául, játszva teljesítette a műhely. Katonazöld színük lett, és a gyarmati bútorstílből kölcsönzött ormuk, mellyel hozni tudtam a birodalmi imázst. Páncélszekrényre is emlékeztettek. Akkor vált ismert installációművésszé Christian Boltanski, aki efféle ólom-iratszekrényekből rettenetes hullaházakat épített. Két év múlva, képzőművészeti kritikusként, már világútlevéllel járva Európai kortársmúzeumait, nyugtázhattam: Boltanski dolgai hajaznak III. Richárdunk – igaz, kissé konkrétabb – kellékeire. Ő a halálból merítette ihletét.
Rajhona Ádám és a színészcsapat remekelt, mégis újra fanyalog a kritika. Legkevésbé azt a végkifejletet értették / nem szerették, amiben Babarczy (ipari kamerákkal) közvetítette a győztes Richmond beszédét. A leendő királyt játszó szereplő sminkje egyértelműen a merev Jaruzelski napszemüveges, kopasz figuráját idézte Kósa Béla. Akkor már az volt a tét, hogy átterjed-e az újabb hitelfelvételek ellenére nagy áremelésektől sújtott Magyarországra a Szolidaritás sztrájkmozgalma. A honi rezsim „suttogó propagandával”, a rádiókabaré legkevésbé sem szolidáris vicceivel („Hogyan éhezteti a lengyel egerét? Bezárja a spájzba.”) terjesztette: „a lusta lengyeleknek adott segély” dönti dugába a szocialista reformgazdaságot, teszi tönkre a becsületes magyar munkást. A zárójelenet a Hamlet Fortinbras féle végkifejletét is idézte, előrevetítve a közelgő megrázó újratemetést. A mű aktuális rendezői értelmezése a Kádár-rendszer elevenére talált. Lehet, épp ezt „nem akarta” megérteni a – magát a nagy klasszikus védőügyvédjének álcázó – óvatos kritika.
Az 1981. december 13.-án bevezetett lengyel szükségállapot (stan wojny eufémikus fordítása, valójában hadiállapot, amit Kádárék helyeselnek, sőt a tábornokot dicsérik is: „jó hogy nem várt az 56-hoz hasonló fegyveres ellenforradalmig”). A lengyel tévé október 23.-án leadja az Így történt c. magyar propagandafilmet, képeivel elrettentendő a népet: lássák be, hogy a Szolidaritás támogatása szovjet katonai beavatkozáshoz vezet. Majd 1982. május 1.-én lengyel zászlót lobogtató (nálunk dolgozó) lengyel munkások is elvonulnak a Kádár-tribün előtt. A 25 évvel korábbi 1957. május 1. rossz emlékét idézve, amikor a levert tömeg úgymond kiállt Kádár „proletárdiktatúrája” mellett. Richmond beszédét Shakespeare, meg a kelet-európai történelem is katonai karakterűnek írta. Azaz, a káosz dramaturgiájának részletei hasonlóak maradtak. Ez komoly rendszerkritika.
Ült is, és szókimondó is volt a nyers katonai forma: a militáris közeg megjelenítéséhez terepszín egyenruhát tervezünk a III. Richárd utolsó képében megjelenő tömegre. Emiatt felmerült a betiltás is. A cenzor konspirált, állította hogy nincs hasonlóság a Jaruzelski és a Kósa Béla között. Nem romentikus szép páncélt hordtak a katonák, hanem mai gyakorlót. E szereplők közt volt egy sértett operett-bonviván is (R. Tibor), aki méltatlannak ítélte beosztását. Természetesen, volt ilyen, pláne, hogy tortúra is jött. Babarczy mesterrel közös munkákban – a „megnézők” rendre találtak valami megbocsáthatatlan szépészeti bűnt. Most, a katonai ruhák terepmintája a tv-közvetítés éles spotjában tarkának tűnt. Mára az efféle anakronisztikus, immár egyre inkább harsány látomás mindennapos, sőt pl., egy Nemzeti Színház igazgatói székét célzó rendező számára, szinte kötelező. Akkor: eredeti volt, nem manír, hanem a klasszikusok és a kortárs közötti híd. Ott és akkor: bátor is. Ma gyakran csak ál-progresszív felületes geg. (Megelőztük korunkat. Jaruzelski is.) A mundérokat a megnézés után hamar hipermangánba dugtuk hát fakulni. Hogy megfeleljen a kaposvári esztétika által diktált elnyűtt világ képének (világképének?). A főpróbahéten nincs már idő kiszellőzniük, kis stich maradt. Szúrós szag, amit rajtam le lehet leverni, feljebb nem. Épp ama dali színésztől premierajándékul márkás wishkyt kapok. Amiről csak utolsó pillanatban derül ki, hogy az a maradék hipermangán, szájon át: méreg. Már épp töltenénk… Jaj, Tibor! Persze, az igazi „rumicum” (Pauer licence maga a koktél s elnevezése) hatására jót röhögünk e morbid poénon. A darabot nem tiltották be, én meg túléltem a premiert.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

J. Strauss: Cigánybáró, 1984, Kaposvár, D-J: Szegő György, R: Babarczy László, fotó: Ilovszky Béla

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_137 old_01a.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_137 old_01.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Az 1984-es évben Strauss Cigánybárója következett. Ha ez egyáltalán operett, akkor ez az első, amit igazán szeretek. Úgy emlékszem, Babarczy-Jókai átcsoportosították a sztorit, s titokzatos, varázsos mese lett a nem túl eredeti kincses sztori archetípusából. A díszlet és a roppant gazdag kiállítást igénylő jelmez olyan feladat volt, ahol lehetett a felnőtteknek is meséset csinálni. Nyilván, ez egy profi(?) esetén infantilis vágy. Nem fojtottam el: vállalom.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Weöres Sándor: A Kétfejű fenevad, 1985, Kaposvár, D-J: Szegő György, R: Babarczy László, fotó: Ilovszky Béla

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_139 old_01 AA.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_139 old_01BB.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_139 old_02.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Ennek a romantikus látvány-felfogásnak komoly műfajú változata is megadatott, amikor Babarczy László megrendezte, Weöres Sándor: A kétfejű fenevadját, és látványtervezője lehetek ennek is, már 85-ben. Színpadi teret kijelölő, aszimmetrikus, spirállépcsős, forgó minaretet tervezek, mely fallikusan mered a fölé függesztett gótikus templomboltozat csillagos kozmosza felé. Annak egyik mezeje kék teddy-bear anyagával architektonikusan a női szeméremtest fan-szörzetét jeleníti meg. A 17. sz. Kárpát-medencében háborúzó népei papás-mamás játéka „nemi erőszak”, ebből születik a zabi történelem. Jugoszláviában 15-20 éve is, még egyre.
„Az epizódok lineáris egymásutániságban következnek, s ebben benne ragadnak, noha Weöres több dimenzióját mutatja meg a történelem siratnivalóan nevetséges játékosságának” – írta a csak névbetűs A. L. kritikus (Film, Színház, Muzsika. 1985. 04. 27.). Így folytatta: „Mindjárt az indításban például: a színjátékpróba a nőimitátorság jópofáskodására helyezi a jelenetet, noha hangsúly itt az idillen is van. Visszautalva, s előreutalóan: dúlnak a harcok, népek irtják egymást, s a komédiajátszók fennkölt műkedvelői igyekezettel előadásra készülnek! Szegő György díszlete sem segíti ezt a játékot. Túlzottan nehézkes és statikus, főként azzal, hogy a minaret bal oldalt nagy teret, s kevés játékalkalmat teremt. Az építmény jelképességének kevesebb a jelentősége annál, mint amennyire megköti, megnehezíti a jelenetek komponálhatóságát…” Minden összetevő elmarasztaltatott. Végül Jordán Tamás, Dánffy Sándor, Máté Gábor játékát húzta le egy-egy félmondattal: unalmasnak látja, Shakespeare-előadásokból vett rezignált bölcselkedést, monotonitást észlel. Igó Éva megrázó, pontos, szívfacsaró alakítása nem is említtetik. Koltai Róbert Ibrahim kádija kapott egy jó szót, de az is inkább Weöres-dicséretként.
Végül A. L. kritikusból (akkor még) kibukott „Beszámolómhoz tartozik: Weöres játékát Székesfehérvárott néztük, főként diákközönség körében. Az értetlenség teljes apátiájában nézték a színpadi eseményeket. Praktikus bölcselkedés volna, ha annyit hiányolnánk, hogy miért nem kaphatták kézhez az előadáshoz készült műsorfüzetet?…” A. L. nem is járt Kaposvárott? Lehet ezt is? Nyilvánvaló, ha tájelőadás kényszerkörülményei, esetleges arányai, színpad-nézőtér pozíciója eltérő, akkor a recenzió torz: „bal oldalt nem hagy teret”. Honnan tudja? Felemelő Weöres helyett tartani a hátam.
Akkoriban két fontos tájhelyünk volt: a színpadával adekvát Vígszínház. 1981 június 15-16.-án még ott játszottuk A melegházat és a Szentivánéji álmot, és „csak” délutáni előadásként A nehéz Barbarát. A rezsimnek túlfűtött volt a nézőtér. Ezután, egy év múlva (82. június 26-27.-én, és mind többször) a Gödöllői műv.ház szűkös pódiumán „pesti” vendég-szereplünk. Ide megy a Marat halála, és a Nők iskolája is. Az ideszokott habitue hálás, nem kell 200 km-t utazzon. A színész, a tervező meg csak nyel. A műszakkal igyekszünk megoldani a lehetetlent, de soha nem sikerül hűen adaptálni a játékteret. A diákközönség ráhangolása pedig a befogadó intézménytől függ. A kitűnő Kapuszta Katalin népművelő vezette Gödöllőn, rendre van kísérőrendezvény, pl. Kaposvári előadások fotótárlata, vagy. Igényelte a műsorfüzetet is. A. L. írása leleplezi a kort.
Talán kritikája nem is egyenes beszéd. Tán ezért is névbetűs a cikk aláírása. Ha jó a megfejtésem, a neves Ablonczy László ő, aki a 70-es években a Magyar Hírlap belpol- s kulturális rovatánál is volt, a Mozgóképforgalmazási Vállalat sajtó- és propagandaosztályát vezette, 1991-ben a Nemzeti Színház igazgatója (Magyar Színházm. Lexikon, Akadémiai, 1994). Vele is inkább szimpatizálok, mint kéne. De azért fenti Székesfehérvár sztorija mégiscsak kritikán aluli. Kritikát vitatni hiba, ha berzenkedem, még inkább hat. Inkább a kor politikájával, működésének vizsgálatával frusztrálódom. Még igaza is lehetne A. L.-nek, sokféle az igazság, ő csak tudja.
Írói szándék szerint a meseforma akár a legfelkészületlenebbet is katarzishoz segíti, és ezt ott helyben ki is tapsolhatja magából. Hogy másnap folytatni tudja… De a színház nem pótolja az oktatás hányait, viszont az érzéki élmény adhat valami mást. Erre törekedtünk a sok átöltözés korhű megvalósításakor. A mű megértéséhez zsigeri élményem elemi iskolai Gyula bácsink – a különc, remek tanító. Ő már 56-ban szabad szombatokat tartott, felolvasta az Egri csillagokat. A Perge Gyula „baráti köre” megnézhette a képeket is. A tanító melegszívű szigorúsága és szívós humanizmusa máig hat rám. Sokszor érzem, mennyire segít a legkülönfélbb pillanatokban is. Pl., akkor és ott „törököt fogni”: a roppant feladat török, labanc ruháit összehozni. Ezegyszer a Jelmezkölcsönzőt is bevontam. Melyik színi varroda hímezte volna rá a ruhákra a geopolitikát? A díszruhák mégis meséltek a diákoknak. Persze a forgó torony-állások természetesen nem akarták a helyet megidézni. Ez szimultán díszlet volt. De a török miniatúrák modorában festett paravánok erőteljes átrakosgatásával jeleztük a „hely” váltásait. Jutalmuljátékom volt egy mechanikai műszerész kellék legyártása. Ezt pesti megszállott designer kivitelezte. A szétnyíló dinnye jól szolgált. A tér, a jelmez, és az egész mese együtt: az otthoni deszkákon tér lett. Tán Fehérváron nem. Apropó, mese. Kaposvár igen fontosnak tartotta / tartja gyerekelőadásait. Bölcs előrelátással, kis nézőiben a jövő közönségét látja. Gyerekszínházi fesztiválokat is fogad, évtizedek óta, nekik is, a szakmának is.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Lázár Ervin: Berzsián és Dideki, 1981, Kaposvár, D-J: Szegő György, R: Lengyel Pál, fotó: Ilovszky Béla

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_140 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_142_o.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_140 old_01.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Az „aranykorban” évente jutott rám egy-egy gyerekdarab-tervezés is. Kis könnyű szorakoztató (mások által nem szeretett) ujjgyakorlat? Hát nem egészen. Sírtam is miatta, csak ez titok. 81-ben Lengyel Pál rendezte a Lázár Ervin Berzsiánja színiváltozatát. Az író nyakkendő-trófeái erősebb hatásúak, mint az általam is tisztelt Réber „kész” illusztrációi. Lázár ollós-manifesztuma hajtott, hogy találjunk ki igazán eredetit. Lengyel szétszedte a mesét, a részletek precíz megfeleltetését várta. De én új, teljes világot szeretnék odatenni – á la nyakkendővel bélelt Lázár-lakás. Niki de Saintphalle plasztikáinak bűvöletében azt találtam ki, legyenek „rajzolt” bútorok, kellékek, de térben. Íróasztal, ajtó, ablak, ágy, jégszekrény, tévé: szobrok, de a fehér testük éleivel fekete kontúros ikonok is. A hungarocell-plasztikákat, cekásszal vágtuk ki, a hulladék se veszett el, abból lett egy is másik berendezési tárgy. A fotel tömbjéből volt, pl. a tévé is. S így lehet rámolni nyilt színen. Nincs súlya a butoroknak. A tárgyakat a színészi játék puzzle-szerű építőkockaként illeszti össze újra: szürreális plasztikává. Ez – kis(?) szerénytelenséggel – nóvum volt.
De rendezőm nem volt elég meggyőző, jeles színészei lázadtak. Miközben olyan készlet volt a kezükben, mint Ácsnál a Marat halála fürdőrácsokból épített barrikád-építőszekrénye. Pali meghátrált, és a főpróbahéten a tárgyak és játék összecsiszolása helyett felhő-menny gépi mozgatására pazarolta energiáit. Nagy feladat, de Kiss Ferivel, a „megcsináljuk” kiáltásával megcsináltuk. Bár csak én mondthattam volna: „megcsináljuk, A mozgó felhőnek nincs is semmi dramaturgiai szerepe, így értelme se. Sikeres építős játék lesz majd 25 évvel később Fodorral, a Nemzeti Színházban a Hamupipő. (Vagy felhős-darab nála a Varázsfuvala-mese, azokat majd lelkesen fogadom.) De akkoriban is volt jó speditör-példa: Székely János Caligula helytartója. Ruszt rendezésében igazi köveket hordanak a színészek, ide-oda. Minden jelenetváltásban. Ez volt értelmezésének java filozófiája. Megy ez a Stúdió K színészeinek, és szeretik is. Szeretik Fodort. Szegény Palit nem mindenki szerette. Saját népszerűségemről nincs hiteles képem. Szerencsére. Akkor Lengyel is nemrég jött Kaposvárra: miskolci Végtisztesség-es csapatával. Láttam egyik lélegzetelállító, akrobatikus előadásukat még a BME „R”-klubjában. Tiszteltem érte, az elszalasztott Berzsián-siker után is.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

D. Scott: Gawain és a Zöld lovag, 1982, Kaposvár, D-J: Szegô György, R: Lengyel Pál. Fotó: Ilovszky Béla

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_141 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_141 old_01a.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_141_o.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_141 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_141 old_04.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_141 old_03.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A következő évi mesét is vele csináltam: Denis Scott Sir Gawain és a Zöld lovagját. Mondták e munkámra: operadíszlet. Nem dícséretként. De az Arthur-kör részletét feldolgozó darab igényelte a romantikát. Csonkaspirál a térfal-plasztika. Külseje szikla, végén orom nyúlik a „meredély” fölé, tán Wagner Rajna-mitológiáját is idézve. Vállalom. A végén a tér sziklalépcsős centrumába ezüst-vár ereszkedett le. A kép nem túl eredeti, a belül búvó gyerek legyőzte megint a tervezőt. Volt benne, pl. csodás kard, „izgi lefejezés”. Vért izzadtam ezekkel és a hasonló szellemű a jelmeztervekkel. Ma látom: a genius locitól idegen irányban. Hozzá, Lengyel Pali tornatanárként vezette színészeit, és ők immár nem egy akrobatikus mozgásszínházi csapat, hanem a finom rezdülésekre hangolt Babarczy-osztály egyéniségei. Lengyelből később sikeres bábszínházi rendező lett. E munkában csak a kis közönség lelte örömét, a színész nem. Házon belül megbuktunk. De majd tíz év múlva felnőtteknek (is) dolgozunk Palival. Egerben Mrožektől a Pulyka, Miskolcon Salinger-Békéstől a Habhehyező jött. Felnőttben sikerünk lett. Végre, gyógyultan távozhattunk. Lazábbak nem lettünk. Jó bonyolult ez a megbocsájtás: nagyvonalúság helyett, a másik megértése utólagos részvállalás a bűnből. Volt bűn: Kiss Ferié lett a méregpohár, a többiek nem bírták, hogy ilyen megszállottan dolgozik valaki. Ki is tessékelték a színházból. Feri olyan volt, mint a Különös Házasság ezermestere, a Vidonka.
1983-84-ben Lázár másik nagy meséjét, a Kisfiú és az oroszlánokat Ács rendezésében csináltam. A cirkusz színpadon is hálás téma: „reptetett” trapézművésznővel, meg a többi mutatványos kötelezővel. A látvány kerete rendben. De a főhős oroszlánnak testtrikót rendelt az antropomorfia. Csakhogy Brukner Szigfrid, a szilfid Jordán Tamás volt. És nem létezett még idehaza sztreccs, testre-tapadó trikó, a trikotázs egy amolyan jéger-szerű pamut kezeslábast produkált. Lötyögött első mosás után. Jordán azt javasolta, hogy felveszi a dresz és fújjuk rajta meg az erőművész izmait. Igazi szegényszínházi mentőötlet volt. Az oldószertől – tán a gyerekdarab-terveim megítéléséből jött stressztől – csúnya hurutom lett, gyógyszert kellett szedjek. Azért e mesedarabok néző-gyerekeiből mára (pontosabban, tegnapig) a kaposvári színház értő törzsközönsége lettek. Most bizonytalanabb a jövő.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

1983 Katajev-Bereményi: Werthert már megírták (D-J: Szegő György-Gothár Péter R: Gothár Péter)

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_143 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_143 old_05.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_143 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_143 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_143 old_04.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_143 old_08.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_143 old_06.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_143 old_07.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_143 old_09.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_143 old_10.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_143 old_11.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Az évadban jön még Gothárral Katajev-Bereményi Werthert már megírták dokujáték-szerű, tragikus költői víziója – a „Nagy Október” forradalmi terrorjáról. Gothárral együtt jegyeztük a látványt. Ez fura bizalmi helyzet, de a gyakorlatban nem hozott változást. Viszont Péterből a legjobb honi díszlettervező lett. Igazi art director. A tér mélyén két oszlop állt, fél színpadnyi, széldeszkával borított elfordítható keretek zsanérjaként. A lapok ajtóin, ablakain, a girbe-gurba fa illesztései között a lap mögötti szimultán játék „átjön”. A következő kép „filmesen” úszhat be – „amerikai vágással”. Maga a lapozás ezúttal is elementáris dramaturgiát diktált. Gőz István adta az angol tiszt figuráját: noteszbe könyvelte a terrort: „jegyzeteit” láttuk a lapozás közben. Ráadás volt még, hogy a két világosítótorony sarkai is óriás-zsanérok, egy a portált teljesen zárni képes átvitt értelmű „vasfüggöny” tudott velük bezárulni. Az egész felett meg „vasúti híd”, a szovjet egyik ikonjaként. Rajta találkoznak, a konspiráló forradalmárok. De a futkosás, a káosz látványos kerete is ez a magasabb sík. Teherautó is begurult a falak közé, nem veteránautós nosztalgiából, de a CSEKA kivégzőosztagainak felkavaró retteneteként. Kisebb súrlódásunk azért volt Gothárral: egy plexihenger (ez a technológia csúcsa volt akkor) világító hirdetőoszlopa miatt. Végül az is szép és játszó tárgy lett, amint az egész szörnyű babaház. Azóta se dolgoztunk együtt. Több, azóta egyedül jegyzett tervét irigylem is...

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Spiró: A kert, 1986, Kaposvár, D-J: Szegő György, R: Babarczy László

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_85 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_85 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_84 old_03.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Végül visszatérve a negyedik Babarczy-munkához: Spirótól a már említett A kerthez (1986). Ezután pedig – e korszak közös zárómunkája, Shawtól a Szent Johanna lett (1987). Itt színpadi kocsikon négy, méretes, elvontan gótikus architektúra gurult, közülük kettő, a meghatározó főátlókon. Áthatásaik a tér variációi. A jeleneteket takarásban bútorozzuk át. E szcenikát választottam pár éve a veszprémi Hegedűs a háztetőnnél és az Erkel Bánk Bánnál, Győrben. De ezeknél romantikus és verista felületekkel. Shaw, a Szent Johanna leleplező logikájú szerzője szikár látványt kívánt. Vasvázát tört-fehér sztirol „építőkövek” takarták, osztásuk léptéket adott. A változás-fénnyel átderengettük a sztirol falakat. A nyers közegben erős hatás. A címszerep a már ízlésformáló színésszé érett Csákányi Eszteré. Neki választották a művet. S talán kicsit az ő kedvéért is: Ascher odafigyelt a próbákra. „Mágus” rendezőhöz sokféle gonddal fordul a színész. Mert ekkor már ebben a felállásban is Cselényié a jelmez, ez már nem „úgy” érint, a díszletre nem is panaszkodhattak. Aschernek nem tetszett. Hisz’ ez volt (szerintem) a „legszebb” munkám tíz év alatt. Évek alatt többen is győzködik mentoromat: az se, ez se jó. Most újra. A premier évadának végén Babarczy nem szerződtet. Bő éve még Ascher kezéből veszem át Szocialista kulturáért művészeti díjam. Nem a Jászai-díjat, azt miniszter adná, nyilván nem fog kezet egy letiltottal. Hát ettől sem lettem kollaboráns. Jó érzés, odafigyelnek: a kontra is visszajelzés. De évre rá: már új kérdőjel.
Bizarr, mert a díjra nyilván Kaposvár jelölt: akkor, mi bajuk? Lehet, hogy a szoc. kultúráért díj a házban „csak” munka-intenzitásomat ismerte el? De kívülről irigyeltek (kettős mérce: kínos érzés). Az intenzitás meg szinte felőrölt. A dermesztő moszkvai turnén állt be a térdem. Bak-betegség. Két évig (itthon sok lett a munkám) sántán teljesíttem a penzumot: színpad, kellék, műhely, világosítók, varrodák, iroda, smink, fodrász, anyagbeszerzés, raktárak. Lóti-futi, lépcső, fel-le, álló nap. Kripliség, végül Hévíz. Munkaképes maradok. Csak épp másutt nem mernek foglalkoztatni. Lehet, nem akarnak, hisz’ puhul a rezsim – így viszonozzák az ellenzéki kritikusok erősödő Kaposvár apologiáját? Kivétel: Kapás Dezső, aki 1988-89-ben hívott Szegedre: Ödön von Horváth, Huza-vona c. szatírikus művéhez. Kapás íróember: érdes humorral. De velem, és szálláshelyünk macskáival: baráti volt. Ős-vigszínházi, vajon számontartotta-e ottani Csontváry-s kalandomat? Úgy éreztem, igen, de nem beszéltük ki.
Már 1985-ben kihallgatást kértem az akkori minisztériumi illetékes elvtárstól, Pándi Andrástól, meddig gondolják ezt? (Sokáig már nem tehették.) Az illető fogadott, de nem válaszolt. A rendszeváltás után, balatoni szépségverseny frontembereként bukkant fel... Szegény ember. Nem heverem ki többé ezt az öt évet, benne a következő generáció antiszolidáris nyomulását. Van, aki már ekkor Németországban, később szerte a világban tervezhet. 1984-85-ben eltiltottként, én is mennék dolgozni Nyugatra. Barna „művész-útlevelet” kértem. Minisztériumi javaslat kéne. Teplánszky Kati, a Belgrádban velünk járt szimpatizáns minisztériumi referensnő kimondta: nekem nem adhat. Ahol pl. az asszony „foxi-maxis”, ott a díszletes férj kap. Vagy más, „megdolgozott” érdeme súlyosabban esik a latba? S hozzátette: „házasodj Nyugatra, az megy” – és kacéran vállat vont. Őt is szántam már de akkor, még nem a későbbi nagybeteget.
Úgy év múlva, már volt világ-útlevél. De 86-ban még úgy van: diplomácia kapcsolat hiányában pl. egy 3. ország követségén lehet izraeli betétlap-vízumot kapni. 77 éves Apámat elkisértem a szentföldi útra. Mentem színházakba is, körülnézni. Egyik a Ljubimové, ő főrendező a Habimában (az ottani Nemzeti). Akkor már rengeteg volt az orosz bevándorló, s a színpadon számos, „fontosság és méret szerint” elrendezett íróasztal. Szinte paródia. Najmányi híres Gőzfürdő-díszletét idézte. Ott ült sorban a – minden bizonnyal kitűnő – sok orosz színházi samesz. Ilyen „cseréért” nem jönnék ilyen messzire. Másik, valódi színházi élmény: Pártos Gézánál ér, akit Kaposvárról ismerek. Láttam a színházpadagógus női szerepekből épülő jó előadását. Gyakorlatilag behordták az öltöző butorát a pici színpadra – színházi témájú darab volt. Kisköltségvetésű hely, nem az én „gigantomániás” terveimre szabott világ. S hozzá itt volt az akkor 4-5 éves tündéri Dóra lányom. Igyekeznék elérhető apa maradni, ezért közelebbi munka, inkognitó nélküli okmányokkal, inkább érdekelne.
Ekkor jött Karlsruhéban élő (volt NDK-s) Siegfried barátom őrült ötlete: a rangos Theater Heuteban látványtervező munkakereső hirdetést feladni. Hiába mondtam, ez nem így megy. Befizeti, megjelenik. Persze nincsenek csodák. A Marat halálát (amikor már egy éve nem vagyok kaposvári, épp Karlsruhéban is előadta a csapat: 1789 bicentennáriumi fesztiválján) tisztelik itt is. Egy magyar származású helyi impresszárió fogadott, nem hívott aztán. 89-ben még Stuttgartban is próbálkoztam, de más magyarok vannak már ott helyzetben. Bécsben – igaz, csak törzshelyén, a Museum Caféban fogadott – leülünk Tábori Györggyel is. Hallatlanul megnyerő ember volt, ki is mondtam, hogy ő amolyan színházi-apám lehetne most, hogy e téren elárvultam. Elhívott a Porzelangasse neki gründolt Spiegel színházába. Este saját, Sztálin s a Moszkvai Zsidó Színház zseniális színésze, a később meggyilkolt Solomon Michoels egyenlőtlen konfliktusát megragadó darabja ment. Gyuri és két NDK-ból emigrált főszereplője, Angelika Domröse és a férje előadás után levittek a klubba, az egész nagyon emberi, ismerősen, vidékiesen meghitt. Másnap Gyuri és a tervezője is ott ülnek a legendás kávéházban, és kimondják: „Öregek vagyunk már, kitartunk egymás mellett”. Szépen csinálják. Tanulhatnának nálunk is belőle.
Másik ilyen élmény: felhívtam a számomra évek óta leginkább meggyőző sztárépítész, az osztrák (amúgy amerikai kiképzésű) Hans Holleint. Akkor, az eltiltás sok szabadidejében évek óta írtam építészet- és művészetkritikát. Többek közt, a Művészetben megjelent Hollein igen innovatív szemléletű, de közben a klasszikus itáliai Sangallo építészetére is támaszkodó Mönchengladbachi Múzeumát bemutató írásom. Apámmal lefordítottuk németre, s lapostul elpostáztuk neki. Hollein meghívott a bécsi Prinz Eugen Strassén, emeletetnyi, nagypolgári lakásból lett műtermébe. Tetszett neki az elemzés. Mondtam, hogy az elmúlt 10 évben színházi látványtervező, pár éve kritikát is író építész volnék: építészeti munkáinak, s az általa éppen akkor főkurátorként jegyzett Velencei Építészeti Biennále koncepciójának tisztelője. Amolyan médiaközti lény, akit egyszerre érdekel az építészeti, képzőművészeti, és színházi alkotómunka. Mint őt is. Az ő amerikai pályája is, művészetet és építészetet ötvöző kollázsokkal indult, és sokban Freud és a bécsi pszichoanalitikusok munkásságán alapuló architektúrába (nekem Szondi volt a fix pont), holisztikus kiállításkurátori munkákba torkollott. Vázoltam, hogyan vagyok a honi színházzal, és hogy szeretném ismét inkább eredeti mesterségemet folytatni. Ha lehet, éppen Nála. Erre körbevezetett az egész műtermében.
A sok modell, anyagkisérlet közt bemutatott soknemzetiségű, spórolós fénynél rajzoló fiataljainak. Majd felvitt a manzard-szentélybe, itt a titkárnő és egy kiemelt pozícióban dolgozó fiatal építész ült. Pár mondat után lementünk a Belvedere kertvendéglőjébe, a Stöckl-be. Panaszolta: amerikai irodáját felszámolta, a frankfurtit is csak a futó munkákért tartja. Kevés a feldat, nem gondolja, hogy „az én tudásommal, ott lenn” kéne robotolni. Hiába, elegánsabb a bécsi kommunikáció. Hollein mester démoni arca mőgé is egy széplelket képzelhetek.
Itthon leforrázott a pletyka: egy Holleinnél dolgozó cseh fiúnak, emigráns apja fizeti az egész életére ható jó referenciát. Van fizetés és tandíj: változik a világ. Miből fizetné Apám? Velencében aztán sűrűn látjuk egymást. Sőt, a 7. Építészeti Biennálé osztrák pavilonjának épp Hollein a kurátora, amikor Gerle meg én a magyaré: megyek majd, hívom a mi megnyitónkra. De akkor, 88-ban, színházi kapcsolatait ajánlja: sok felkérést visszaad. Csak hát én színháztól elfelé tartok, köszönettel, nemet mondok. Makacs döntés, mögötte egy honfiú jobb-világ reménye? Igen, hittem: a közeljövőben rendszert váltó szülőföld hasznára lehetek majd építészként is.
1988-ban, pillanatokkal a szocializmus vége előtt, a partvonalon állok. Alig érzek kitaszítottságot, hisz’ már elismert kritikus vagyok. De azért nincs ez rendben. Így hát az „Ibolyában” kérdeztem Molnár Gál Pétert – akit a legfelkészültebb kritikusnak tartottam – lehet-e még ebben az önző, antiszolidáris, etikátlan közegben színházi jövő? Ő is „letiltott”: külföldre menet, cigarettájában szamizdat cikket „találtak”. Válasza orákulum volt: „meg ne próbáld feladni”.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

1987 Shaw, G. B.: Szent Johanna
(D: Szegő György J: Cselényi N. R: Babarczy L.)

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-102_146 old_01_v2.jpg