............................................

Szegő György DLA építész, látványtervező

Az életrajz menüpont Szegő György: Álomtervező Tesz-Vesz albumának (Ráday könyvesház, 2008) tömörített illetve frissített változata
Fotók: Ilovszky Béla (theater.hu) és Szegő György

13. Kritikus évtizedek: kiállítások és Győr, Szolnok, Kecskemét színpadtervei (1986-2006)

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/81_167 old_13.jpgDiaszpóra (és) művészet, 1997. Budapest, Zsidó Múzeum, kur.: Szegő György, Thury Levente és Turán Róbert igazgató, társrendező: Steffanits István (Pöfi)


Eleinte olyan sikeres volt Rajkkal, Bachmannal, F. Kováccsal a műfajhatárokat ledöntő építész-díszlettervező munkánk, hogy az architektúra megújította az addig festők uralta színpadi látványkultúrát. Úgy tűnt: vica versa is megy. Nem a megtért tékozló építészfiú önigazoló magyarázata ez – hisz’ nekem a bécsi Holleinnél erre tett kísérletem sikertelen volt. Rajknak és Bacmannak tán sikerült. Nekem nincs hova megtérni. Az újabb, kényszerű 84-típusú pályaváltás kulcstörténete meséli itt önmagát: hadd lássuk, hogyan, merre sodródunk fiatal építészek 1984 táján. És leszünk nem csak látványtervezők, de pl. fotósok, tanárok, (város)politikusok, kutatók, szerkesztők, filmesek, tv-sek, stb. Érthető lesz tán: közös alkotói-kritikus ténykedésem is. Jutalmul: „szilenciummal kitüntetve”: alulról kezdhetek egy újabb nekem vonzó mesterséget, a kritikusét.
Korábbi kurátori szövegeimet ismerő barátok biztatására / segítségével a – mára, a különbségtétel kedvéért úgy mondjuk – „rendszerváltó” Élet és Irodalom, majd a „régi” Magyar Nemzet számára rendszeresen kezdtem képzőművészet-kritikát és építészeti publicisztikát írni. Az ÉS-nél már voltam beugró, jól fogadtak heti egy-egy írást – eleinte Bán András türelmes szöveggondozó javaslataival. Szemléletem, választásaim és értékrendem 15 évig a korszak legjelentősebb honi értelmiségi lapjának olvasóihoz juthatott el. Mesebeli fordulat. Köszönet a néhai magyartanárnak, Gyöngyössy Ignácnak. Jó alapot adott. Az Ipar utcai általános 56-tól félreállított tanárok büntetőtelepe volt. Persze a többségük remek pedagógus volt. Majd az Eötvös Gimnázium akkori elitstátuszához feltűnés nélkül hozzátartoztak jelentős tanárszemélyiségek – oda is hála. De hogy a büntető-suliban voltak a jók többségben, az a megtorlás éveit, majd a Kádár-konszolidációt is jellemző kontraszelekciónak egyik szomorú, sokunknak éppen előnyös hozadéka.
Hasonló paradoxon majd, a szocializmus legvidámabb barakkjának éveiben, hogy a színházi estéken 6-700 nézőt elérő látvány-munkásságom „tűrt-tiltott”, de heti-, napilapos 10 ezres (1988-ra már 100 ezres) olvasótáborom „megfertőzése” támogatott tevékenység. Mert hamarosan hívnak a Magyar Nemzet kultúr-rovatába is: állandó külsősnek. Itt kb. kétnaponta teljesíteni kellett az általában rövid – de épp tömörsége miatt kihívó penzumot. A mentorom Bán, és előbb Ember Mária a kvalitást szigorúan védő, de baráti kritikájával, majd a precíz Vértessy Péter kollegiális, utóbb a polihisztor Szabó György atyai rovatvezetői támogatásával belejöttem. Az empatikus gépírónő, Gréti türelme, a segítőkész kedves titkárnő, Edit támogatása sokat jelentett. Az új pálya is sikerélményt, hasznosságtudatot adott. Bánnal, Hajdu Istvánnal a régi Nemzet vizuális „triumvirátusa” lettünk. Számított, hogy miről és mit írtunk. Ellenségeket is szereztünk, de mégtöbb olvasó barátot. Ahogyan pár éve a színházban, most a „mértékadó sajtónál” végzett munka is megsokszorozta a „barátot” – most inkább képzőművész-körökben. Néha zavart is ez a kitüntető figyelem, hisz’ az „olvasói visszacsatolás” mögött nyilvánvaló motiváció volt az érdek is. Maga a lapcsinálás processzusa is izgalmas volt. Az esemény élmény volt, a megírás egyféle kreatív tett, a szerkesztőségi fázis, szinte tesz-vesz játék. Régi Nemzetes munkámban fel sem merült a cenzúra gondolata. Ezt ma fontos kimondani. A „népfrontos” Pozsgay védelmét élvezte a lap. A New York palota földszintjén még ólombetűs a szedés és van „kefe” a korrektúrához – pár óra átfutással. Ez nem olyan fájdalmas, mint a látványt kiviteleztetni, színpadra állítani. Hamarosan korlátlanul lehet utazni, Bécs már csak egy ugrás. Nem „kiküldtek”, de mentem – idősödő Anyámat is látogatni. És fontosnak tartottam, hogy az ott mintaszerűen friss reagálású kurátori munka eredménye eljusson hozzánk Pestre, a néhai társállam besavanyodott fővárosába. Hiszen a hír olvastán, már bárki nekilódulhatott megnézni a bécsi klasszikusok és / vagy a modernek áttörését dokumentáló – tőlünk addig elzárt világot. És mind több mód van ott a hozzájuk csatolt bécsi kortársakat és a bécsi nemzetközi képzőművészeti-építészeti kínálatot is látni. Figyelni a világhoz történő tempós felzárkózásukat.
Érzékeltem, hogy a kultúra, művész és tudós ma is át tudja lépni a határokat, és a geopolitikától függetlenül világraszóló teljesítményekre képes. Mint egykor, a még hatalmi tényező Osztrák-Magyar Monarchiában. A honi vizuális szcénáról ebben az összefüggésben igyekeztem írni, az itthoni kortárs, ekkor még vitán felül progresszív alkotóiról, munkáikról.
Hamar körvonalazódott: a fenti irány, múlt-jelen párhuzam – odaát – maga az osztrák állami koncepció. Az államelnök vizuálisművészeti tanácsadói (Buseknek, pl. a magyar Hegyi Lóránd) a zene mellé kívánják felfuttatni a modern és a kortárs vizuális művészetet. A bécsi premoderneket, az izmusok képviselőit, klasszikus avantgárdjukat úgy hívják le a már elfogadott globális etalonok mellé, hogy azok kvalitása mentén – ha lehetett – az osztrák elsőségére vagy a paralel eredetiségre is súlyt helyeztek. A pszichoanalizisra, az erre épülő fantasztikus realistákra, a bécsi kinetizmusra és -akcionizmusra. Az eltelt 25 év megalapozta a modern és kortárs ottani „folyamatosságát”.
Mára, Ausztria nem csak zenei, de vizuális nagyhatalom, a vizuális produkció a nemzeti jövedelem egyik fő bázisa. Pár éve, egy ott dolgozó magyar sajtósnak magyaráztam ezt, így felelt: „nem képzeled, hogy a kultúrát itt bárki manipulálja”. A civil máig nem látja, hogy más, marketingra építő világ lett. „Megcsinálós”. Majd, amikor egy hiteles művészeti szervezettel – fiataljaik nevében – Köztársasági elnökünknek (Mádl Ferencnek) javaslatomra hasonló, nem a ciklusok aktualitását követő művészeti stratégia kialakítását kérő, tisztelettudó levelet írtunk, kabinetfőnöke ridegen azt válaszolta: „Hagyjuk ezt a politikusokra!” Ez a demokrácia és a hozzáértés közös „diadala” Szabad György temető-ügyben történt megkeresése (lásd a következő oldalon) óta még csak 15 év telt el ekkorra, és emberi reakciók helyett újra a politikai gőg regnál a kultúra kérdései felett is.
Azóta látom, mai múzeumi igyekezetünk, gyakran a 20 évvel ezelőtti bécsit kopírozza – autentikus koncepció nélkül, és másodlagos frissességgel (ez is Bulgakov bon mot-ja). Olyan importtal, amivel ott, 30 éve voltak zsúfoltak a múzeumok a bel- és külföldi látogatókkal… Nyugaton már nem is vitás: „náluk született az avantgárd”. Holott ellenkezőleg, épp a periférián. Ilyen helyek a Monarchiában Cseh- és Magyarország, Oroszországban pedig a lengyel-, a balti területek, a Letelepedési Körzet. Párizs, Bécs és Berlin csak centrumként integrálták, amit a művészet, az alkotók a széleken (értsd: Keleten) felvetettek. Épp a Bécs városa által rendezett Modernizmus és zsidóság konferencián, a 90-es évek elején: Leo Botstein neves amerikai zenetörténész, kult szerző, mások mellett: Sármány Ilona műtörténész előadásain, majd Peter Weibel Művészeten túl kiállításai nyomán értettem ezt meg.
És még a sűrű bécsi tanulmányutak előtt, a 80-as évek elején, ilyen hatás ért 85-ben meghalt Scheiber Sándor Bérkocsis u.-i Csütörtöki Körében. A roppant tudását szuggesztíven átadó mester észrevétlenül vezetett rá összefüggésekre, a 19.-20. sz. irodalom- és kultúrtörténetének pazar, sajátos esztétikai-etikai összefoglalását adta, a judaizmus optikáján át, pl. Arany János költészetének a Bibliával való összekapcsolása kapcsán. Mellőzött tradícióról beszélt – avantgárd eredetiséggel.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

PQ ’95 kiállítás, 1995, Prága, Az öltözködő asztalon Szegő György munkái, a Páholysor, Antal Csaba díszlete

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_201 old_01 CC.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_201 old_01 AA.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_201 old_01 BB.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A sajtóval ellentétben, az akkori Kaposvári Színház nem politizált direkt módon, de publikumát a katarzis erejével segítette abban, hogy dolgai felett rendelkezni akarjon. Kaposvár: energiaközvetítő-templom (színház: templom – ez is Bulgakov), így háza is szakrális – a 88-as rekonstrukcióig, biztosan. Előtte, sokáig utána is: merész, provokatív előadásokat alkotó műhely. A szép szecessziós belső és az ars poétika szerint a „rút esztétikája” által ihletett látvány közötti diskrepancia fokozta a hatást. (Én az operettekhez – ezeket is igényli a közönség – a nézőknek dekoratív, „szép” díszletet csináltam: korai fogyasztóvédőként. Ez ütközött a „kaposvári” ideállal.)
A Magyar Nemzet azonban a 80-as évek delétől politikai – szinte ellenzéki – napilap volt, együtt, legendás kultúrrovatával. A New York-sajtóház – a régi Nemzeté is – már nem rendelkezett az irodalmi kávéház, a Mélyvíz templomi miliőjével. De volt aurája, lehetett ott eszmét cserélni, munkát találni: pl. Acsai Judit képzőművészeti szerkesztő sűrűn hív a nyugati magazin-mintákat követni igyekvő Új Tükörbe kisebb, s – e pályán először – főoldali anyagokat is írni. E házban, a Képes 7-ben írta a gyerekkori barát, Szabó Illés. Ő is Ipar utcai- és Eötvös-diák. Ekkor kezdtem a Fotóba, a Fotóművészetbe, IPM-be, Ipari Formába, Művészetbe is dolgozni. Utóbbinál fura kaland a neves Rozgonyi Ivánnal megvívott harc (Bodor Feri unszolására, Bán Andris lektori türelmével) ide adtam első, a friss – ekkor még progresszív – posztmodern építészet és az eredeti szürrealizmus, valamint az újavantgárd átjáróit számba vevő tanulmányom. A Művészet Melinda úti irodáiban, nagy huzavona végén olvasószerkesztőm elszólta magát: „Gyuri, sajnos, manifesztumokat nem közölhetünk”. (E munka majd – már a 80-as évek delén friss szerkesztésű, Beke Lászlóval erősített – Magyar Építőművészetben jött le. Így a Művészetnél a gyakorlatban láthattam, milyen présben ír, szerkeszt a többi, kevésbé szerencsés, „jobb sorsra érdemes” kolléga. A művészeti lap nemsokára Új Művészet címen újult meg. Sinkovits Péter, a 70-es évek legendás Iparterv-kiállításainak kurátora lett a főszerkesztő, s majd évtizeden át külföldi kiállítás-túráink mecénása is. Publikálok majd náluk is, de szerkesztek és írok az 1990 körül Hajdu István és Fitz Péter gründolta Balkonba is.
Úgy tűnt: az újavantgárd képző- és a médiaművészet a gazdagodó új vizuális kultúra együtt megbecsült elemei. Fórumaik dehogyis lesznek a szűkülő állami mecenatúra NKA-kegyeiért versengő, a másikra vetélytársként fenekedő orgánumok újra ideologikus zászlós-hajói. A szegregációval szerkesztő folyóiratok között mára kibékíthetetlen a szemléleti ellentét. Úgy látom, a tradicionális kézműves műfajok kiszorulnak. A tradicionális, de akár a „tegnapi” Művészet, és sajtója, hosszú távú állami stratégiát nélkülöző, ad hoc, rövidlátó állami döntések áldozatai lehetnek. És négyévente: fordítva.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Egy kiállítás rekonstrukciója, Ösztönépítészeti teszt, 1996, Balassi Galéria, kur.: Orbán György, megnyitja: Beke László

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/81_153 old_04m2.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A rendszerváltás táján születő Új Művészet és Balkon külsős évei előtt 1988-89-ben – amikor színházcsinálóként légüres terébe kerültem – Acsai Judit a műszaki reformértelmiség számára kitalált, a népszerű tévéműsor nevére épülő – Delta Impulzushoz hívott – „belsősnek”. Acsaival együtt írt lakberendezési könyvünk akkoriban jött ki a Kossuthnál. Első kötetnél 200 ezer példány, gyanúsan biztató. Azóta valamivel mélyebben szántó, vagy tíz kötetem példányszáma együtt sem éri el ennek negyedét sem… Kaposvár után a kétheti megjelenésű Delta kulturális rovatát vezettem, újra „pestiként”. Ez azért is fordulópont volt, mert ifjúkorom éppen letelt. Különvált státuszban, pont betöltöttem a negyvenet. Ezt (is) ünneplendő, elutaztam a Tranzszibéria express-szel Japánba – az ösztöndíjas Duró Győző dramaturghoz és M.-hez, a pesti Operában éveket töltött japán énekesnőhöz – 5 hétre látogatóba. 88-ban sok tradíció élt még a szigeten, de már ott is ünnepi zárványként, és utazni kell érte. A mindennapok viszont sebesen amerikanizálódtak. Az európainál erősebb hagyományőrzők léte ellenére sokkolt a változás feltűnő tempója. Írtam erről az élményről is a felvilágosult műszaki értelmiségnek szerkesztett lapunkba – falra hányt borsó. Akkor ott éltem át, milyen zuhanást hoz majd a „fogyasztói kultúra”. Hol voltak még akkor az (akár csendes) itthoni „nemek”.
Lapunk, a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének újságja, a Delta Impulzus 1988-89-ben immár 44. évfolyamát jegyzi, a színházi éves szerződésekhez képest biztos munkahely. Jó csapatot szedett itt össze Szentgyörgyi Tibor és Faklen Pál: Foltányi Zsuzsa (a Kilátó), Kocsis Kristóf (a Reflektor), Szalay Péter (a Technika) Várkonyi Anna (a Tudomány, és a Delta), én (a Monitor) a rovatok vezetői, Hajós Katalin trendszakértőt és Kis Jánost, az igen tájékozott informatikust említem még. A szerkesztőbizottság elnöke a tekintélyes-vonalas Vámos Tibor akadémikus, de olyan tagjai is voltak, mint ifj. Marosán György. A taktikus ügyeskedés ellenére, a rendszerváltás kiadót, lapot ripsz-ropsz elsodorta. Újra, vagy szabadúszó, vagy vidéki leszek. Ugyanis Győrbe, a színházba hívtak. Az újra vállalt színházi munka mellett már nem hagytam oda az írást. Akadt ott színész, aki sértett hangon nekem ugrott emiatt (Gy. Á.) és volt olyan műszaki kolléga, akivel rendre megbeszélhettünk egy-egy cikket. Emberszámba vettük egymást.
Sajtólehetőségeim közt kevésbé volt ínyemre, pl. a Play Boy magyar kiadása, itt 1990 körül külsős felelőse lettem a képzőművészeti-design rovatnak. Láttam, hogy a főnökök nem értik, hogy itt az „átlagolvasó” vizuális kultúrája (még) más, mint a nyugati fogyasztóé. Még nem voltunk eléggé „fogyasztók”. S én nem is tartottam követendőnek ezt az irányt...
De szerkesztő, szerző leszek a régi iskolatárs Timár Péter főszerkesztésével megjelenő Fotóművészetnél is. Tudom, hogy a szaklapok szemlélete, műfajképe nem fedi le az atomizált Zeitgeist-et. Timár elfogadta a javasolt műfaji átjárók bemutatását. Interdiszciplináris csapata: Bacskai Sándor, Fejér Zoltán, Horváth Imre, Markovics Ferenc, Schwanner Endre, Stemmlerné Balogh Ilona – előbb Kincses Károllyal és Miklós Pállal – befogadó közeg volt ehhez. Két évtizede, mindmáig a honi vizuális teríték egyik legtartalmasabb lapját csináljuk. A 90-es években majd, két ciklusban is a Pécsi József hagyatékán alapuló Fotóművész ösztöndíj kuratórium tagja lettem. De az artikulált kritikánál bajosabb: sorsokról, közös felelősséggel, név nélkül „vagy-vagy” dönteni. Így érzem az évtized végére, az állami támogatást kiváltani létrejött Hungart zsűriben is. Ilyen-olyan, mindinkább kötelezően támogatandónak vélt trendkövetők helyett, a szabad alkotókért állok ki. Tekintélyem ellenére – vagy éppen ennek híján – ezt a kuratórium-vezetők rosszul tűrik. A Hungart-ból is visszalépek két ciklus után. A kisszerű harc, a stratégia hiánya egyre inkább bosszant. Ne ilyen lovat nekünk. A mindinkább trendek után tájékozódó „szakmai” (sőt, immár politikai) zárványok vállalása helyett inkább a műfaj határokat átlépő művészek és munkáik érdekelnek. A perifériák, a határterületek, és alkotóik kozmosza izgat. A fotó, az építészet, az ipar-, a képző- és – az egyre erősödő – a médiaművészet áthatásai felé tájékozódom. Külföldi eseményekről is ezeket adom a folyóiratoknak, pl. a Balkonba is. Utoljára, talán Bill Violáról írtam oda. Nem mert trendi sztár, hanem mert szabad, autentikus, kreatív médiaművész alkotó. De ezzel a szemlélettel nem vagyok mindenhol elég „elvhű”. A Balkonnál sem. Ott viszont imponál a tipográfus-tervező Eln Frici munkája. Nekem inkább általa lett vonzó arca a lapnak.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Szegő György: Feszültségábrák, 1997. Színház-mesterségek Iparművészeti Múzeum (társkurátor: Prékopa Ágnes, építőtársak: Murányi Sándor, Steffanits István)

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_153 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_153 old_02m.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_153 old_01.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A kiváló Eln Fricit kértem tipográfusomnak, amikor 96-ban a Corvina „elereszti” több mint 5 éve ott parkoló Építőáldozat c., a budapesti szecesszió apropóján, az építészet archetípusait és kollektív tudattalanját leíró kéziratomat, és a HG & Társa – Hegyi Gábor, Déri Erzsébet – háromnyelvű kötetként megjelenteti. A könyv nagyot szólt. Van, aki őszintén tanulságosnak ítéli, még többen megijednek. Attól is, mennyi mindenről – az építészeti forma lélektanáról, mágiájáról, a szimbólumok eredetétől – milyen keveset tudnak. Ez az architektúra fogalmának efféle kiterjesztésével szemben még inkább bizalmatlanok. Egy, a szecesszió és a mai organikusok kapcsolatára utaló félmondat itthon szubkultúrába zárta ezt a munkámat. De, pl. Bécsben vagy Brüsszelben sikere volt/van. Ott ugyanis nem erőszakolnak rá politikát: az építészet fogalmának kiterjesztése ekkor boldogabb tájakon már napirenden volt.
Apró napi cikkek, néhány esszé-szerű folyóirat- és katalógustanulmány írásán túl, két kutatási területen is cserkészkedem: az architektúrában és a fotóban. A fenti, Építőáldozat c. könyv mögötti kutatómunkát az MTA-Soros támogatta 1987-88-ban. Ehhez tán Litván György kitüntető figyelme is hozzásegített. A – sokak által irigyelt / megbélyegzett – forrást megpályázó program megírásában, és a munkaterv kialakításában, a Lipót-i barátok támogatása sokat jelentett. Az Eötvös-ösztöndíj (1992-93) idején újra szerkesztettük a könyvet, mert a Corvina kihátrált mögüle, és ráült. Mire Fricivel a képeket tördeljük, az eredetileg Lugosi Lugo fotóssal együtt indított könyv végül Sáros László, Gerle János és a kiadó Hegyi Gábor fényképeire is épül, mert Lugo más felületeken publikálta az ide készített szép fotóit. Kudarchoz, sikerhez türelem kell –, ez nekem se erősségem, tulajdonképp nem haragudhatok. Kollégaként legalábbis nem. Barátként picit okkal.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_157 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_157 old_02 EE.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_157 old_02 CC.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_157 old_02 AA.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_157 old_02 BB.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_157 old_02 DD.jpg

Szegő György: Teremtés és átváltozás / A budapesti szecesszió építészete a századfordulón, 1996, A könyvet Eln Ferenc tervezte, a szöveget Götz Eszter és Déri Erzsébet gondozta, az angol és a német fordítást Vajda Márta készítette, fotósok: Gerle János, Hegyi Gábor, Lugosi Lugó László és Sáros László voltak. A borító itt szereplő épületei: a Párizsi udvar, a Báthory u. 3, a Kazinczy u.-i ortodox zsinagóga, a Schmidl sírbolt és a Gellért Fürdő előcsarnoka.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Közös sikerünk volt viszont mégis Lugóval, amikor még a fotótúrákon borzongva láttuk a Salgótarjáni úti temető csodálatos eklektikus-szecessziós sírjait dúló rablóbandák (meg is kergettek) garázdálkodását. Azonnal cselekedtünk. A vállvonogató gondnokot rászorítjuk, azonnal hívja a rendőrséget. Közel van az őrs, de jó sokára jönnek. Téblábolnak, végül, kutya híján, nem találnak senkit… Párizsban efféle zsidó-sírokat gyalázó eset ellen 300 ezren tüntetnek épp. Igen dühösek és elszántak vagyunk, eljutunk Szabad Györgyhöz, az Országgyűlés elnökéhez. Tekintélyével közbelépett: egy darabig őrjárat védte – legalább ezt a sírkertet. Ide is művelődéstörténeti sétákat vezető lányomtól 2011-ben hallom, a bolygatás újult erővel folyik. Szerteszét csontok, sír-törmelékek. Fent elmesélt tapasztalat szerint: ma az állami méltóságok már nem elérhetők. Jó, ha irodájuk pro forma válaszol: „hagyjuk dolgainkat a politikusokra”.
A Salgótarjáni úti temető bejáratánál akkoriban omlott össze Lajta Béla gyönyörű, mozaikkal bélelt-boglyakupolás Szertartásépülete. Romjain a gondnokék kimustrált öreg fekete Volgája parkolt: szürreális kép. Gerle Jánossal felkerestük a magát frissen magyarországi képviselettel bővítő Getty Alapítványt, adna-e pénzt az újjáépítésére. Igen, ha a rom rajta lenne a műemlék-listán. Ezt már akkor se sikerült elérni (azóta több civilszervezetnek együtt se sikerül, pl. a pesti régi zsidónegyed értékes házait levédetnie…). A nagy kupac mozaik-szem lassan szétfagyott. A működő Kozma u.-i, és sok elhagyott zsidótemető rendbetételére az illetékesek azóta kaptak külföldi támogatást. Sok minden megmenekült, de közben mára tönkretették a Kozma utcai – a Lajtáéhoz hasonló építészeti értékű kriptákban, neves személyiségek sírjaiban bővelkedő – temető ma már ritka egységét. Az elvaduló fák egymás után döntik romba a mauzóleumokat, az egykorú arculatot őrző parcellákban végzett durva faírtás sok sírt összetört, a széleket pedig eladták. Az új sírok egy sornyi – ízléstelen – mai „sirköves keretbe” fogják a régit… „Mi közöd hozzá” – mondják ma az illetékesek.
1989-ben még igen lelkesen határoztam el, a budapesti zsidó emlékekről könyvet csinálok, mielőtt elporladnak. Ekkoriban írtam is két kis építészettörténeti kötetet a Képzőművészeti Kiadónak: a Budapesti keresztény templomokat és a Budapesti zsinagógákat. De csak előbbi jelent meg, mert 1990 körül ez a kiadó szintén megszűnt. Országosra bővítve a szöveget, Hegyi Gábor fotóival pályáztunk egy reprezentatív Magyarországi Zsinagógák albumra. Hegyi jól felszerelt fotó-expedíciókat szervezett, és már tekintélyes tudósokkal íratott tanulmányokkal ki is adta Magyarország Katolikus-, Református- és Evangélikus templomai c. nagyalakú albumokat (1992-95). Ezeknek képszerkesztője lehetek. A Pápa látogatására a katolikus kötetből díszkötésű emlékkönyv, és mindből, papírkötésű tankönyv mutációk is születtek. A zsinagógafotózást is elkezdő Gábor roppant tempót diktált. Tán nem függetlenül ettől, tragikus balesetben meghalt. A zsinagóga album újra elmaradt. Akkor Ilovszky Béla fotóssal újból Budapestre szűkítve a témát: belekezdünk, pályáztunk megint. De pl. a Zsidó Örökség Alapítvány erre nem adott támogatást (alternatív színi előadásra, pl. igen). Nem jutottunk előre. Tíz évre rá, a Városháza A mi Budapestünk sorozatának szerkesztője, Török Gyöngyvér az elkallódott kézirat hírét véve: jóval nagyobb volumenű budapesti szöveget kért, mint ami van. Akkor már évekig tanítom e témát is az OR-ZSE Művelődéstörténet szakán, többet és alaposabban tudok. Van értelme újraírni. Egyetemista lányommal, Dórával átdolgoztuk, kibővítettük a régi kéziratot: két kötetre való szöveg lett. Megalkudtunk: egy kötet legyen, vastagabb változatban, ami 2005-ben (15 évi bábáskodás után!) háromnyelvű mutációban megszületett.
A König és Wagner építészek, Dávid Ferenc építészettörténész és a civil szervezetek elérték, hogy a Kozma utcai sírkert éppen legkülönösebb mauzóleuma, a színes kerámiákból épült, romló Schmidl-sírboltja, terveik és a keramikusrestaurátor munkája alapján megújuljon. Csenkey Éva kurátor felkért, hogy írjak erről tanulmányt, a Zsolnay Vilmos születése 150. évfordulóján rendezendő amerikai tárlat katalógusába. The Schmidl Family Mausoleum c. szöveget 2003-ban a Bard Center-Yale Univ. Press adta ki (in Hungarian Ceramics from the Zsolnay Manufacture 1853-2001). A megírást Königék és a Scheibertől hozott néprajzi-liturgiai ismeretek is segítették. 2005-ben az Ernst Múzeumot akkor vezető Keserű Katalin Ornamentika-konferenciáján itthon is elmondtam ennek rövidváltozatát.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Baumhorn Lipót építész, 1998, Zsidó Múzeum, Budapest, látványterv: Szegő György, kurátorok: Hadik András-Szegő György. A megnyitóbeszédet Dávid Ferenc építészettörténész tartotta

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_159 old_05.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_159 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_159 old_04.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_159 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_159 old_03.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A fenti könyvekhez folytatott kutatások mentén Hadik Andrással kiállítást szerveztünk a Lechner-iskolás Baumhorn Lipót építész életművéről. A zsidó 20. század, itthon fehér folt. A 42 Baumhorn-zsinagóga (számban, minőségben Fellner-Helmer színházépítő sikeréhez mérhető életmű) és teljes oevre feltárult, miután – saját költségen, már egy Forddal – beutaztuk a megyei levél- és pesti tervtárakat, néhány megyei és határontúli templomai dokumentumait őrző múzeumot. 1998-ban a sok segítőkész levéltárosnak és múzeológusnak hála: az Építészeti Múzeummal közösen a Zsidó Múzeumban Hadikkal megcsináltuk a Baumhorn-kiállítást.

A két múzeum nem tudta állni, de tucatnyi, általam megkeresett építésziroda összedobta a katalógus-kiadás hiányzó költségeit. Hadikon és rajtam kívül a Zsidó Levéltárból Toronyi Zsuzsa is írt tanulmányt. S az amerikai Ruth Gruber, igen felkészült, befolyásos kelet-európai judaista kutató-írótól idéztük a bevezetőt. A tördelést és a nyomdai előkészítést – az egyik támogató iroda építészének épp végzett, tehetséges tipográfus fia –, Szabó Gábor önköltségi áron végezte el. Maga a Baumhorn-kiállítás forrásértékű és látványos volt: a Dohány-templom felújításánál kimaradt padok olvasóit üvegezzük le a kis képek számára. Jó volt látni, hogy a vallásos múzeumi kollégáknak is tetszik a látvány. Dávid Ferenc, a téma szaktekintélye tartotta a nyitót. Evvel tán megbántjuk a Baumhorn városait végigjáró útjáról Amerikában könyvet publikáló Ruth Grubert? Nem tudom. De amikor 2002-ben az Andrássy út és a régi pesti zsidónegyed, mint védőzóna Világörökséggé lett, és erre elkezdik bontani(!), a MÉ szerkesztősége által kezdeményezett Óvás! egyesület jóval nagyobb horderejű, zsidónegyed-mentő civilmozgalmához Ruth visszafogottan állt hozzá. A Baumhorn nemzetközi összehasonlításban is imponáló teljesítményét feldolgozó szakmai kiállítást nem hívták meg sehová.
A katalógusnak másféle folytatása lett: tipográfusával már a MÉ felelőseként, 2001 óta (a lap centenáriuma) sokak szerint jó kiállású(?) folyóiratot csinálunk. S amikor a romos Páva utcai Baumhorn-zsinagógába és köré, Mányi István irodája tervezi a HDKE Holocaust központot: a MÉ főszerkesztőjeként írt – a fanyalgó szakmát, az emlékezést presztizs-vitával besározó polémiától óvó – kritikámhoz Mányi-interjú is párosult. Ebben mondta: „kiírták a pályázatot, leemeltem a katalógusotokat a polcról…” Ez a kutatómunka és a tárlat igazi sikere.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Ennyi! Cut!, Budapest-Bécs-Hollywood, a magyar filmes emigráció, 1999. Zsidó Múzeum Budapest, kurátorok Götz Eszter és Sándor Tibor, látvány: Szegő György. A megnyitóbeszédet Gerő András tartotta

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_161 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_161 old_04.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_161 old_05.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_161 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_161 old_02.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A Zsidó Múzeumban ezután, 99-ben megrendeztük az Ennyi! / Cut! Budapest-Bécs-Hollywood – a magyar filmes emigráció c. kiállítást. Kurátorai, társam, Götz Eszter és Sándor Tibor, a Magyar Filmarchívum tudományos kutatója. Eszternek bölcsészhallgatóként a film és a színház volt a fakultációja, majd 1992-95 között film- és video-kritikákat írt az ÉS-be. Akkoriban felkérték egy konferenciára a zsidó témájú magyar némafilmekről előadni. Az előadások könyvben is megjelentek, majd Eszter zsidó színház- és filmtörténet tantárgyat indított az OR-ZSE Művelődéstörténet szakán. Most látványtervezőként dolgozhattam nála. És velem dolgozott, mint máskor, barátom, Steffanits Pöfi, a Budapest Galéria kiállítás-technikusa. A Pöfivel közösen 18 éve csinált Építészeti Tendenciáknál használt fólia raktáron még megvolt. Szalagjára vágjuk rá most a film-fogakat, az inzerteket és az „ablakot”. A vizuális asszociáció adja a vonat- és hajóablakot is, hisz a különböző: 1933, ’47, ’56 és ’68 utáni filmes-emigráció menekülő utasa kamera helyett ilyen ablakokon át „lát világot”. És lesz katalógus is. (Minap Ausztriában, egy szakkönyvtárban láttam, hogy Ausztria Zsidó Kultúráját kutató – állami – intézet, 4 évre erre, épp „Cut” címen gyűjtötte egybe az osztrák mozi zsidó vonatkozásait. Kurátorainknak nem állt rendelkezésre hivatalos csatorna, az egykori társországiakkal egyesíteni erőiket, lehet, hogy ezzel kicsit vissza is éltek)

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Juden in Ungarn, 1999, A magyar Zsidó Múzeum kiállítását a Schwerpunkt Ungarn kísérőrendezvényeként Frankfurtban, az újonnan megnyílt Rotschild Palota-Zsidó Múzeumban rendeztük. Kurátor és látványterv: Szegő György. Társkurátor: Götz Eszter, Hadik András, Kincses Károly, Sándor Tibor, Thury Levente, Toronyi Zsuzsa és Turán Róbert (a kiállítást a Diaszpóra és Művészet, a Baumhorn Lipót, az Ennyi, a Magyar Építészeti-, a Fotográfiai Múzeum és a Zsidó Múzeum és Levéltár tárlataiból, illetve anyagából állítottuk össze. A plakátot Ilovszky Bélával, a katalógust Szabó Gáborral terveztük. A helyi kurátor: Joachim Wachten, társrendezô: Steffanits István.

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_162 old_05.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_162 old_08.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_162 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_162 old_07.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_162 old_04.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_162 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_162 old_12.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_162 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_162 old_09.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/81_162 old_11.jpg

Szegő György: A frankfurti kiállítás látványterve
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Ezévben Orbán György könyves, Lengyel András képzőművész barátokkal indultunk éppen a Frakfurti Magyar Könyvkiállítás pavilonpályázatán is. Fura verseny volt, tán nem is nyerhettünk. De az előző évek munkája – a Dohány utcai tárlatok jóhíre – mégis hozza a „véletlent”: a pesti Zsidó Múzeumot az 1999-es Frankfurt / Schwerpunkt Ungarn „nem hivatalos” kísérő rendezvényeként a – az egykori Rotschild-palotában nemrég nyílt – rangos Frankfurti Zsidó Múzeum meghívja egy Juden in Ungarn (Zsidóság Mo.-on) című, teljes Maina-parti földszintjüket betöltő, nagy kiállításra. S ekkor van már három, a Diaszpóra (és) művészet, (lásd: később) a Baumhorn Lipót építész, a Magyar filmes-emigráció c. anyagunk, és hozzá katalógusok magyar-angol nyelven. Pénzszűkében azt találtam ki, hogy a 3 azonos formátumú katalógust egészítsük ki a meglevők szövegeinek német fordításával, és a még hozzá rendezett fotós anyag (Kincses Károly), illetve a polgár néhai életmódjának tárgyait, dokumentumait bemutató (Toronyi Zsuzsa mellékelte) rész szövegeit tartalmazó negyedik katalógussal, és azokat tegyük közös könyvdobozba. Az öt kiállítás-részt összefogó: képző-, fotó-, iparművészeti, liturgiai és építészeti anyag elhelyezéséhez be kell építeni a Maina-parti ablakokat is, így a hosszú térsor fésűs boxokat kaphatott. Csak két – a kőtáblákat idéző – vízre néző ablakot vágtunk. A dobozt és annak borítóját, ill. a plakátot a fotós Ilovszky Bélával terveztük meg.
Az installáció legyártásához kivittem a terveket, elfogadták. Remek német asztalos dolgozott vele, de nem volt egészen kész, amikor Steffanits Pöfivel kiértünk. De az egyik múzeumi vezető, Jochannes Wachten, igazi bajtársként segített, ami nem stimmelt, vele-nála korrigáltuk. Két hétig hajtva, mindennel készen leszünk – egy nappal még előbb is. Így – Apám vágyát is teljesítve – elmehettünk Maina-Rajna hajókirándulni: Lorelei stb. Meg a két „dolgozni tilos” szombaton, a kaposvári színészbarát, a már ott élő Cserna Csaba elvitt, lássuk a környéket is. Végül kijöttek a társkurátorok is. Végre valami nagyon összejött.
A mai németeknek „zsidó témájú” esemény mindig elsődlegesen fontos: a felemelő megnyitón Prőhle Gergely korrekt beszédet mondott, de apró momentumok, pár hiányzó gesztus mutatja a már megosztott Magyarország – mára egyre inkább szokásos – bizarr miliőjét. Itthon így alig volt híre az eseménynek. Az urbánusok a hivatalos könyv-vásári kiállítás szapulására koncentráltak, az ellenoldal pedig "azért se" figyelt oda, pedig a mi kiállításunk által hozott siker, a „két tábor közös öröme” lehetett volna.
A pesti Zsidó Múzeumban ezután még vagy három kiállítást csináltam. Egyet a nizzai Chagall Múzeummal. Chagall százezres közönséget vonzott – noha, vagy éppen ezért is – a mester életművének nem legprogresszívebb képeit hozták. A magyar, angol, francia mutációban készült katalógusba Turán Róbert igazgató felkért egy tanulmány írására, amelyben Chagall eddigi magyarországi fogadtatásával foglalkozhattam. Érdekes téma, ami helyre is billentette a múzeum pár belső munkatársnője által adagolt napi keserűséget. A lányok többször keresztbe tettek. Így, tíz tárlat után, nehéz szívvel lezártam itteni ambícióimat.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Orient(e), 2000-2001. Budapesti Zsidó Múzeum, Szaloniki régi Történeti Múzeum. Kurátorok: Siflis András és Faludy Judit. A Vándorkiállításhoz Budapesten:német, brit, és délszláv, illetve Szalonikiben: görög alkotók csatlakoztak. A régi Szaloniki Történeti Múzeum egy arab feliratú zsinagóga, lévén hívei eredetileg Sabatáj Cvi által jó 400 éve zsidó hitre térített törökök. A több százezres néhai szaloniki szefárd zsidó város egyedüli túlélője ez a gyülekezet lett, mert már az 1912-es balkáni háborúban Kis-Ázsiába telepítették ki őket – úgynevezett lakosságcserével. Így a Havaria-
Hamvasztókönyv itt is hatott

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_163 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_163 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_163 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_163 old_04.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

De még egy siker kiállítóként ért itt. Siflis András ötlete: 8-an, 8 installációt állítsunk ki Orient(e) hívószóval. 4 külföldi, 4 honi alkotó. Én Havaria címen, Röhrig Gézát bevonva, a Soá hatására írt Hamvasztókönyve lapjaival építek teret: szétszórt vershullámai, az azokkal úszó hajóroncs törmelékei vesznek körül egy üres könyvespolcot. A háttérben egy hajó terveihez gyártott áramlástechnikai modell. A hajó az esendő emberi lét mitológiai szimbóluma, a legújabb kor történelmében a genocidium és a megszállás elől menekülők, gyakran utolsó reménye. Az orvgyilkos tengeralattjárók prédája, vagy az angolok által visszafordított Palisztinába érkező túlélők újabb, immár a Szövetségesektől elszenvedett megpróbáltatásainak szimbóluma. Több mint közlekedési eszköz: a nácizmus áldozatainak, sorstalan hajótörötteinek beszélő jelképe. Az egész Orient(e)project maga is, utazókiállítás volt: hiszen Budapestről elindulhatott világgá. Első állomásként a Szaloniki régi Történeti Múzeuma következett – három görög kortárs alkotó bővítette az anyagot.


A Szaloniki új negyedében álló régi, keleties múzeum eredetileg zsinagóga volt: az 1648-ban fellépő Sabatáj Cvi álmessiás szektájának török feliratú, neves olasz építész tervezte szecessziós imaháza. A híveket az 1912-es „lakosságcserével” Kis-Ázsiába deportálták, ők a Holocaust túlélői – nem így a magyar szombatosok. Installációm így itt különösen erős hatású lehetett. A pesti múzeum belső kolléganőitől a tárlat Siflisnek segítő tásrskurátora Faludy Judit is hamar elköszönt… A vándor-projektet pedig Turán Róbert elhamarkodva, idő előtt megszakította.
Még a Diaszpóra… kiállítás nemzetközi sikere alapján, 99-ben keleteurópai alkotóként Thury Leventével egy alapítvány meghívott Londonba, az Art’s 2000, kelet-európai és / vagy zsidó vonatkozású műveket bemutató tárlatra: az elit Portland Place Polish Institute Galériájába.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Szegő György: Hordalékok, öt kép, 1999. Art’s 2000, London, Portland Place, Polish Institute Galériája, I. díj, kollázs

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_169 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_171 old_05.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_171 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_171 old_04.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_169 old_02.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_169 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_169 old_04.jpg

Kollázsok a Budapesti Negyed folyóirat, Meg nem épült Budapest számában megjelent, Máshol megépült Budapest című tanulmányomhoz, 1997,
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Álomterveimet tördeltem tovább. Hozzá, régi családi képeslapokat agyagrétegek közé süllyesztve, öt fragment-montázst építettem, Hordalékok címen. A kiállítás képeit – épp a mienkét kivéve, ezek túl „kortársak”– a szervezők el is adják. Mi meg díjat kaptunk, amelyet a Barbican Center éves ünnepi jótékonysági koncertje szünetében adtak át. Ismét kevés hír szivárgott haza erről.
Az építészeti, képzőművészeti kutatásokon túl más téma is érdekelt. Képírás-képolvasás az is. A 80-as évek közepén Vitányi Iván féle Művelődéskutató Intézet fogadta be a vizuális antropológiát nálunk elsőként. Itt a Forgács Péter-Bán András vezette privátfotó-kutatásban dolgoztam (Forgács itt kezdett privátfilmet is gyűjteni, anyagából aztán autonóm műfajt épített). Sokfelől érkező kutatócsapat járta körül a privátfotó-témát. Kutatásomban a magán fotózás motivációit, a mágikus jelentéseket és olvasatokat – a projektet támogató fotós cég „hibás” anyagai alapján – közelítettem meg. A tanulmány alapján, 1996-ban az építészet archetípusait feltáró könyv mellett egy a mágikus tárgy, a privátfotó jelkép-kutatás eredményeit összegző kötetem is megjelent: a Privátfotó / Szimbólum-szótár, amit a Theater Art Fotó (Ilovszky Béla fotográfus cége) adott ki. Előbbihez Vörösváry Ákossal, utóbbihoz Kardos Sándorral csináltunk egyéni hangú, rendhagyó látvánnyal formált kiállításokat a Budapest Galériában.
Amikor 98-ban az egyetemi oktató pályához a „szabad művészetek doktora” fokozat, s ahhoz DLA-tézisek is kellettek, az építészet és a fotó, az építészeti látvány és percepciója témát választottam. Hans-Georg Gadamer egykor meglepő tanai (pl. hogy egy jól megfotózott sorozat közvetíti az architektúrát – ma aktuális: a globalizáció építészete nem is látható át többé, in situ). Állításai a fenti tezauruszok mentén is kortárs újragondolásra várnak. A 99-ben Vámossy Ferenc-Ferencz István opponálta védés BME-s zsűrije elfogadta „téziseimet”. Laudációjában Vámossy az építészet és a tárgykultúra területein folytatott vallástörténeti munkásságomat is kiemelte. És akkor még nem is kezdtük el a régi zsidó negyed mentését, így „csak” kutatást és elméletet dicsérhetett. A visszajelzés jólesett.
A 90-es évek elején még egy kutatás foglalkoztatott erősen. Az érdekelt, hogy milyen szülőföldről származó (felmenőik által ott tovább hagyományozott) tárgyakat őriz az első, második, stb. emigrációs generáció. Los Angeles, San Francisco, Seattle, Chicago, New York, Washington, ill. Jeruzsálem és Bécs terepmunkái – más honi emigrációkutatások konklúziói – nyomán alakult ki az eredmény. A privát és műtermi fotó a legfontosabb tárgy, amit a generációk átmentenek – pl. a tűzből (San Francisco, 1991), akár életük kockáztatásával kimenekítve – megtartanak. A kutatás egy részét a honi színházi életből 20 évesen Hollandiába emigrált Tamás Margittal végeztük. Ő ott filmszakos lett, terveztük a kutatás dokumentumfilmes feldolgozását is – végül Stephen Spielbergék „picit előbb célba értek”. Kutatási összefoglalómat a Makkabi Kiadó (Raj Tamás vállalkozása) 1996/97-es Almanachja közölte. Az interjúanyagot, és fotókópiákat Eszter angolra fordította, ott vannak valahol New Yorkban a Heritagenél – letétbe a jövőnek. Ígértem, részletesebben is kitérek a Diaszpóra (és) Művészet 1996-97-es kiállítására.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Diaszpóra (és) művészet, 1997. Budapest, Zsidó Múzeum, kur.: Szegő György, Thury Levente és Turán Róbert igazgató, társrendező: Steffanits István (Pöfi)

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_171 old_06.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_167 old_12.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_167 old_11.jpg

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/81_167 old_10.jpg

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/81_167 old_9.jpg

„Nem állítható, hogy a modernitás művészete, a modernizmus par excellence zsidó szellemi áramlat, de szintén a diaszpóra létezése a közege. Nem választható el a modern a diaszpórikustól – és azon belül a zsidó tradícióktól sem…
A rendezés kultúrantropológiai szándéka talán szokatlan megoldáshoz vezetett. Érzékeltetni kívántuk a Teremtő és a képére teremtett ember – ember és az általa teremtett kép viszonyát. A kiállítás az elidegenedés, az elmagányosodás különféle képi olvasatait és az abban belenyugodni nem akarás párbeszédét együtt kínálja minden nézőnek, aki részt szeretne venni a jelenség képzőművészeti-mitologikus folyamatában. A belsőbb, időben hozzánk közelítő termek lazább installációja a mai individualizáció és az ezzel egyszerre, védekezésként keletkező társvágy kifejezését követi. Az első termek sűrű képszövete egyrészt a polgári szalonok hangulatát, a békeidők még „kerek”, individuum és közösség teljességében mutatkozó világát idézik fel. Másrészt elfogadtuk azt az örömteli kihívást, olyan, mintegy ötszáz alkotást bemutató tárlatot rendezni, amely minél teljesebben mutatja be a budapesti Zsidó Múzeum eddig láthatatlan képzőművészeti értékeit. Ugyanakkor reméltük, hogy a kiállítás kapcsán összehívott szakmai konferencia segít a 20. század egyetemes és magyar képzőművészetének még mindig nyitott kérdéseit megválaszolni.
Tanulmányom szándéka továbbá, a vizuális művészeteket visszacsatolni abba a kulturális miliőbe, ahol valaha irodalom és színház, zene és képzőművészet szintézist alkottak. Végezetül, összegezve a kiállítás és a konferencia tanulságait: az én olvasatomban a diaszpóra nem negatív fogalom. A szó jelentését és tágabb értelmezését átalakította a 19. századnak, gyakran egyenesen a kelet-európai gettóból érkező zsidó, vagy más perifériáról érkező művészének kettős marginalitása. Az alkotó egyéniség közvetítésével a perifériából az értékkel teli centrumba került a diaszpórista műalkotás. Az alkotás okává és okozatává, alkotóerejévé maga az individuum vált. Minden kreatív személyiség egy teljes világ lett.”
(részlet a kiállítás katalógusába írt Diszpóra (és) művészet tanulmányomból)

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Az 1944 előtti magyar zsidó polgári kultúrát kutató ambícióim egyik bázisa 95 körül a Zsidó Múzeum. Az új igazgató, Turán Róbert még a Madách dramaturgjaként ismerte színházi, elismeri műkritikusi munkásságomat. Hívott, hogy Thury Levente szobrásszal – tervstádiumban – Don Péter műgyűjtővel összefoglaló tárlatot rendezzünk. Péter aztán kivált, csinált hasonlót, de a magángyűjtők kollekciójára nyitottabbat. Leventével mi, a Dohány utcai múzeum addig láthatatlan raktári képeit preferáltuk. A progresszió „hiányzó hangsúlyait” pedig a Nemzeti Galériából, a fehérvári Deák Gyűjteményből, más rangos gyűjteményektől kikért művekkel pótoltuk, a kortársaktól pedig műtermi látogatás nyomán válogattunk.
A raktári anyag áttekintése, felmérése nehéz, a kölcsönzendő művek kiválogatása, roppant feladat volt. De a társintézmények és a „szakma” teljes támogatását élveztük. Két főprobléma megkerülhetetlen: nevezhető-e bármi „zsidó művészetnek”, illetve, hol húzandó meg a tárlat felénk eső időhatára.
Nem állt a tárlat fókuszában, de megkérdőjelezhetetlen zsidó művészetnek véltük a Soá áldozatainak munkáit – akárhogyan is gondolkodtak életükben erről. Pl. Ámos Imre képeit, aki az üldözöttek bezáruló létében előre megfesti a mai „individuális kor diaszpórájában” alkotó képzőművész abszolút magányát is. A már idézett orosz zsidó származású, amerikai, de Berlinben élő Ilja Kabakov magányát, s a még Ámos-kortárs Duchamp magányát is. Utóbbi az agglegénység magány-mitológiájára építette művészetét. Elődjük volt Franz Kafka, akinek minden hőse agglegény. A magány persze mindkét nemé. És csoportos is lehet. Például Hersko Judit, a kortárs magyar-amerikai nőművész, Fekete-erdei rekviem c. művében egy klasszikus német mese kontextusát képbe emelve idézte meg a Soá magára hagyott freiburgi női csoportját. Meghívtuk Juditot, akinek a 97-es 47. Velencei Biennálén kiállított munkáiról, én és Forgács Éva írtunk tanulmányokat a magyar katalógusba.
A Hersko-mű egyik transzparáló dobozát a Zsidó Múzeumban véletlenül feldöntötte egy látogató. Ólomkerete eltört – a műveknek megvan a sorsuk. Forgács Éva , Gazdag Gyula felesége, és a havária épp utóbbi rendező megrázó doku-filmjében a haláltáborba (vissza)érkező asszonyt juttatta eszembe, aki újra belépve Auschwitz kapuján, eltörte a lábát. Néha annyira összefonódnak, szinkronicitásban vannak a dolgok, hogy szinte magukat kezdik el írni.
A múzeum anyagában bőven volt 19-20. sz.-i egyházfit ábrázoló portré – pl. Barabás Miklóstól vagy Pólya Tibortól –, de az elsüllyedt zsidó nemzeti művészet egzotikumát csak Rotmann Mozart, Horovitz Lipót vásznai és Kaufmann Izidor nyomat-mappája képviselték. Utóbbitól, Rabbik kapuja c. világhírű képet az MNG-ből kölcsönkérjük. A mitikus-látomásos bibliai témát: Fényes Adolf, Maróti Géza, Lesznai Anna művei fémjelezték. A progresszióra fogékony, asszimilált zsidó polgár ízlését mégis a múzeumi saját anyag meglepetése hozza: felfedeztük Perlmutter Izsák, Vallotton vásznaihoz mérhető óriás-vásznait. Ezekkel szembe, de külön térbe rendeztünk egy portrék és önarcképek galériáját. „A diaszporista festő képes egyetlen arccal teljes sorsot festeni” – írja Első diaszporista kiáltványában Ronald Brooks Kitaj, anyai ágon orosz-zsidó, apja révén magyar amerikai emigráns festő. (Kitaj a 95-ös Velencei Biennále fődíjasa, Soutine látásmódjának újfigurális követője.)
Arcok: megannyi sorstalan sors. Elvetve a purista képelrendezés kánonját, a raktárszerűen „sűrű akasztásnak”, földre támasztott – „még alakul” jelentésű – alsó sornak együtt, rendkívüli ereje lett. A Diaszpóra (és) művészet demonstráció: a vizualitás szellemi funkciói felől kívántunk 150 év közép-európai folyamataiban, a modern nyelvújításában, a képzőművészet, mint kreatív nyelv jelentéseiben eligazítani. Rámutatni, hogy „nem választható el a modern a diaszpórikustól, de azon belül a zsidó tradíciótól sem. Különösen nem olyan mértékben, amennyire ezt mindmáig – talán előítéletből, talán a Soá tragédiája miatt, tabuként –, de külön kezelik.” (l.: a bővebb katalógusidézetét, a kép alatt). Adornót parafrazálva 1989-es kiáltványában Kitaj kimondja: „Auschwitz után már mindenki diaszpórában él”. S abból festő, szabadulni a „képzeletével” kíván. Nem horizontális kiterjedésű fantáziával, inkább Hamvas Béla imagináció értelmezésével: az „élet-képzelettel”.
A szülei előtt meggyilkolt gyerek képe, annak is, aki erről „csak” hallott: „megképzett benne és beleégett, mint egy bélyeg” – mondja Lajta Gábor, egy festő-író az Új Művészetben megjelent Kitaj-tanulmányában. Adorno versírásra vonatkozó „tilalma”, szinte azt sugallja: a Soá után egy mégújabb Testamentum születésére vár a világ. Az első két Szövetséget is többen, hosszú idő alatt jegyezték le: évszázadokig alakult. A civilizáció új kataklizmája óta eltelt – már akkor is több mint 50 év folyamatai jelzik: a még újabb testamentum, tán nem verbális, de vizuális teljesítmény lehet. A kiállított száz (ön)portré, az 500 szorosan egymás mellé tett mű, és a végül időhatár-húzás nélküli hívásra jelentkező kortárs-alkotók tömege „áll oda” a Zsidó Múzeumban rendezett diaszpóra-tárlat kiállítói közé. Elemi erővel kimondva: a jelen művészete szétszóratott, az alkotó diaszpórában dolgozik: talán egy új, valódi kommunikációra valóban képes nyelv megteremtésén. A tárlat centrumába épített zsinagóga rom-installáció vizuálisan felidézte a mitikus törvényt: új csak a régi pusztulása után épülhet. A régi világ megsemmisült.
A tárlatot Thury Levente gyerekkori barátja-osztálytársa, Szabó István Oscar-díjas filmrendező nyitotta meg. Gyújtó hangú beszédet tartott a magyar közelmúlt történelméről. Hely szelleméhez illőt. A tárlathoz 130 oldalas magyar-angol nyelvű katalógus készült, Turán Róbert, Thury Levente, Götz Eszter, Szántó T. Gábor tanulmányával, s a múzeumba időközben felvett fiatal művészettörténész, Faludy Judit által – picit nehezen – összeállított, de végül profi műtárgyjegyzékkel. Az anyagi okból csak fekete-fehéren nyomott képanyagot Ilovszky Bélával, a reprók fotósával tördeltük be. Függelékben közöltük a tárlat köré a Szombat folyóirattal együtt – Wahrmann Mór egykori szalonjában, az Andrássy út 23-ban – tartott, kiállításunkkal azonos című konferencia programját is.
A konferencia első napján Komoróczy Géza, Erős Ferenc, Beney Zsuzsa, Wehner Tibor, Sümegi György, Szvoboda Dománszky Gabriella, Dr. Nagy Ildikó, Ember Mária, Sturcz János, Karátson Gábor, Széphelyi F. György, György Péter, Hegyi Lóránd, a másodikon Raj Tamás, Hernádi Miklós, Beney Zsuzsa, Turay Hedvig, Szőke Annamária, Körner Éva, Major János, András Edith, Faludy Judit és Turán Róbert adtak elő. A rangos előadók között akadt olyan is, aki, csak sejteni vélem miért, tagadta a kiállítás létjogosultságát, nem akarta meghallani, hogy a tárlat nem kirekesztő – a fenti kurátori program szerint – éppen ellenkező tartalmú. György Péter előadásának címe: „Miért nincs elhatárolható zsidó művészet a magyar képzőművészetben?”, nincs ez a kiállításon, se témaként, se címmel. Először találkoztam az azóta mind gyakoribb fogással: embertársad szájába adhatsz bármit, hogy azután az általad kreált téziseket magad győzhesd le. Védtelenül ért ez a pofon.
A kiállításra húzott esszencialista zsidó képet már a 19. sz. eltörli. Az emancipáció során a közép-európai zsidók többsége asszimilálódott. Sőt a magyar vidéken, a helyi elitben is részt vállalt: városban virilista, falun, néha földbirtokos lett. Az antiszemitizmus megjelenésekor rádöbbent, nem az, akinek tartja magát. A másként átélt valóságok nyomán, több történelem is alakul. Az Annáles történészei a 30-as években definiálták a mikrotörténelmet. Amikor minden egész eltörik, ezek a párhuzamos valóságok előlépnek, az egyéni és kisebbségi, alternatív létezés helyének meghatározását segítik. Például egy előítéletesen megítélt társadalmi csoport tagjainak is a fogódzót nyújthatják, ha az illető nem akar vagy tud az akol (fekete) báránya lenni.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Látvány/magyar művészet a színház és a film közt, 1998, Műcsarnok, koncepció.: Beke László-Szegő György kurátorok: Jerger Krisztina-Szegő György
Kiállításrészletek, Ambrus Mária, Kicsiny Balázs, Ágh Márton, Khell Zsolt, Árvai György és Najmányi László munkáival

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_167 old_8.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_167 old_5.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_167 old_1.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_167 old_4.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_167 old_2.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_167 old_3.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_167 old_7.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_167 old_6.jpg

























„… A magyar színházi tradícióban eddig minden kérdés előfeltétele vagy célja a színész volt. Amit alakít, ahogyan átalakul. Sohasem az, ami. Hol naggyá tesz, hol kicsivé. A színész művészete ellentmond a képzőművészetek performanszainak és akcióinak. Ha az is a törekvés, hogy a színészi módszer több kifejezést kapjon, a színháznak mégis szüksége van a többi művészet kihívására is. A szöveg a színészé, de a teret kapja, és azonnal elkezdi azt is alakítani, átalakítani. A színi térben a színész közvetítő és egyben zavaró tényező, ő küzdi meg a feltételeket, teret és zenét. És ő hozza létre a konszenzust is. A honi tapasztalat eddig azt mutatta, hogy a színház veszít, ha uralkodni akar a színészén. Létezik olyan színház, ahol a szövegnek alárendelt szerep jut, máshol a színész csupán statiszta. Ma általában a látvány, a díszlet keresi művészi létjogosultságát a színházban: szuverén művészetté épp napjainkban érik. Most derül ki, hogy a látvány mennyire képes a színházat előképek nélkülivé alakítani, megszabadítani a konvenciótól, kivezetni a kötöttségekből, hogy valami új születhessen. A színház ma már nem alkalmazott, nem felhasznált tér, hanem eltérő tér. Vszevolod Mejerhold is „feltételes színházról” beszélt, az új helyzetnek megfelelő kifejezés kikísérletezésével akarta kora színházi gyakorlatát kivonni a naturalizmusból. Ennek csúcsa a festett szín valóságát hazudó, átfutó élő nyúl. Ma is feladat: ki-ki rátaláljon saját színházi formanyelvére. Arra, mely nem kötelezettségekből indul ki.
A színész kötelezettségeit a társulat, a rendező, a játszótársak és a közönség szabják. Lehetőségei azonban saját személyiségének és testének függvényei. Ha az avantgárd látványszínház egyik pólusát Robert Wilson példájával jellemezhetem, a másik végletet, az „abszolút színész-színházat” is megszemélyesítem. A test nem tartja foglyul a lelket, hanem felkínálja a nézőnek – Pina Bausch wuppertali színtársulatának (’90-s évek fordulója) produkcióiból ez a lényeg szűrhető le. Bausch ars poeticája szerint a test soha nem nyomhatja el a személyiséget. Ő mindig a lélektani motívumokat emeli a történet fölé. A színház középpontjában az Ember áll, a többiekkel való napi kapcsolat lenyomata a testben és a lélekben. Minden, ami intim, ami megható, megrázó, ami a testet áthatja. Úgy dolgozik, hogy a konkrét cselekmény mellett tiszteletbe tartja az emberi lét és a természet alapjait. Ez a megközelítés sokáig távol állt a narratív tánc színházától, inkább az 1970-es évek performansz-művészetére volt jellemző a pszichikai érzékenység…”
(Részlet a Műcsarnok Látvány / Spectacle c. katalógusába írt Szegő György tanulmányomból)

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A változó identitások mentén, a „másság” önazonosságainak dinamikája is van. A türelmetlenségben az egyikből sajnos lassan kánon lesz. E szomorú tanulság nem csak a társadalmi méretre igaz, de a köztes és teljesen privát szférát is behálózó, hétköznapi intoleranciára is. Pl. a „türelmetlen” György Péter előadását egy napilap is leközölte, mi ott szerettünk volna reagálni rá. Kínos telefonos, levelezős huza-vona után sem kaptunk módot rá. „Kreálj több szereplős konfliktust, s egymagad légy úrrá felette” – ismét Machiavelli. (Ez nem akadályoz meg, pl: György Péter múzeumi cikksorozatának elismerésében...) Mellőzött válaszunk helyett a konferencia-bevezetőt tartó Radnóti Sándor végül az adott orgánum helyett más sajtófórumon tette helyre az ön-vitázót.
A jó tv-s visszhang nyomán, szép a Diaszpóra tárlat látogatottsága. A múzeum akkor éri el az itthon bűvös százezres számot. A laudációk és ellenhangok fényében: hiányt pótló, egyszerre kortárs-értelmező és művészettörténeti kiállítást csináltunk. A belpolitika által kínált első „szabad”, s utolsó „békés” pillanatban. A diktatúrában, a tolerancia mai hiányában, nem mondhatók el a többféle identitás valóságai. Később, a mind általánosabb türelmetlenségben pedig jóval nehezebb elfogadtatni, hogy saját, magányra ítélt históriáink vannak. Például a magukra maradó képzőművészeknek, és más szabadgondolkodóknak is.
Nem csak a művekkel, de úgy hallottuk, a látvány egészével is hatottunk. A kiállítás-kurátor / látványtervező egyszerre szervező, koncepciót és formát adó alkotó modelljét a cseh-svájci Harald Seeman találta fel. Az összetett feladathoz kellő bátorságot tőle és Hans Holleintől vettem. Hitelemet – ha van? – a kritikaírás és látványtervezés együtt adják. „Szemtelenségemet” észre is vette a múzeumi szakma. Nem sokkal a Diaszpóra-kiállítás után megkeresett Jerger Krisztina, a Műcsarnok kurátora (ki jó 10 éve kaposvári tervező kiállításainkat is rendezte), a bókkal, miszerint Thury Leventével „a rendszerváltás óta legfontosabb tárlatot csináltuk”. És most hasonlóhoz hív. Felkért: kezdjük el együtt a Műcsarnok összes termébe szánt Látvány / Magyar művészet, színház és film között c. projektet. Akkor 5 éve, hogy a Látványtervező Kamara (majd Társaság) hálátlan elnöki tisztét ellátom – így e minőségemben is örülök hát a szakmát érő ritka lehetőségnek. A koncepciót Beke Lászlóval, az újavantgárd legkiválóbb honi ismerőjével, a Műcsarnok igazgatójával formáltuk: 13 alkotó egy-egy önálló térben. A saját szereplést elhárítom, a performer-képzőművész Szirtes Jánosra, Najmányi Lászlóra tett javaslatával egyetértek. S képzőművészként ajánlom Wéber Imrét, Kicsiny Balázst egy-egy térre. Munkáikról elsőként én számoltam be a régi Magyar Nemzetben. Intermediális koncepciónk a képzőművész vagy ilyen habitusú díszlettervezők 3 generációját is érintette. A névsor: Pauer Gyula, Khell Zsolt, Kentaur, Antal Csaba, Horgas Péter, Árvai György, Ágh Márton, valamint két építészmérnök díszlettervezőnő, Ambrus Mária és Csanádi Judit. A színpadi programokkal-vetítésekkel operáló tárlat minden képzeleten felüli siker lett. Végre, a látványtervezőkről szólt a hír, a színikritikák szokásos sablonos, kényszeredett félmondatai helyett.
A megnyitóra a labirintus-térben nincs hely. Az előtérben meg a Hólyagcirkusz zenél. Jancsó Miklós nyitóbeszédével az oszlopok alá szorul, a publikum a Hősök terére. Az öreg élvezi is a „történelmi hely” kínálta spontán pillanatot. A belső tér viszont nem csak látvány. A BUVÁTI-ban építészként dolgozó Ambrus Mária – Zsótér Sándor tervezője – egy egész színházat épít be – végül egyedül ő mond köszönetet a rendezőknek, noha nem is volt Látvány-társaságunk tagja. Többen, mások is előadásokat hoznak a térbe, ritkán látható filmek, jelentős előadások videói peregnek. A másik építésznő – egy „barát”. Ő Győrből már kiszorított, de hát így van ez, gondoltam. És jóban maradtunk. Újabb „reflexiójában” aztán nem volt köszönet… Nem viseli el a nyomdafesték.
A sikerben fontos részt vállalt a műcsarnoki műszak, Vigyori mesterrel az élen. A két koordinátor, Csőke Judit és a kaposvári ügyelőként megismert Kirchkeszner Ágnes is hozták a jó formát. A dologba a tervezőkkel együtt fektetett energia hatalmas közönségsikert hozott a Műcsarnoknak. Hozzá, Látvány címmel a kiállításhoz könyvformátumú, kétnyelvű katalógust szerkesztettünk, újra Götz Eszterrel, s a műcsarnoki Bárd Johanna tipográfussal, ők roppant munkát fektettek a vastag és reprezentatív albumba. Jancsó nyitója, Beke László meg az én tanulmányom vezetik be a 13 tervező terét. Johanna el is nyerte vele az „Év könyve” díjat. A Látvány-kiállítás siker „házon belül” is. Amint záráskor a tér szabadul a sok látványtól, jót focizunk a műszakkal. Hálás vagyok nekik. A foci a békét fejezi ki, mint első zalaegerszegi munkámnál Bischoff Sándorék műhely-meccsei egykor. De nem hálás a kiállító profi tervezők egy része. Ha feladnám az objektív szemszöget (csak a szépre emlékeznék) máris szentimentális figura lennék. Ezért a következő sorok: noha tervezői munkánknak ez az esemény eredményes demója volt, de aki kimaradt, meg is sértődhetett. A Színházi Társaság titkára, Vajda Márta – akivel évtizede, igen baráti és jó volt a munkakapcsolatunk, ezt így tolmácsolta: „a tervezőknek kezd elegük lenni a Látványtervező Társaság vezetőinek önkényes döntéseiből”. De hát éppen a társaságot vezető látványtervezők nem is voltak kiállítók… Talán éppen ez lett volna a „hangok” mögötti sértettek bajának forrása? Ki másnak az érdeke?
Nem tudom, így volt-e, elégedetlenek voltak-e, de értettem a szóból. Érett már. Ugyanis három más – a sértettségnél alapvetően komolyabb – okom összegyűlt már: s azonnal lemondtam a Társaság vezető posztjáról – de érvényes választás híján, két évig (ez strapás volt) ügyvezető maradtam. Kosztolányi véres Nérójában is az összeesküvés a legjobb rész.
Nos, miért húzódtam vissza: első fontosabb ok: az állam által a hivatáskamarákra ruházott önigazgatás elve a „helyi demokrácia” lenne. Eszközök nélkül azonban kínos, kiszolgáltatott társasjáték. Nem csak pénz nem volt, de lobby sem. Eleinte két politizáló kolléga, Rajk László – az egykori alkotótárs –, és a szolnoki színházban szintén szakmai baráttá lett – de már a Wojczek óta tisztelt – Fodor Tamás segítségére számítok. Kérem: terjesszék elő, hogy az építészek és (tervben) a színművészek mellett a látványtervezők is hivatáskamarát vihessenek. 92-ben – már több éves főiskolai látványtervező-tanári tapasztalattal – s elsősorban ezért vállaltam az elnöki megbízatást. Hiszen a kétévente végző 8-10 tanítványt csapjuk be, ha a stúdium után nem védi őket hivatáskamarai jogosítvány az amatőrökkel szemben. Azt gondoltuk sokan, szemben a sokszor barátot, rokont tervezni befogadó gyakorlattal, hogy csak a képesítettek tervezzenek. Pl. a rendezők ne… A diplomást pedig a színházak becsüljék is meg. Politikus barátaim nem akarták / nem tudták az Országgyűlés napirendjére tűzetni e kérdést. Gondolom, a rendezők / színházvezetők jóval erősebb lobbyja, ezt a világért se akarta. Ez nem személyes kudarcom, de kudarc. Szakmai megbízatás-lufim már ekkortól ürülni kezdett.
Második komolyabb hosszan kifejthető ok: a tervezők, s az egész színházi társadalom (volt még ilyen, hiszen „szent ügyekben” ekkor még úgy tűnt, van konszenzus) számára fontos: a Nemzeti épülete.

Amikor még mindenki várta: szülessen meg a Nemzeti 200 éve vajúdó épülete, ebben egység volt. Bár mindenki más milyet akart. Gobbi Hilda gyűjtése mégis reaktiválta a Grassalkovich adományt. Ám a 80-as évek végén a város az érintett VIII. kerület „segítségével” privatizálta a Nemzeti Színház Astoria-telkét (volt már ide 1912-ben pályázat, keservesen hozott ítélete után az építkezés az I. világháború miatt meghiúsult). 1989-ben, a „helykijelölő pályázat” után Szinetár Miklóst, az építés kormánybiztosát kérdeztem a Magyar Nemzetbe e témáról írandó urbanisztikai cikkemhez: hogyan is veszhetett oda az adomány-telek? Nem örült a kérdésnek, hárító válasz helyett felkínáltam a „megoldást”: a Főváros megfelelő ingyen-telekkel kárpótolja a színházi közönséget és színházi szakmát. Ez talán tetszett neki is, mert ez a kárpótlás gyorsan meg is történt. Akkor még nem létezik a 93-as Önkormányzati törvény, amely a kerületeket föléhelyezi a város egészének: a Deák- és Erzsébet téri, néhai piac telkét is odaadnák, ha kell. Oda a helykijelölő pályázat nyertes – Ligeti Béla, általános nemtetszést kiváltó cirkusz-szerű – terve szólt (a II. díjat, Bán Ferenc méltóságteljes, kortárs terve kapta). Már a 70-es években a Sztálin szobor helyén, a Ligetben lebonyolított nemzetközi pályázat győztes színházterve közutálat tárgya lett. A harmadik versengő helyszín, a Dísz tér, a volt Honvédelmi Minisztérium ingatlana – azóta is több fura ötlet, rengeteg füstbe ment építészeti/szellemi erőfeszítés terepe. A cikkemben közzétett javaslat nyomán megmozdult valami. Végül, 1995 körül Fodor Gábor, majd Magyar Bálint miniszterek „vállalták fel az építkezés ügyét”.
A Színházművészeti Szövetségből több néven Társasággá alakult szakmai testület több építészdiplomás, építészetkritikus-látványtervezőjeként ért a megbízás: képviselni az építést. Tehát a „szent” dolgot. De hamar elmúlik a konszenzus és már sejteni: ütközet lesz. Egyszer az illetékesekhez színházi apámmal mentünk Babarczy, a tőle megszokott pontossággal meg is fogalmazza: „sikamlós téma”. Már az első feladat is erős nemtetszést kiváltó kísérlet, Török András államtitkár ötletének népszerűsítése volt. Akkori fejjel is, de az ismert fejlemények, a ma létező, Nemzetiként felépült színház építészeti fiaskója, no meg a New York-palota hotellé alakítása után, még használhatóbbnak tűnő javaslata: a nemzet színháza, a pusztuló régi sajtópalota felhasználásával valósuljon meg. Az 1964-ben felrobbantott Blaha Lujza téri színházzal szinte szemben, ez a hasonló stílű ház: valamiféle „kárpótló ötlet”. Az oroszok által kétszer is elpusztított város élni-akarását kifejező épület. 100 m-re, az Osvát utcát folytató Csokonai u.-ban meg ott van még a Nemzeti Üzemháza is, újra működhetne. Régi, más rendeltetésű palota újrahasznosítása sok jó előképpel bír világszerte.
A Bálint és Kertész építészpáros több programterv-változatait a miniszter felkérésére Vargha Mihállyal opponáltuk. Mihály is évtizedek óta – építészdiplomás – színháztechnikai, építészeti szakíró, én meg hozzá akkor már 20 éve, színházban dolgozó látványtervező is. A verziókból azokat ítéljük jónak, amelyek a műemléképület szép udvarának lefedésével megnövelt kubaturájába a közönségfunkciókat telepítik, a színpad, a kiszolgáló üzemi funkciók a Körút és az Osvát u. közti tömb épületeit, ill. azok telkeit is felhasználják. Oktondi vagy nagyon is okosan taktikázó ellenzői ezt nem értik / vagy nem akarják érteni. A racionálisnak tűnő főérv az, hogy a New York túl kicsi. Fütyülnek rá, hogy a szomszéd házak telkeivel biztosítva van egy kortárs színház helyigénye. Nem láttam még akkor, milyen erős a (színház)technológiai és az ingatlan-lobby. És azt sem mértem fel, hogy a tradicionális keretek közé építés a politikusok PR-jában nem hozza a modernizáció „kihagyhatatlan” szimbólumát.
A Kincstár, s az ingatlan-lobby elveszítette volna a Boscolo és a körülötte ma is futó területfejlesztését. A színház mögötti high-tech ipar is megijedt attól, hogy ott azért csak véges téri szituációban érvényesülhetne. Ezek milliárdos volumenű költségek / bevételek voltak külön-külön is. Kijátszották az urbánus-népi vita régi aduját is, úgymond: a Nemzeti Színház ne legyen a régi pesti zsidó-negyedben, már az egykori népi írók által zsidónak titulált – sajtó néhai szentélyében. A terv megbukott.
Ha nem is közellenséggé, de kissé nevetségessé lettünk – ugyanis így kommunikálták a szolidaritást nélkülöző színi- és az építész-szakmán belül is. De az ügy nem állt le. Jött a már hivatalos színház-szakmai megbízás: a ház új telkét, az állami áldást és hozzá a pénzt kijárni. Előbb Szekeres Imrénél, a „koalíciós túlfélnél” jártunk Babarczyval – majd az oda közelálló Pécsi Ildikóval bővülve – egy ünnepen Horn Gyulával találkoztunk. Stílusosan, az Operaház szalonjában. Sok fülből lógott kábel, pont úgy kínos, mint a leplombált moszkvai aknafedelek 10 éve, november 7-e előestéjén.
De az Operában Ybl Miklós agg szelleme segít: megszületik a támogató döntés. A kormány pályázatot ír ki, le is bonyolítják, a legjobb terv is megvan. Az új körben szakértő helyett, már zsűritagként, s nem csak a Színházi Társaság, hanem mint a miniszter tanácsadó testületének egyik képviselőjeként. Tanácsot adni hasztalan – sőt, kapni jobb (a tanács nem kapott honoráriumot - ezt fontos kiemelnem). De így közelről láttam a – Fiala István által kiválóan ügyvezetett, körültekintő, mindent mérlegelő, nemzetközi szaktekintélyekkel erősített – zsűri munkáját, egy darabig alakíthatom is a folyamatot. A későbbi – sokféle lobby számára kedves újságírókolléga, I. A. B.-féle – homályos utalgatással ellentétben: Bán Ferenc terve tiszta ítélettel nyert. Pont.
Mégis, mocskolódással, „ügyes” háttérmunkával az ellenlobbyk győztek. Láttam, hogy az ellenzéki vezetésű kerület, a sajátnak vélt telket féltve: gátolja az engedélyezést. Majd azt is, hogyan gáncsolják sokan a már megindított építkezést. Miket írt- beszélt össze-vissza mindenféle kibic: luxus-szaunákról, megannyi, kitalált „tervezési hibáról”! Ekkor, naivan, de muszáj szó szerint is tanácsot adnom. Azt mondtam, hogy a terv társadalmasítása nem a computer-animáció által lesz jobb, mert az tovább távolítja a közönség által amúgy is elutasított kortárs építészetet. Az építész víziójához, munkájához képest jó drága is. Hiába. A laikus reformerek az „e-látványnak”, „gazdasági szükségszerűségből” mindig hívei. Lett demo. Épp a terv lényege sikkadt el: a színház kortárs kereteinek – a háznak is – hosszútávon kell tudnia, hogy a közönség és teátrum az előadásokon kommunikálhassa a színházi csodát. A klasszikus dráma hősei mai problémák hordozói, mai nyelven, a kortárs művészet és kvalitásos építészet keretei között tehetik át ezt sikerrel. És ez utóbbi nem csak technika. A kapcsolat személyes, s időről-időre meg kell újítani. Mint, pl. Kaposvárott, vagy a szomszédvár Ruszt színházában tettük: hiteles játékkal, beavató előadásokkal. Építéssel is, legalább 100 évente. A spét vitában szó se esett olyan kérdésekről, mint nyitott ház, a nézőtér helyes léptéke és a színpaddal való kapcsolat, vagy utóbbi flexibilitása.
Azóta is látom, az emberek (és szakemberek) össze-vissza beszélnek az Erzsébet téri Nemzeti feladásáról. Talán nem felesleges, ha a „kinek az érdeke?” kérdéssel kutakodunk a miértek valódi okai felől. Szerény véleményem szerint: a kulturális tárca (az építés felelőse) politikai nyomás alá került. A „nem túl fontos tárca” (itt van a legtöbb miniszter-csere) így nem engedhette meg magának, hogy üzleti szempontokat mellőzve, Grassalkovich adománya nyomán telekhez jutva, egy lehetséges „nagy üzlethez” képest ilyen kicsi területen fejlesszen. Az ingatlanfejlesztő lobbyk érdekeit mellőzve, csak korlátozott tőkebevonással. Ez lett a vége.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Steffanits István-Szegő György: Szondi Test Maconnaire, 1999, Budapesti Francia Intézet, kurátor: Tóth Krisztina, megnyitják: Kulka János és Sebők Zoltán

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_181 old_05.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_181 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_181 old_02.jpg

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/81_181 old_03.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Amikor 87-ben Bécsbe elmennék Holleinhez, még mindig honi építész szeretnék lenni. 40 évesen Hollein jobb referenciának tűnik ehhez a BUVÁTI-nál, bármely rendezőmnél. Maradva, csak az építészeti írás / szakértés terepén volt nyitva a „visszatérés”. A Nemzeti színház építésénél bábáskodni nem csak a „magyar színház”, de a „magyar építészet” kihívása is. Megtiszteltetés lesz, hogy végül egy számomra hiteles „szabad művész”, Bán Ferenc házát segíthetem. Aki akkor a nagybetűs Építészt autentikus személyiségként képviselő 3-4 alkotó egyike. (lásd, pl.: azóta épített tokaji fészek-házát, amit a szakma árulása – lásd: Nemzeti Színház építése – után teremtett). Vele dolgozhattam, színháziak, s a publikum üdvére, gondoltam. Így utolsó percig naiv optimista maradtam: aki vert helyzetben is küzd.
Hiába volt az animációra vonatkozó tanács, az történt, amitől óvtam. A high-tech demo többet ártott, mint használt. Közben Bán tervét több felől is támadták. Finta József egy – munkái és akadémiai státusza által is – tekintély, a New York kudarcából nem okult, újra elővett egy történeti helyszínt, a Vigadót. Aztán „átdolgozandó” a Deák-téri Bán-tervet, javasolta, hogy a „változatlan belső” köré – falként – épüljön sokféle, az ingatlan-lobbynak is érdekes- / érdek-funkció. Finta kidolgozott vázlatokat közöl, bár a pályázati nyertes ház szerkezete már épül. Egy szerves egész részeként. Betyárbecsület sincs, nem hogy szolidaritás...
A kulturális tárca meg mintha elfogadná az ingatlanfejlesztő lobby „érveit”, passzív marad. Hamar birtokon is kívül kerül. Az ország – benne az építész-társadalom – megosztott lett, addig ötleteltek, míg az 1998-as fordulat után új pályázatot írtak ki – ingatlanfejlesztő diktátumként. És lesz induló, köztük tekintélyes építész-pályázók, és érdekes tervek is. Egy ismeretlen orosz rajzai is forognak a lapokban. De nem értettem / értem, miért érzi egy-egy építész úgy, hogy hasonló esetben az ő tervét a Bánénál erősebb burok fogja védeni? Rejtély.
A volt miniszterrel és Vargha Mihállyal – jus murmurandi – elmentünk egy fórumra, tiszta vizet önteni a pohárba. Nem az Építőművészek Szövetsége vagy az Építészkamara házában, még csak nem is valamelyik színházban rendezik – ehhez ellenzékben egyik helyen sincs már meg se fogadó-kedv, se bátorság –, hanem főleg egyetemisták részvételével: a Bercsényi28 klubjában. Éppen, ahol 20 évvel korábban az őrültek világát és az építészetet analogikusan felhasználó Ösztönteszt-kiállítását csináltam. Ez szimbolikusan záruló kör lett.
A fórumon nyíltan beszéltem. Két hétre rá – valószínű – direkt következményként: a tanárként elnyert Széchenyi ösztöndíjam megvonták. Volt miniszterem tehetetlenül vállát vonta. Tiltakoztam. Munkahelyemen az egyetemi rektor azt mondta: „a DLA-t nem mi adtuk”. 90 éves Apám mondta erre: „Fiam, nagy hiba valamiféle hálát, viszonzást elvárni, sőt az ilyesmi pont fordítva működik”. Olvasom, Kosztolányí Néró, a véres költőjében (1921) halála előtt Seneca († i. sz. 65.) így ír: „… a hálátlanság nagyon emberi. Azok, akikkel rosszat teszünk, sokkal ritkábban állnak bosszút, mint azok, akikkel jót tettünk, azt tapasztaltam, hogy lekötelezettjeink bizonyos idő múltán, később vagy hamarabb, menthetetlenül meggyűlölnek…”
A kültelki, rosszarcú Nemzeti (arcáért mindenki maga felel, mondogatta egykori társam) közben gyorsan, persze nem is olcsóbban felépül. Nincs mit mondani rá. A sztori: építészet és színház intézményes, közös kudarca. Szégyen. A kvalitásos kultúra lefeküdt a kvantitatív tőkének. A high-tech, de parvenü épületből még jó musicalszínház lehetne. Ha az ígért hotelek, konferenciatermek felépültek volna körülötte. De nem, az csak „project”. Mind tisztább: magas kultúra soha se kifizetődő. Tűz és víz. Jó esetben, befektetéssel, a tömegkultúra, picit emelhető. Erre semmi remény, hisz’ a cél, hogy a fogyasztó legyen hiszékeny buta, szeresse, amit kap. Az „okosabbak / egyenlőbbek” hasznára. Orwell az „1984”-ben: „még egyenlőbbek”-ről beszél.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

O’Neill: Hosszú út az éjszakába, 1988, Győr, D: Szegő György, J: Sömen Mária, R: Illés István. fotó: Ilovszky Béla

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_171 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_171 old_01.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Sartre: A legyek, 1989, Győr, D: Szegő György, J: Jánoskuti Márta, R: Illés István

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_173 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_173 old_02.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Visszatérve a Látványtervezők kamaráját vezető lemondáshoz: a harmadik komoly ok: ugyancsak közéleti kudarc. És éppen a Látványtervező Társaság elnökeként, húsbavágó, egyben szimbolikus mezőn, a Szolnoki Színház tervezőjeként ért. Itt kirúgtak. Épp miután 1995-ben, 12-15 évvel a Candide, a Bíbor Sziget, a Marat halála (stb.) megtaláltak a Jászai-díjjal. Nem voltam a színházi lét csúcsán, hisz’ a szilenciummal elveszett 6-7 év visszavetett a pályán. S – hál’ isten – más alkotó örömök pótolták, amitől megfosztott sorsom „jó tündére”. De előbb még – Merő Béla rendező közvetítésével – 3 évre, Győrbe, Bor József igazgató és Illés István főrendező színházába vezetett ez a jótündér, majd Szolnokon a Spiró által átvett színházban dolgozhattam újabb 3, itt már balvégzetű évet. Kétszer 3 év, de Győrben 6 év lett belőle. Annyira összejöttem velük, hogy Szolnokról is rendszeresen visszahívtak Bor József opera-, musical- (Verdi: Traviata és Álarcosbál, Puccini: Tosca, Bart: Oliver) opera-musical, és a kiemelkedő prózai- (Márai: Kassai polgárok –, ill. Illés István drámai- – Sartre: Legyek, O’Neill: Hosszú út az éjszakába, Hauptmann: Naplemente, Ö. von Horváth: Mesél a bécsi erdő, Moliére: Tartuffe, Csehov: Sirály), és kettejük sok vígjáték-operettrendezését is tervezni.
Az Illés-munkákból (valaha ő is a nagy „Fiatalok” generációjához számított) a Sirály előadás látványa felért a pesti ítészek ingerküszöbéig. Az elfeledett nagy kaposvári tervek után jött díjra irigy is akadt, hisz’ hol van már a tavalyi hó, a pesti egyetemi közönség kaposvári hóvirág-zuhataga? A legőszintébb elismerést a győri műszaktól kaptam: premier-göncben dobtak be a Sirály tavába, igazi szeretetből. Amikor a Sirály az Operettben vendégszerepelt (itt láttam 20 éve a sorsdöntő Ljubimov-Viszockíj Hamletet), e fürdetést az ottaniak nem tudják megismételni, mert a tapsrendre elszivárgott a víz. Így hát ott is évekig emlegettek – nem annyira szeretettel.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A. P. Csehov: Sirály, 1991, Győr, D: Szegő György, J: Torday Hajnal, R: Illés István

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/77_sirály_02.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Ha hinni lehet a szóbeszédnek, a Jászai szakmai zsűriben J. H.-nak annyira tetszett a tó, a vadász-les, a szélesvásznú teherlift nyírfaerdeje, meg a rozsdásvas vidéki ház látványa, hogy a vitát így zárta: ha a tervező csak ezt csinálta volna egész életében, akkor is rá szavazna. A megkéső elimerés is jó. De már nem „a figyelnek rám!” jóérzését adja, elégtétel csak. Annak idején nem a politikai leckéztetés bántott a legjobban, a szinte hősi élmény a vicces-szomorú taxizás (nem azért idézem fel újra, hogy most megint sajnálni tessék, hisz’ élveztem, a szabadság illúziója volt benne), de bántott a pesti színháziak közönye, a szolidaritás, a morál teljes hiánya (l. Vígszínház-ügy, a „szakmai” rokonok közönye). Mennyire illékony műfaj ez az egész! Más pálya se jobb(?). Amíg ügyes kezdő vagy: szeretnek. Ha túl jól csinálod: fordulnak az érzelmek. Már lehetséges ellenlábas, veszélyes konkurencia vagy.

Bécs helyett vissza hát vidékre, a színházhoz: a győri közösséget tehát igen megszerettem. Tán attól is volt jó a csapat, hogy a háború óta egyetlen új építésű honi színházban sokáig az összes műhely is a házon belül működött. Egyre kevésbé van így, sőt a díszletkészítést ma sokfelé külső vállalkozásokra bízzák, s a tervező (eufémiával szólva) „a vállalkozó lobby-embere”, sokszor színháza kényszerű ellenfele. Ez a Látványkamara elnökeként átélt – nekem tragikus – régi-erkölcsű, keserédes felismerés volt.
1989-ben, Győrben még máshogyan volt: Molnár Tamás műszaki vezető, Czekmeister László / Lusti színpadmester, Sóder, a csapat lelke, a lakatos, asztalos, varrodás szakemberek máig kedves arcok, még pár éve is becsülettel dolgoztunk együtt újra. Tán Bor habitusából / vezetőstílusából eredt ez a baráti légkör. Jóska fel se emelte a hangját, mégis, az opera-, próza- és balett-társulattal, a futballpályányi színpadi gépezettel együtt olajozottan működött a ház. Ő is, és a többség is szerette azt, amit csinál. Jól együtt voltunk. Számomra – az építész számára – az impozáns méret is jó kihívás volt. S itt nem kaptam meg a „gigantomániás” (Ascher nem épp hízelgőnek szánt) jelzőjét. Igaz, akadt pár formabontó ötletem, ami viccesen: „kaposvári” gúnynév alatt futott. Ez viszont erősítette identitástudatomat. Amikor Spiró 92-ben Szolnokra hívott, fájó szívű magánemberként / még optimista színháziként szerződök oda.
Megnyugtató, hogy a Jászai-díjnál „kaposvári” már nem, „miniszteri tanácsadó”, még nem voltam. A plecsni talán mégis az alkotót ért elismerés. Szolnokon vagyok éppen, itt ekkortájt váltják le Spirót. Az új diri – ha jól számoltam – 28 művésztől „vált meg” egyszerre. Tőlem még nem. Noha én – ex-kaposváriként és diákkorban barát atyáink örökségeként is, saját belátásból is – Spiró embere vagyok. Schwajda megtartott, gondolom, azért mert a Jászai-díjat fönt adták, s a hatalmat kontrázni, „szinte fönt”, Machiavelli szerint nem illik.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

T. Williams: Üvegfigurák, 1992, Szolnok, D: Szegő György, J: Németh Ilona, R: Taub János

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_186 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_186 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_186 old_01.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Szilágyi Andor: Leánder és lenszirom, 1993, Szolnok, D: Szegő György, J: Németh Ilona, R: Fodor Tamás

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_183 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_183 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_183 old_04.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_183 old_02.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Singe: A Nyugati világ bajnoka, 1993, Szolnok, D: Szegő György, J: Németh Ilona, R: Fodor Tamás

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_184 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_184 old_02.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Moliére: Tartuffe, 1993, Szolnok. D: Szegő György, J: Németh Ilona, R: Fodor Tamás

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_185 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_185 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_185 old_02.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Furcsa év következett. Ekkor születik harmadik lányom, kit premieren kedves ruhatáros nénik a pulton altatnak, mégse válik itt már „színházi gyerekké”. A díj háromnapos csodája letelt, egy év után Schwajda 1997-ben engem is kirúgott. Noha az előző pár évben, többek közt, pl. itt terveztem Taub Jánossal: az Üvegfigurákat Tennessee Williamstől, – Szőke Istvánnal: az újra aktuális Tisztújítást Nagy Ignáctól, Balkay Gézával: a Ha mi holtak feltámadunkat Ibsentől, Borral: a XIV. Renét Szerb Antaltól (papíron:Harsányi Zsolt és Zágon István) / Eisemann Mihálytól, Fodorral: Tartuffe-öt, Moliére-től, a Leánder és Lenszirom felnőtt mesét Szilágyi Andortól, valamint: A nyugati világ bajnokát, Synge-től. A két utóbbi rendező, Bor és Fodor, egymástól fényévnyi távoli iskolák, mégis Bíró Krisztával és Koltai Róberttel, friss hangú Szerb Antal- vagy Moliére-színházat csináltunk. Taub és Szőke mesteriskoláját is igazi élmény volt látni. Túl jó színházat formáltunk, megérdemeltük hát a méregpoharat. Mert valami hatalmi intrika áthatotta a hely légkörét… A háttérből valakik végig máshogy akarták: Szolnok (már akkor) váltógazdálkodásra állt át. Spirót így szinte tyúkperbe vonták, pár éve az Ikszekkel még a Nobel-díj várományosa volt...
Fodor ezután újjáalakítja a Stúdió K-t, jó munkákat kapok nála: a kísérlet Kaposvárról ismerős izgalmát – ami a profi Győrből, Kecskemétről hiányzott. Persze, hozzá esendőséget is. Végre, újra. A rutinmunkák biztonsága az előző 3-4 évben jól jött, hiszen építkeztünk. A Pesthez legközelebb eső három vidéki színház – Győr, Szolnok, Kecskemét – átfedő munkákat is engedett. Ötkor indulva, egy nap két város műhelyébe is eljuttam. Ha vonattal, vigyázni kellett, felriadva ne keverjem Cegléd víztornyát Szolnokéval. Egyszer le is ugrottam Cegléden, azt hittem, az már Szolnok...
A mese a 3. közéleti kudarcról az elfogult fenti bevezető után jön. Hasonló kirúgástól szorongó kollégáimnak, meg a színházvezetőknek Látványtervező Társasági elnökként: meg akarnám mutatni, hogy „nem lehet csak úgy kirúgni azokat, akik évtizedek óta éjt nappallá téve tervezik-építik a színház látványát”. Színpadra is állítják (ez az igazi szolgálat), s hozzá: így-úgy segítik a rendező és színész törékeny-kényes kapcsolatában vajúdó-megszülető munkát. Ezért munkaügyi pert indítok Szolnok új igazgatójának döntése ellen. Ez inkább tekintély-, mint törvénytisztelő honunkban nem szokás. A hierarchikus színházi modellben pláne nem.
A Színházi Társaság ügyvédje képvisel. Jogi álláspontja szerint a színháziak friss közalkalmazotti státusza erősebb törvényi keret a művészeket kiszolgáltatottá – és így megalázottá is – tévő éves szerződésnél.
A kritikus évtizedek delén elveszítettük ezt a munkaügyi pert. A tárgyalás egész menete, s utolsó percei: nem ezt ígérték. A bíró az ítélkezés előtt jobbra-balra futkosott a folyosón, majd kissé zavartan kihirdette a tárgyalás addigi menetével szöges ellentétben álló ítéletet. Hiszen Szolnokon előbb politikai fordulat volt, ez vezérli a színházi vezetőváltást is, és a jog (független) képviselőjének pálfordulását is. A Színházi Társaság jogelemzése szerint „felesleges fellebbezni, mert munkaügyi perben a másodfok is Szolnokon lenne”...

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Stewart-Hermann: Hello Dolly, 1991, Kecskemét, D: Szegő György J::Kemenes Fanny, R: Bor József, a Kalapbolt és a terményüzlet, fotó: Ilovszky B.

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_147 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-77_147 old_02.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Ödön von Horváth: Mesél a Bécsi erdő, 1994, Kecskemét, D: Szegő György, J: Hruby Mari, R: Illés István

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_174 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_174 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_174 old_02.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

G. Puccini: Tosca, 1991, D: Szegő György, J: Torday Hajnal, R: Bor József

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_175 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_175 old_01.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Hunyadi Sándor: Feketeszárú cseresznye, 1994, Kecskemét, D: Szegő György, J: Hruby Mari R: Illés István

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_176 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_176 old_01.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Tersánszki Józsi Jenő: Kakukk Marci, 1996, Kecskemét, D: Szegő György, R: Bor József

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_177 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_177 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_177 old_03.jpg

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_177 old_04.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_177 old_05.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Molnár F: Liliom, 1995, Kolozsvári Magyar Színház, D: Szegő György, szcenika és J: Sárdi Zoltán, R: Kövesdi-Kis István

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_178 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_178 old_06.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_178 old_05.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_178 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_178 old_04.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_178 old_01.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Ekkor közel 20 éve ingázom vidéki városok színházai és otthonaim közt, ha nem is ekhós szekéren, de hajnali fagyban, őszi-téli ködben: sok tízezer km-t autózva, vonatozva. Persze, pl. a pékek még korábban kelnek. Nem jár ezért, nem ezért jár a szimpátia, hanem talán mert némi munkasiker is övezte buzgalmamat. De mégis, a rendszerváltó országban még rosszabbul járok, mint 15 éve, Aczél elvtársék „részleges szilenciumával”. Most „utcára kerülök”. Ez is belejátszik, hogy átadjam a látványtervezős elnökösdit.
A méltatlan kiszolgáltatottságot megelégelve, újra pályaváltást tervezek. Hét éve tanítom a Képzőművészeti Főiskola leendő látványtervezőit, hát megyek Szabados Árpád rektorhoz, hogy csak úgy tudok továbbra is itt tanítani, ha főállású státuszt kínál. Mondta, jó, de fizetést nem emel. Megegyeztünk. Nem gondoltam, hogy a tanárság politikai státusz. És ezután se jártam a rektor-sleppel, a szemesztervégi kirakodó-séta kínos, ízetlen megjegyzéseit hallgatni. Gőg? Nem biztos, de egyszer épp elég volt belekóstolni. Távollétemből persze bármiféle következtetés adódhat. Pl.: „aki nincs velünk, ellenünk van”. Kádár bölcsebb volt, csavart ezen a stratégián: „aki nincs ellenünk, velünk van” – ezt hirdette. Miért is kellene a még alig tíz éves „szabad világunkban” eszerint helyezkednem?
Anyaszínház nélkül több időm lett, a hallgatókkal együtt jártunk tárlatokra, munkáim művezetéseire. Leginkább rátermett felsőbb éves diákjaimat, akár asszisztensként, többször is bevontam munkákba is. Én is tanultam velük, tőlük. Sárdi Zoltántól precíz grafikát, Kovács Yvette-től flott makett-munkát, Simon Gabitól meg akvarellt, szívósságot. Utóbbi diákom egyik évben egy New York-i egyetemen is helyt állt. A tanszék idősebb vezető tanárai, ahelyett, hogy büszkék lennének rá, meghallgatnák, mi volna átvehető a távoli metódusokból, inkább meg akarják buktatni. Az „öregek” ekkorra már velem íratták a tanszék oktatásfejlesztő-terveit. Persze változtatni nem akartak. Amikor diákom védelmére keltem, idős kollégáim úgy állították be ezt meg a tanterv-készítést: nincs türelmem kivárni nyugdíjazásukat. Igaz, tantervem a művészképzés hagyományaihoz, és nem az egyre üzletibb színházi praxis iparos-rutinjához idomult.

Hogy máshonnan is jó lenne tanulni? Ez saját épületes tapasztalatom volt. Kellett is majd újra. Erőt, önbizalmat adott a „szemléletváltó” tanszékért vívott szakmai harcban, hogy 92 nyarán az Amsterdami Felix Meritis egyetemen – a mára sztárépítész – Greg Lynn ösztöndíjasa voltam. Ugyanitt láttam a színházi munkát is. Oda járt, Eszter és Tatai Mária építész / tánc-pedagógus is egy New Yorki performansz-mesterhez, Ping Chonghoz. Holisztikus, jó iskola volt. Próbáltam is valamit átültetni ide. Az „öregek” meg is ijedtek.
A Képzőn az öregek az iparos-képzés hívei. Generációjuk mesterei még a háború előtti nagyok. Nekik az újat a Shakespeare Company emlékezetes „bőrös” vendégjátéka hozta: anyagszerűre váltottak a „festett” helyett. Az én generációm hasonlóan lépett bő tíz év múlva a festett térből az architektúra, matériákkal építő világába. Közeli váltások. Miért nem jöttünk össze? A habitus más. Kaposvárott Vágó Nelly jelmeztervezővel együtt csináltuk a Candide-ot és a Nehéz Barbarát. Felnéztem rá, hálás is voltam közös, átütő sikerünkért. Nelly rengeteget dolgozott annak ruháival is, mint e kor jelesei mindig, mindenen. De egyik szép munkájuk gyakran alig tért el a másiktól. Az anyagok, formák, a kedves technikák visszaköszöntek. A „vissza” nekem nem elég szabad.
Mindig jóban maradtunk Nellyvel, tanítványaink közül több is ígéretes tehetség, oktatóként is van tehát közös sikerünk. Pár évvel megrázóan hirtelen és korai halála előtt, Nelly kiállításán fura dolog történt. Nem hívott, de persze elmentem a vernisszázsára. Kicsit késtem, már megvolt a beszéd. Valami vicc hangozhatott el előbb, mert szinte idézőjelbe toppanok be, az ajtónál álló posztamensre tett lila műanyag-zsákos krumpli mellé. Nevetnek. Mint később a diákoktól hallottam: a Pauerral általunk képviselt „lila köd” makettja volt a zsák. Kedves szurka a józan Iparosok-tól. „Ipar”: a szűk értelmezésű „szakmát” is, de a másik főiskolát is jelent. Az öregek közül többen még ott végeztek díszítőfestő- és textil-szakon. Pauer nem járt az Iparra, mint ők (s „továbbképzőjére” én is), de autentikus művész volt. Valójában, ő a mintája diákok elé állított példámnak. Nem mert autodidakta, de mert szabad. Hidegháború tört ki, pláne amikor Pauert az intrikus közeg eltávolíttatta. Nem sokra rá, Nelly egy ideig elvállalta a tanszéket, tán konszenzust akart. Az egyetem vezetői nem hagyták, az öregeket felhasználták. Nelly szenvedett tőle. Hamarosan, tulajdonképpen fiatalon meghalt…
Akkor / azóta egymást követik a vizuális művészetek paradigmaváltásai. Épp ekkortájt rendezte Grazban, Budapesten, Antwerpenben a német-osztrák Peter Weibel a már említett remek kiállítását. A művészeten túl volt a címe itthon a Ludwigban (ide tanártársaim ritkán jártak, túl lilának, túl avantgárdnak tartották). S ez arról szólt, hogy a 19-20. század fordulójától az Osztrák-Magyar Monarchia kultúrái az egész világra kiható változást indítottak el. Itt váltott át a 19. sz.-i festészetet felrázó szín problematikája (kubizmus, dada, szuprematizmus, konstruktivizmus, De Stijl, futurizmus) a vizuális művészetbe emelt mozgás kérdésére. A bécsi kinetizmus (1920 k.) és a bécsi akcionizmus / budapesti body art (70-80-as évek) illett a kor tudományos-technikai felfedezéseiben fellépő szellemi innovációhoz: a matematika, a kvantumfizika, a kibernetika, a játékelmélet, a hang- és képrögzítés, illetve -átvitel, a hanglemez, a hangosfilm, a fotográfia, a televíziózás, a hologram, körbe-látóoptika, gyakran Közép-Európából induló felfedezéseihez. Van magyarázata annak, miért a szocializmusban, annak is miért a vége felé, 1970 után „találta fel” a prágai Josef Svoboda azt a színpadi akcionizmust, amire én is magamban „felesküdtem” 1977-78 táján. Pl. azért, mert mindig a perifériáról, a „szegény színházból” jött megújulás. A Moszkvai Zsidó Színház, a lengyel Grotowsky és Kantor, de a pesti Egyetemi Színpad, Halászék Dohány utcai lakás-színháza, Fodor Tamás Stúdió K-ja vagy az innét nőtt New York-i Squat is, megannyi példa. Weibel tárlata óta eltelt másfél évtized, és benne vagyunk az intermédia, a kibertér még újabb korában. A 2008-as Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé főkurátora, Aron Betsky: Az építészeten túl címen hirdette meg az architektúra paradigmaváltását. Azt, hogy a beszállítók „fogyasztói” építészete, a high-tech ház, nem is építészet. Ez újra meg fogja rengetni a kézműves, az ipari hagyományt, az anyagokét is. „A virtuálisban van a tiszta építészet” – mondja Betsky. És tárlata igazolta tételét. Jó, ezt a Képzős „öregek” előre nem látták. De 95-ben nem tudomást venni az e-világról, annyira hiba, mint kapitulálni előtte, vagy harcolni ellene. Talán csak a generációk közötti harc automatizmusával utálták, azt ami új. Így akkor ott nem is tudtuk, az öregek meg nem is akarták igazán beemelni, pl. az „e”-technológia alapjait sem a tanszéki tanmenetbe. Lehet, hogy más, érintett tanszékek, (pl.: az Intermédia) is „betartottak”, mondván ez az ő terrénumuk. Mára látszik: mindenütt megkerülhetetlen. Hogy ezen a terepen azért hamar le lehet szakadni, pl. én is egyre lemaradok. Egyre inkább érzékeltem: a dac a tagadás elégséges motivációja. Tanszékvezetőnk, amúgy kedves, örökifjú kolléga, (diákjaink előtt) fennhangon megfenyegetett: „majd én megmutatom nektek”. Régi barátom, Duró nem is tartott ki mellettünk. Pauer lett a tanszéki „öregek” első trófeája.
Közben, ha nem is a Képzőn, „csak” a Műegyetemen, 1999-ben védtem meg DLA fokozatomat, ami a „másik” iskola egyetemi státuszához éppen statisztikusan jó. „Nem mi adtuk” (annyira kisszerű, hogy újra kell idéznem) az „elvhű” rektort. Hogy ki is a „mi”, ez elemzendő kérdés lehetne. Lényeg: én „ők” vagyok. És a vezérkar következetes, nem álltak mellém, amikor elveszik Széchenyi ösztöndíjam. A „majd én megmutatom” úgy tűnik, jó sárkányfog-veteményként működött. A rektor hivatalosan mindössze azt állította, hogy én „félállású” vagyok. Ez kevés e rangos ösztöndíjhoz. Emlékezete kihagyott, és – kiderült – van más várományosa a „Látványtanszék” vezetésének. Beszélték: „fentről támogatott”. Ki tudná bizonyítani? A rektor emlékezetéhez adalék: amikor büszkén vittem neki egy példányt frissen megjelent Építőáldozat kötetemből, a polcról viszonzásként leemelte egyik német katalógusát. A mozdulat közben rájött, hogy abba betette egyik kiállításáról szóló, az Új Művészetben megjelent írásomat is. Csak azt annak idején, elfelejtette „elkérni”. Ha jó az emlékezete, sose derült volna ki. Kis spéttel, nagy zavarban: utólag kérte hozzájárulásomat… Megadtam.
Említettem már, a tanszékvezetés új várományosnőjét pont barátomnak tudtam. A látvány-társaság elnökségből félreállva, nem is álmodtam, hogy e visszalépést épp ő arra használja majd, hogy a tanszékvezetést megszerezze. Seneca a diaszpóra zsidóitól tanulta a sztoikus bölcsességet: „akitől elvesznek valamit, bölcsebben cselekszi, ha előre okosan odaadja.” Az áldozat mégsem jött be. A 2002-es évet fizetés nélkül vittem végig, hogy osztályom baj nélkül diplomázhasson. Féltem, nehogy hirtelen (mert addigra bizonyították, hogy milyen rátermettek) bukásra álljanak, mint pár éve a New Yorkból hazatért két diák. A két lány is „ők”. Elég, hogy egy szemesztert máshol töltöttek...
Pauer tanártársam, nem diplomás – de zseni. Így hamarabb mennie kellett. Talán, mert ő sem ragaszkodott ahhoz, amit el akartak orozni tőle. Papíron, persze a Képzőn, mesternek művészdiploma (a riválisnak nincs) kéne. Vagy hiteles életmű, mint amilyen a Pauer Gyuláé. Nálam ő lett / maradt a tanszék mestere. A középszer számára a zseni jó képességei által azonnal: „ők” vagy „azok” lett...

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

S. Mrožek: A pulyka, 1995, Egri Gárdonyi Géza Színház, D: Szegő György, R: Lengyel Pál

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-122_187 old_01_v3.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-122_187 old_02_v3.jpg