............................................

Szegő György DLA építész, látványtervező

Az életrajz menüpont Szegő György: Álomtervező Tesz-Vesz albumának (Ráday könyvesház, 2008) tömörített illetve frissített változata
Fotók: Ilovszky Béla (theater.hu) és Szegő György

14. Szabadúszó színházi munkák, kiállításrendezések (1996-2002)

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/81_191 old_05.jpg
Lévay-Kunze: Elisabeth, 1996-2012, Szegedi Szabadtéri Játékok, rendező: Kerényi Miklós Gábor (Kero), látvány: Szegő György, asszisztens: Sárdi Zoltán, szcenika: Lőrincz Sándor (Szőr), világítás-effektek: Somfay Péter, kivitelezés: Erdélyi Károly, jelmez: Velich Rita,

A szolnoki független bíróság munkaügyi ítéletéből nem okulva, igazamért, új munkaügyi perbe kezdtem a pesti Képzőművészeti Főiskola, mint munkáltató ellen. Három „gyors” fordulója, négy évig tartott. A rektorék nyilvánvalóan arra játszottak, hogy ráunok, lesz szabad státuszuk. A bürokratikus tét: teljesállású vagyok-e, vagy éves szerződésű, netán félállású? Próbálták aláíratni azt is, hogy „óraadó”. Az első biztosítja a Széchenyi ösztöndíjat, ami kipótolja a méltatlan fizetést, de nem mellesleg hitelesíti a végzett munka komolyságát is. Itt is „közalkalmazotti” papírom van, ez a kinevezés nem is egy, de öt évre szól. Korábban a hasonló helyzetet Szolnokon nem úgy látták, mint a pesti bíróságon. Itt nyilvánvaló: a „köz alkalmazottja” többet ér, jobb mint az éves papír. Jó ügyvédeim voltak, most nyerem is a másodfokot. Az alperes mégis fellebbezett. Munkaügyben szokatlanul: legfelső szintre ment. És e magaslaton győzött is „a független jogszolgáltatás”. Veszítettem. De már nem illúziót, csak pört. Képzős oktatópályám végén: az ORZSE Egyetemen is odahagyom a tanítást. Hisz’ ott egy másik „félállás” is elég lett volna a pört kikerülni, de a Bérkocsis utcai rektornak ez nem volt fontos. „Nem tud” segíteni. Úgy látszik, nem kellett a vizuális témánk. Mert Eszter társam is filmet, színházat tanít itt – csak „pedigré” nélkül. Lehet, hogy ez a bűnünk? Sajnáltam, szép és hasznos munka volt. Próbáltam valamit visszaadni abból, amit Scheiber Sándor professzor úrtól kaptunk ebben az alma materben.
„Van másik”– mondta felsült bohóc-énem belső hangja. Nincs idő a vesztes szerepét átélni, mert közben Kerényi Miklós Gábor sorban bíz rám újszerű színházi feladatokat. Operett-béli, két kolozsvári, két budapesti karácsonyi tv-és (Vigadó és Városháza díszterme) és egy szolnoki közös munka után, még 1996-ban a Szegedi Szabadtéri Játékokra csináljuk vele az Elisabeth c. opera-musicalt (húsz év után itt lettem díszlettervért először arányosan megfizetve.) Kero nem csak koncepcióval rendelkező rendező, de képzett énekes is. Sőt, eredetileg gyógypedagógus. Született és tanult képességeit hatékonyan alkalmazta a maximalizmusával dacolók ellenében. Nehéz a munka vele, de eredményes, a végén mindig felemelő. 1997-es, már kőszínházi Elisabeth-változatunk több mint 15 éven át színen van, fan-klubok épültek szereplői köré. A rajongók közt volt két kisebb lányom és tini barátnőik is.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Lévay-Kunze: Elisabeth, 1996-2012, Szegedi Szabadtéri Játékok, látvány: Szegő György, asszisztens: Sárdi Zoltán, szcenika: Lőrincz Sándor (Szőr), világítás-effektek: Somfay Péter, kivitelezés.: Erdélyi Károly, jelmez: Velich Rita, rendező: Kerényi Miklós Gábor (Kero)

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/81_191 old_03m1v.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A zeneszerző Lévay Sylvester Szabadkáról indult, majd az USA-ban filmzenei karriert csinált George Lucasnál, Michael Douglesnél. A Monarchia valós történelmére, makropolitikai- és mikro-történeteire és a mai emancipált gender-pszichológiára épülő, drámai erejű, felkavaró hatású szövegkönyvet a prágai születésű osztrák-német író, Michael Kunze írta. Lévayval közös, 1975-ös Grammy sikerük a „Fly, Robin, Fly” volt. Nem éppen lúzer csapat. A magyar verseket Müller Péter Sziámi írta, a hozzám hasonlóan önfejű koreográfus, Gajdos József formálta meg a sodró erejű mozgást. A jelmezt a főiskolán tanárként megismert fiatal Velich Rita tervezte. Kero az énekesek „tehetségkutató” toborzójára is elhívott, ott voltam a lenyűgöző Janza Kata zseniálisan szemtelen próbaéneklésén: összenéztünk Keróval: igen, „Ő” Elisabeth. 2009-ben a bemutató utáni 13. évben Szegeden felújították. (Utóbbi premieren a közben elhidegült Kero nem túl nemes, de igen hálátlan gesztussal, pikírten megkérdezte: „a pályán vagy még?”, azt feleltem: „tele vagyok munkával”.)
A roppant dóm-téri színpadot kellett beépíteni, bejátszani úgy, hogy az előadás a nézőtér távoli pontján is hasson. Kerényi és Gajdos nem csak énekest, de tömegeket is mozgat, én meg egy hatalmas többalakos mobil-plasztikát készítek, á la Tinguely. Ez egyszerre „élő” szereplő, „hely”, és ha kell tömegeket takaró „paraván”. Az egész látvány-masinéria lelke egy óriásforgóra kerülő mozgó, csápoló, polip-szerű szobor-együttes, melynek belső magját függőlegesen, a hozzá kapcsolt csuklós híd-rámpákkal együtt hidraulika emeli-süllyeszti. A centrum köré, színpadi kocsikon egy kétfejű sast formázó lépcsős kapu-pár gurult be, mely hol császári tanácsterem, hol bordély, hol összeesküvők pincéje, hol kávéház vagy tébolyda „gyors-öltözékét” kapta. Két-két takarás-kocsi „árnyékuk” is csatlakozik a nyíltszíni változásokhoz. A címer-madárnak és az árnyékszárnyaknak vastollaik vannak, amiket extrudált fémhálós ablakokkal utcákká, házakká lehet világítani (ezúttal kortárs világítás-technikára is futja). A transzparenciát fekete, vörös, kék bársony-foltok, világító-dobozok teszik intenzívebbé. Még egy koronát idéző, trükkös-tükrös hálószoba-kocsi is épül, annak Elisabeth-képe tűnik át a felvonásfinálén élőbe, hogy azután a hidraulika emelje a főhőst a női szabadság – persze köd-géppel is misztifikált – költői magaslatára.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Lévay-Kunze: Elisabeth: a spirál-lépcsős Halál-torony (Szegedi Szabadtéri Játékok, 1996)

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_elizabethez_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_elizabethez_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_191 old_02.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A másik fontos plasztikai díszletelem a spirál-lépcsős „Halál-torony” a – tíz évvel korábbi – kaposvári „Kétfejű fenevad” minaretjének továbbfejlesztett változata. A palástot ipari kapuk vastag, áttetsző, de lágy műanyag függönycsíkjai adják: átjárható sliccekkel. Ezekre hasonlítanak a korszakos „Mindhalálig jazz” transzparáló bio-mintázatára: vörös érhálót és kék idegpálya-rendszert érzékeltetnek. A torony csúcsán / a dramaturgiai csúcsponton pirotechnika működik, maga a halál akrobataügyességgel repked – Szabó P. Szilveszter, ill. Mester Tamás játsszák, elementáris erővel. Igényes és dramaturgiailag precízen funkcionális mind a mozgás, mind a multimédia világítási- és a pirotechnikai effekt-tár.
A tervrajzolás, művezetés szűk évig eltart, Sárdi Zoltán tanítványom az asszisztensem, aki gyakorlatias, eredetileg építésztechnikus kolléga is. A gyártás során leköltöztünk Szegedre, mert a kivitelező a tehetséges helyi műhelyek mellé odatelepítette a fél ország színpadi gyártó szakembereit. Rengeteg, művészi szinten megoldott, zsúfoltságban is jól használható kellékre is szükség volt. A szegedi próbák egy hónapja alatt el is készíttetjük a naponta gyarapodó kellék-tárgy tömeget is. A díszlet-vázat egy óbudai vasas cég előre megépítette, computerrel konszignált részletrajzok szerint. Ráadásul a terv lényege, hogy lehetővé teszi a nagyelemek középső 1/3 részének kiszerelését, hogy a kisebb színpaddal rendelkező kőszínházakba (Operett, Miskolc, stb.) is beférhessen a szcéna. Az egészet ezúttal sem tudtam volna megcsinálni a műszak 100%-os támogatása nélkül. Azóta is élő barátság köt Lőrincz Sándorhoz, az Operett Szőrként tisztelt színpadmesteréhez. Vele lehetett megvalósítani, meg- és túlélni a premiert. Amit a nézőtértől pár méterre, középső kislányom Hanna, Szőr hasonló korú unokájával egy járókában táncolt át. Legkisebb lányom, Júlia pedig Eszter hasában hallgatta a címszereplő Janzát, Sasvári Sándort (Ferenc József), Földes Tamást (Luceni), Molnár Piroskát (Sofia) a többieket és a végén tomboló közönséget. Juli prenatális musical- élménye máig hat.
Még a tervezőfázis elején elküldtek Bécsbe, megnézni az eredetileg a Theater an der Wienre írt Elisabeth-előadást. Ma úgy vélem, személytelen, üres szcenikai gépezetet láttam. Ennek alapján a mi premierünk után rögtön tudtam, hogy a közép-európai zenés-színház korszaknyitó, drámai erejű előadását csináltuk meg. Ezt érezhette Szikora János is – ő a kevés, képben is gondolkodó honi rendező egyike, akkor épp szegedi pozícióban –, aki tán picit irigyen, a premier-banketten megerősíti, hogy visszavonta a következő évadban Szegeden tervezett munkamegbízásomat. Szalonspiccben vettem a lapot, és összeszólalkoztunk. Igen, ezúttal Kero korábbi profi, de amerikai ízű előadásai után (pl.: Miss Saigon, az USA-eredetit láttam a Broadwayn is) egy témájában, szerzőiben osztrák-magyar, poszt-K. u. K. „magyar-musicalt” tettünk le: együttjátszó, Marat-hoz hasonlítható akcionista(!) díszlettel. A kőszínházi, csak méreteiben redukált mű, töretlen sikerrel, másfél évtizede telt házzal fut az Operett repertoárján. Amint a kaposvári Marat is bő 10 éven át menetelt.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Lévay-Kunze: Elisabeth, 1996-2012, Szegedi Szabadtéri Játékok, látvány: Szegő György, asszisztens.: Sárdi Zoltán, szcenika: Lőrincz Sándor (Szőr), világítás-effektek: Somfay Péter, kivitelezés.: Erdélyi Károly, jelmez: Velich Rita,
rendező: Kerényi Miklós Gábor (Kero)

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_193 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_193 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_191 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_191 old_04.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_191 old_05.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_191 old_06.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_193 old_04.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_193 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_193 old_05.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_193 old_06.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_193 old_07.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_191 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_188 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_188 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-81_188 old_01.jpg

Balassa: Karl és Anna, 1997, Magyar Állami Operaház, D: Szegő György, J: Velich Rita, R: Kerényi Miklós Gábor

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Ehhez fogható, tartós sikere színházi pályámon tehát csak a Marat halálának volt. De ilyen élő-áramló tér lett Kerényivel a 97-98-as évadban Balassa Sándor Karl és Anna c. kortárs művének operaházi ősbemutató-díszlete is. A szép békeidők boldog, omladozó szigeteként megjelenő berlini (az eredetileg 1927-es színdarab szerzője Leonhard Frank), de itt pesti bérház-külső-belső forog körbe-körbe. A modellemen Keróval taktusról-taktusra kiszámoltuk mikor, pont hová ér a lassan pördülő ház, és hol léphet be zenei-képi csúcsponton az énekes. Anna, a főhős – amúgy Gábor felesége, a szép és tehetséges Frankó Tünde volt. Tehát egy erkély, egy konyha, egy kapualj pont akkor, ott „jött be”, ahol a maketten kimértük. Az 1927-ben még első világháborús téma a fináléra – a 20. század tragikus történelmét is sűrítve – az 1940-es évek hitleri és az 1990-es évek délszláv fogoly- és haláltáborainak képévé tágult. Kortárs béke-opera lett a színpadi melodrámából. A gyártóműhelyek, az egész összefogott üzemmenet akkor még utoljára (Vámos László, és az egykor kaposvári Venczel Sándor ügyvezető igazgató / orientalista vezetik az intézményt) a még élő operai összművészeti tradíció szellemében működik. Le a kalappal az emléke előtt. Hamar lesz még így se.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

J. Strauss: Denevér, 1999, Állami Operaház / Erkel Színház, látvány: Szegő György, jelmez: Velich Rita, rendező: Kerényi Miklós Gábor (Kero)

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_195 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_195 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_195 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_194 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_194 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_194 old_03.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Optimizmusomban úgy tűnt, a szabadúszás egyre jobb és kötöttségektől szabadabb munkát hoz: a szabad alkotás ígéretével. A következő operai Kerényi Miklós Gábor rendezte színpadi tervezésem Johann Strauss Denevérje 1999-ben. De ezúttal nem jött be „az első, az igazi” metódusa, mert az túl merész. Arra bíztattam Kerót: tervezzük meg az évente japán turnéra utazó Denevér-díszletet végre „rebellis magyar” látvánnyal. Referenciának mutatom Gábornak Komor Marcell és Jakab Dezső múlt századfordulós építészek Marosvásárhelyi Kultúrpalotája és Városházája, meg a nagyváradi Fekete Sas palotája pompázatos belsőit, Szabadkai zsinagógájuk fehérarany berendezését. Ez a látvány illik a zenéhez. Javaslom, hogy váltsuk le az unalmas – de amúgy mindenhol szokásos –császári eklektika vaskos díszletét, formáljuk a teret a magyar szecesszió formabontó világával. A repertoáron tartott Denevér tervezője az Operában akkor már 25 éve alkotó, bennfentes, kitűnő és megbecsült kollégám, Csikós Attila. Tudtam, hogy igazam van, de nem láttam a közelgő bajt. Moritz Csáky bécsi operett-kutató írja, hogy a bécsi modern művészet nem csak a felső polgári réteg ízlését hódította meg, de „a bécsi operett alkotói és befogadói egy és ugyanazt a tudásszociológiai kontextust tükrözték”. Csáky a precízen / híresen cinikus Siegfried Krakauer összegzését is citálja: Párizs (meg Bécs) szórakozásvágya az általános birodalmi unalom kontrája. Akkor az operett még nem az az áporodott műfaj, aminek ma tudjuk, játsszuk. A „halál unalmas” szocialista kultúrában is az eredeti operett plurális, mulattató jellege biztosította a műfaj túlélését. A mai elit, de már a szocreál hivatalos kultúra is lenézte, mert csak az úri világ nosztalgia-műfaját látta benne. Pedig Eisenstein, Falke vagy Alfréd unják a birodalmi hétköznapokat: igazi életmód-forradalmárok.
Moritz Csáky elemzése nyomán így, autentikus, de a sztori korszelleméhez is hű lenne egy „szecis” Denevér. A bécsi szecesszió „birodalmi módon eklektikus", a „magyar az igazán szabad." A szecesszió mozgalma birodalom- és akadémia-ellenes, a korai operett-zene ugyanígy. A kor iparművészete is a könnyed flanört állította szembe a rozsdás kánonok historizmusával. A mindig elszánt Kerényi, aki még „hű de jó, hogy modern” szavakkal üdvözölte Elisabeth-tervemet, most leblokkol, saját pezsgősüveg-ötletét erőlteti – „magánügynek” nevezve a koncepciómhoz hozott rajzaimat. Ez nagy feladat, nem jó, hogy így feszült munka maradt a vitából. Az öt darab, variálva forgó flaska állásainak kombinációi adták az úri lakást, az Orlovszki-villa báltermét és a fogházat is. Működött. Mert bár a megoldást laposan revüsnek találom, de teljes erőbedobással, rengeteg részötlettel, a már közös koncepciót sikerre vivő kitartással megcsinálom.
Sok időt elvesztegettünk (de három asszisztensem is segít (2 tanítvány, + 1 börtönpedagógus – ez jól megy Froschhoz – amatőr makettes) és így jól megy a dolog, szép lesz a végleges terv(?). Olyan modellt csinálunk, amilyet – színházi kiállítások kurátoraként is ismerve gyűjteményüket – vagy 70 éve nem látott az Operaház. Többen jól meg is ijedtek az ódon házban. És megtámadtak, „színház: intrikák melegágya”. A patinás intézmény szellemi / szervezeti amortizációja már megindult, mert akkorra Vámos László meghalt, és az új igazgatóval, immár Szinetár Miklóssal elhitetik, hogy nekik, belsősöknek kell megmenteniük az „ellenzéki” Denevér premierjét. Külső ellenféllé léptem elő. Felmerült bennem: befolyásolta-e a Nemzeti Színház egykori kormánybiztosával szemben a Magyar Nemzetben sikerrel megvalósított Grassalkovich-telkes afférom Szinetárt? (t. i. a köznek adományozott telket a VIII. kerület jogtalanul eladta, cikkemre kényszerül a Főváros ingyen cseretelekként a Nemzetinek adni az Erzsébet teret, és írják ki a 89-es, első Deák téri pályázatot). De mai fejjel kizárom ezt a lehetőséget, kevés műveltebb, magabiztosabb vezetőt láttam Szinetárnál. Porszemként nem gondolhatom, hogy „orrolt rám”…
Jóval inkább lehet, hogy rendezőm, Kerényi Miklós Gábor volt az ő akkori ellenfele. Mindenesetre, a következő japán útra ismét a régi díszletet vitték, és Kerényiből pedig nem lett az Operaház igazgatója. Nevet is változtatott: Kero, a musical magyar védjegye lett belőle. Nélkülem. Mert az operaházi Denevér közös ügyében Kero már nem állt mellém, inkább érdeke a „premier biztonsága”, az igazgatói szék reményében hamarosan elkövetkező utódlása. És – „helyesen” – egész üzem-léptékében gondolkodott, nem húzott ujjat a házi „öregekkel”. (Nem is sokan tartanak ki a nagyon tehetséges Keróval évtizeden át… Ekkor, 17 év után, én is „sorsára hagyom”. Ő vígan túléli válásunkat. Azóta csak az Elisabeth-felújításokon találkozunk.) Új minőségében, immár Operett-igazgatóként megrendezte ott a Denevér „javított kiadását” is: Bőregér címen (ez volt egykor a Fledermaus cím eredeti magyar fordítása). Ehhez már nem hívott. És se ő, se újabb tervezője – a neves K. Cs. – nem kért hozzájárulást az igen hasonló színpadkép dolgában (ez tehát sorsom „japán hagyománya”, szép szinkronicitás: 15 éve hasonlóan a japán világcég designpályázatához: „újrahasznosítják” a tervet.
Komoly masinériára építő, az ars poétikaként kitűzött színpadi akcionizmust lehetővé tevő színi munkáim sora itt megtört. Fodor Tamás kísérleti műhely Stúdió K-jában, s újra, a még mindig Babarczy által vitt Kaposvárott, következtek jó munkák, újra csak a szubkultúrákban. Erre majd visszatérek.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Álmok álmodói / Világhódító magyarok, 2001, Ganz Millenáris Park. Látványkoncepció: Szegő György, asszisztens: Kovács Yvette, kiállítás-társrendező: Eleőd Ákos, szcenika: Bogár Róbert, kivitelezés művezető: Árvai György

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/82_198 old_01_v2.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

S ekkor a „kritikus évek” legbaljósabb csillagzata ragyogott fel. Az Operaházi munkák után két igen fontos kiállítás látványtervező-kurátori feladata következik: az Álmok álmodói – Világraszóló magyarok a Ganz-Millenáris Parkban (2001) és a 7. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé magyar nemzeti kiállítása, Maróti Géza 1909-es, frissen felújított Magyar Műcsarnokában, a velencei Giardini-ben (2000). Örömöt, sikert s jutalomként: méltó mellőztetést hoznak.
Miért a később nyílt budapesti kiállításról lesz először szó? Mert ezt két évvel előbb kezdtük. Jerger Krisztina már egy ideje bajlódott vele, amikor felkért engem és Árvai Györgyöt, szálljunk be tervezőként. Árvai Gyuri nem csak profi színházi tervező, de a Természetes Vészek avantgárd multimédia „színtársulat” vezetője is. Egyikünk se úgy képzelte, hogy a rendkívüli, 10 ezer négyzetméter léptékű tárlat látványában a kevésbé sok-műfajú Jerger főnökünk lehetne – s ez is lett az egyezség. Jerger azonban nem gondolta ezt komolyan, és enyhébb kifejezés szerint sem volt konstruktív partner. A Wermer András főtanácsadó, Sipka László technika- és ipartörténész és a polihisztor Gazda István tudománytörténész ötlete és kutatásai alapján álló, de a tartalmi- és látványdramaturgiát sokáig nélkülöző anyag vizuális megragadása, a koncepció késett.
Közben megtörtént a roppant tudásanyag átadása: olyan konzulensekkel jártunk körül egy-egy témát, mint Pléh Csaba (pszichológia), Lénárt István (Bolyai-geometria) vagy Selmeczi György (zenetudomány). A majd kétévnyi intenzív készülés szinte újabb posztgraduális képzés (volt már nekem Iparművészeti Főiskola, a Lipótmezőn Szondi-stúdium, az amsterdami Felix Meritisen Greg Lynn, a kaposvári megnézéseken Babarczy, Spiró, Eörsi István, Hankiss Elemér, stb.).

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Álmok álmodói / Világhódító magyarok, 2001, Ganz Millenáris Park. Látványkoncepció: Szegő György, asszisztens: Kovács Yvette, kiállítás-társrendező: Eleőd Ákos, szcenika: Bogár Róbert, kivitelezés művezető: Árvai György

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_197 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_199 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_198 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_198 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_199 old_03.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_199 old_04.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Csakhogy egyik tervet a másik után vetették el, talán maga Jerger, talán Wermer András, tán mások is. Megfordultunk a párizsi La Vilette 6-7 éves, máris poros tudománytörténeti témaparkjában, és a belgiumi Ypern napra készebb technikájú, de más karakterű – a várospusztítást dramatizáló – múzeumában is. Árvaival jóval frissebb terveket csináltunk ezeknél. Dühített a napi tehetetlenség. Végül veszek egy építési naplót, abba írom, mit végzünk el naponta: hiába. Ettől, vagy sem, de Jerger elhagyta a süllyedő hajót. A sajtó egy része pontosan ekkortól (!) botrányként kezdte felvezetni az egyre késő kiállítást. A Ganz privatizációja, a jogutód csődje, az anya-gyár ingatlanfejlesztő szanálása lassú menet. Pláne, hogy a technikatörténeti résznek, állandó múzeumként kéne szolgálni a zárás után. A szennyezett talaj cseréje, a sok nehézség az „1100. év” március 15-i, augusztus 20-i – majd nyár végére – az október 23-i nyitást is eltolja. Szeptember van… Nem csak Jerger ment el, de előtte is már több vezető. A topogásban e váltások biztatóak voltak: csak jobb jöhet alapon.
A nagy energiákkal kurátori szintre hozott tudás birtokában döntöttem: összeszorított foggal, de a célig viszem a – sok méreg ellenére – felemelő élményt adó, méretét tekintve sem kis bátorságot követelő feladatot. Semmiképpen nem adom fel. Az új szakasz felvállalásához végzős képzőművészetis hallgatómmal, Kovács Yvett-tel – leendő asszisztensemmel – modellt építünk. Fővonalakban elválasztom a humán és a műszaki témákat, és a három monumentális teret közös, nem lineáris, hanem hálós koncepcióba foglalom. Végre, valami építészeti léptékű látványtervezői feladat.
A modellt megmutatom Wermernek, aki húsz éve az Áccsal csinált kaposvári munkák, afféle csendes-asszisztense volt. Növelte-e ez a hitelességemet, nem tudom, de tény: Wermer „egyből megveszi” az egyedül jegyzett, új koncepciót. A terv: egy az emberi teljesítményeket is „hordozó” ideghálót jelképező organikus látvány. Ez hol járhatóan, hol fejünk fölött futó plasztikus szövevényként fonja be a teret / fogadja be a témákat: a tudományok, a művészetek, az oktatás áthatásait. A néző a tér nagy részében saját érdeklődése szerint is választhat irányt. Pulzáló-áttetsző óriás-neuron, áramló mikro-makrovilág: vashálóból, gézből. A szabadon és intuitívan formálható, nyitott konstrukcióval gyors lesz a haladás. És olcsó. Mert a 2000 elején indult lucaszéke „vázlat-tervezés” nem csak az időt falta fel 2001 őszére, de végül a szerteágazó feladatok mentén csökkenő maradvány-kiállítási pénzügyi keretekhez vezetett.
Az ezeregyszázadik 2001-es év végére kész kéne lenni. Ez 3 hónap, szinte lehetetlen a cél. Úgy gondoltam, hogy csak azokkal a fáradt emberekkel, kikkel 2 évig nem vittük sikerre az ügyet, nem tudnék időre teljesíteni. Kell még valaki, aki a rendezői teendőket nem csak ambicionálja, de tettekben is képes rá. Eleőd Ákos, nálam pár évvel fiatalabb építészt választom. Épp letudta a Szoborpark egyik ütemét, s Magyar mensa tagként jó esélye volt arra, hogy hamar be fogja fogadni a jókora témát, a sokféle paraméter közül legalább a legfontosabbakat. Sikerült gyorsan beállnia a tervem mögé.
Korábbi közös kiállításainkból eddig már megismert, a most bevont új humán témákhoz hiányzó új kurátor-szakértőket is felkérek: Bán Andrást művészet-, Gerle Jánost építészet-, Götz Esztert film-, Kincses Károlyt fotó- és Wellmann Nórát színháztörténészként: e részlegek főcsoportjaihoz. Részfeladatokat kézben is tartok. Pl. a pszichológiához (Szondi teszt-fotóit neves tudós- és művészportrékkal rakom közös hirdetőoszlopokra), a farmakológiához (a pár éve általam tervezett Patika tévésorozatból kimaradt, mesterművű antik belsőt hozatom be), a színházhoz (súgólyuk-forma hangfülkéket), a sporthoz (díjkiosztó-emelvényből növesztett mozinéző-stadiontribünt, a bajnokok neveinek réztábláival) és pár más témához is a saját / hozott ötletre építek. A zenei, és a kiemelt szerephez jutó nyelvi-irodalmi blokkoknál Eleőd ad izgalmas koncepciókat (nyelvbarlang, nyelvjárás-harangok, holt költőket kapcsoló telefonfülkék). Széchenyi Istvánt kiemelő áttetsző Lánchíd tervemhez Ákos áttetsző portrét „talál fel”. Megegyezés (az elvégzendő munka) szerint: a látványterv-koncepciót egyedül jegyzem, a részletek tervezését Eleőd Ákos kiállításrendező társsal együtt.
Gerle Jánossal a középső bejárati C-épület Guggenheim múzeumot idéző terébe, az általa csinált, az MNG-től Japánig átütő sikerű Lélek és Forma tárlat kecskeméti Lechner-víztornya (elbontott) óriásmakettjét gyártatjuk újra, és függesztjük a spirál centrumába. A Jánossal együtt létrehozott (erre később rátérek), éppen záró Velencei Építészeti Biennálé magyar tárlata elől Maróti Géza tudományos-fantasztikus Atlantis City Akropolisz tervének modelljét is beemeljük az építészet-témába.
A korábbi tervezőtárs Árvai György a gyártó művészeti művezetését viszi, ő supervisor. Gyuri hozza a Murphy & Murphy filmes kivitelező céget. Ez az összeszokott csapat „jól érti” Bogár Róbert film-szcenikus rajzait, aki az én, Ákos, valamint asszisztensem, Kovács Yvett által ontott részterveket lebontja a mesteremberek nyelvére. A világítást két neves filmes: Romwalter Béla és Török Béla prezentálják, a múzeumi anyag töltésében a Kirchkeszner Ágnes vezette, tízfős tudományos szerkesztőcsapat, köztük Barda Bea, Benedek Nóra, Somlyódi Nóra és Ámon Henriette gyártásvezető „hozzák” a több évi előkészítő munka, 200 szakértő nyomán – többtucat intézménytől – kikért anyagot. A Varga János prezentálta történeti filmeketet Káel Csaba filmrendező, a klipeket pedig Hidvégi Tibor és Hidvégi Igor csinálják meg. A szöveget-képet hordozó több száz „zászló” grafikájáért Lehmann Kyra felelt. És december 18-án – 3 hónap(!) tényleges kivitel után – megnyílt a magyar feltalálók, tudósok, művészek tudomány- és pályatörténetét bemutató 13.000 négyzetméteres tárlata.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Álmok álmodói / Világhódító magyarok, 2001, Ganz Millenáris Park. Látványkoncepció: Szegő György, asszisztens: Kovács Yvette, kiállítás-társrendező: Eleőd Ákos, szcenika: Bogár Róbert, kivitelezés művezető: Árvai György

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_199 old_06.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_199 old_09.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_199 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_199 old_07.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_199 old_08.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_199 old_05.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

A karácsonyi nyitás utáni első héten roppant érdeklődés övezte a kiállítást: suli-szünidei rohammal, és jó visszhanggal. Újévre már az ellenzék pénzügyi visszaélést sejtető cikkei jöttek. Az ajándékkarórák (századrendű témája foglalkoztatta a sajtót, nem a valódi kiállítás és hiteles üzenete…). Szakmai kritikát csak Jerger engedett meg magának: „ő jobbat tudott volna” mellékízzel – nem épp hiteles ez a szemszög, hisz két éve neki is volt a feladatra. És mellette a tárlat kistárgyainak kellősítésén dolgozó technikus (ezután szép karriert befutó háttérember, addig inkább jó nevű képzőművész, Július Gyula) szidja leginkább a kiállítást. Tehát, a készítők egyike. Erre mondja a népnyelv: „belerondít a saját fészkébe”. Tán súgtak szegénynek. Jött is a kormányváltás, Gyula az új kultusztárcától velencei kurátori feladatot kapott… cca: „Penis sinister unfortunatus” –E. P. Esterházy idézi ezzel a maró humorral apját., „Nszb”, mondta rövidítve az én Apám (Ne szarj be!).
Többen a kiállítás rovására írták, hogy nem állította fókuszba, ami nyilvánvaló: sok jeles magyar, zsidónak minősítetett, kirekesztett alkotó és tudós származása miatt a Horthy-korszakban, mások 1946-48 körül az államosítások miatt, és 56-ban a Rákosi-diktatúra következtében emigráltak. A legtöbben az emigrációban lettek sikeresek, de itt tanultak. Éppen a diákságot célozza elsősorban a kiállítás vezérmotívuma, mégis bizonyos, hogy a sokféle szaktörténetre támaszkodó munkánk többet tett a magyar-zsidó és zsidó-magyar közös emlékezetért, mint a politika vagy a történész-szakma. A vizuálisan ható, roppant anyagot felvonultató megatárlat célja nem az oknyomozás, de tényeket nem ferdített el. Hasonlóan, mint pl. Európa nagy egyetemei tv-sorozatban: Bécs emlékezete Semmelweisre is büszke, noha az orvost elüldözték, és tébolydában végezte. Mégsem kényszerű „távozására” építik a filmet, hanem egyetemes jelentőségű teljesítményére. A mi tárlatunk centrumában is a kiugró teljesítmény, s a távozók esetében is, a kiváló honi iskolázás állt. Így a tanulás ereje példa lehet az immár szabad ország közönsége, a diáklátogatók számára.
Mégis, a kreált probléma a média egy részének főtémája, mondván: „ez a jobboldal agit-prop kiállítása”. „Adj ellenfeled szájába saját célodra szabott koncepciót, majd azt győzd is le!” – ismét Machiavelli.
A fenti 30 év életpálya-meséje után picit komikus, hogy az egyik oldal jobboldalivá minősít. Noha az oldalak jelentéstartalma rég elkopott. Hol állok, ha érdekel a magyar (tudomány)történet, de közben a magyar zsidók történelme-kultúrája is?
Végül úgy döntöttem, elhárítom a sokak szemében politikai hátterűnek tekintett magas állami kitüntetést. „Igazságosabb lenne egy Eleőddel közös, tán építészeti díj” – válaszoltam (Eleőd Ákos 2012-ben kap Ybl-díjat). Azután színházi- és kiállítás-látványtervező, műkritikusi-kulturális közéleti munkásságomért, 2002. március 15-én Érdemes Művész díjat kaptam.
A rendszerváltó ország szégyene, hogy egy ilyen kitüntetés ma nem lehet felhőtlen öröm. A színháziak se mind gratuláltak, noha előbb ők is javasoltak e díjra. Kaposvár, a PQ-, Diaszpóra-, Frankfurt- és a Látvány-tárlatok, zsupsz: semmivé válnának? Percérdekek nullázzák le mindazt?
A lejáratókampány dacára, bő év alatt 600 ezer néző látta. Ebből 400 ezer gyerek. Jobbosok? Sokan az iskolai túra után visszajöttek családjukkal is. A hecc elfajult: a menedzsment korábbi vezetőjét „intim motozást foganatosítva” őrizetbe is vették: mintha visszarepülnénk az időben. De az igazgatónő lélekjelenlétének hála, még éppen utolsó pillanatban, a kicsit lassú tudósok helyett: a vizu-részleg megbízást kap a kiállítás-vezető füzetre és a kétkötetes (2 x 280 oldalas) katalógusra is. Eszterrel és a Baumhorn-katalógust is tördelő tehetséges Szabó Gáborral szerkesztjük / tervezzük meg a három könyvet. Kiadják. Eleőd pedig CD-romot készít, csak hát már odaát, a „súgólyukban”. Ide, oda? Én, a Bak, alig vagy egyáltalán nem változom. Ez nem érdem. A környezet ellen-jön (mint a viccbéli trabantos a sztrádán). Vagy amikor két vonat vesztegel a pályaudvaron. Egyik indul, örülsz: na végre. De kiderül, ők mennek.
A kiadványok híján mi maradt volna a többszáz tudós és múzeumos: az 1896-os Millenniumi Kiállítással vetekedő kutató- és népművelő-munkájából? Mert a kiállítást az új kormányzat hamar bezáratta, az anyagot (hiába vennék át más városok is) sebtében széthordták a kölcsönző intézmények. Az építészeknek csak Budapest Építészeti Nívódíja jutott. Tán számlát is kellett adniuk a szerény összegű díj összegének átvételéhez… „Jobban jártak” a friss kert tervezői: az újító szellemű park közönségsiker, népszerű köztér, azóta is. Technikatörténeti Múzeum persze itt nem (sem) nyílt. Több tárca is próbálkozott mindenfélével. Talán alibiből. Lehet, hogy az ingatlan-lobby „jobb”, egyelőre meg nem valósult ötleteket tartalékol.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

7. Velencei Építészeti Biennále, 2000, Giardini, Maróti Géza magyar Pavilonja, Nemzeti Biztos, kurátor: Gerle János, vicekurátor, látványterv: Szegő György

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_202-203 old_01.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_202-203 old_02.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_202-203 old_04.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_202-203 old_07.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_202-203 old_05.jpg
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-82_202-203 old_06.jpg

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

Tehát most a másik jelentős, ám „kettős megítélésű” tárlat következik. Már 2000 előtt, 1999 telén a Ludwig-ot igazgató, Néray Katalin felkérte Gerle Jánost, legyen a 7. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé magyar kiállításának nemzeti biztosa. János hívott, legyek a vicekurátora. A Giardiniban Maróti Géza 1909-ben (egyik elsőként) épített „nemzeti műcsarnokát” az 50-es években hozták rendbe – durva átalakításokkal. A kultusztárca most felújíttatta, a rég elfalazott mozaikokkal, Zsolnay-kerámia bélletekkel együtt. A megújult ház idézi az eredetit, de nem rekonstrukció, inkább Csete György, autonóm (műemléki szempontból vitatható) alkotása. De hát Csete emblematikus személyiség, saját programmal. A mozaikrekonstrukció az ő és Sümegi György vitathatatlan érdeme.
A ház átadása egybeesik a magyar kiállításnyitóval, noha a felújítás nem része a mi kiállításkoncepciónknak, a kettőt a sajtó egy része, külön-külön elemző kritikák helyett, tudatosan csúsztatva, a recenzorok által kitalált jelentés-változatokkal vitatkozva összemossa.
Kiállításunk valóságos mondanivalóját itt vázolom: Massimiliano Fuksas, olasz sztárépítész, főkurátor a 2000-es jeles évben jelszót ad ki: „Több etikát! Kevesebb esztétikát!” A 3. évezred küszöbén, 30 évvel a Római Klub korszak-nyitó, de meddőnek bizonyult jelentései után, a világ jövőjét óvó, a fenntartható környezet és az építészek felelősségét összekapcsoló célnál mi sem aktuálisabb. Nagy kedvvel vágunk neki a munkának. Akkoriban kezd erőteljesebben foglalkozni az Iparművészeti Múzeum Maróti életművével. Paralel, az Építészeti Múzeumban Hadik András figyelmünkbe ajánlott egy lappangó, „Mi vagyunk Atlantisz!” c. Maróti-kéziratot. Társam, Götz Eszter már dolgozott ezzel. A német nyelvű, halvány gépmásoló-lapokon, alig olvasható szöveg feldolgozására társam ösztöndíjat is nyer, de ez csak részletek fordíttatására elég. A zsidó származása miatt 1920 után mellőzött, korosodó Maróti Géza 20 évet tölt Atlantisz szellemi nyomainak kutatásával. 1940 táján a poliglott művész- és építész-zseni, a kutatásáról egy angol változatot Londonba is kijuttat. Okkal óvja művét a honi légkörben: a náci fajelméletre reagáló „ellenkoncepcióként megfogalmazott” hipotézise szerint az elmerült földrész mitikus kultúráját a túlélők kimentik a mediterrán partokra. Ezt a magas-civilizációt germán barbár-troglogdita törzsek pusztították el. Roppant szellemi (nem földrajzi, nem víz-alatti régészeti) anyagot gyűjtött össze, ez ma is nóvum lenne. Reméltük, az angol verzió szókimondóbb, tán olvashatóbb is lesz – Eszter kiváló angolos. Írtam londoni magyar értelmiségieknek, segítsenek ott fellelni az angol szöveget. Nem találták nyomát. A lényeg: a Platón által egyiptomi paptól hallott / lejegyzett mítosz szerint a korábban virágzó, de később a természet erőit nem tisztelő, harácsoló civilizáció sorsa analógiát mutat a mi korunkkal. Számunkra is tükröt tart: a globalizált posztindusztriális ámokfutás összefügg a totális társadalmak pusztításával. Gerlével e gondolat köré építjük az „Új Atlantisz felé” című magyar kiállítást. A rekonstruált Zsolnay-kapuzat előtt, a parkban állt a már említett hatalmas Atlantisz-modell. Mivel a mi és az amerikai meg az izraeli pavilonok között visz egy főút a Giardini hídjához, Maróti szellemtudományos vízióját így mindenki látja, és „be is hozza” a nézőt a magyar kiállításra.
Balra a körteremben Gellér B. István képzőművész installációjával indul a tárlat: Az Arany Mérték / szentély a Növekvő Városból műcsoporttal. Gellér kerámiaszobrai a szellemi-régészet, a történelem és a jövő ötvözeteként már a belépéskor elemelik a nézők fantáziáját.
Hasonló, de közelebbi múltat idéz a következő térben a Magyar Kávéház Alapítvány: a budapesti kávéházak ébredése az újraéledő városi lét egyik új keletű sikere. Egészen konkrét urbanisztikai témával, a Perczel Anna építész által a VÁTI-ban kidolgozott Kőbányai rehabilitációs tervvel folytatódik a mi „több etikát” példázatunk. Ilyen „rehab” anyaggal szerepelnek Szabadka (Šubotica) fiatal építészei, Demeter Gábor és társai is. Tervük egy a 60-as években kiszárított városi csatornát éleszt újra, amolyan mini Velencét álmodnak vissza, kis hidakkal, rakparti sétánnyal. Pásztor Péter és Richard Neufeld szlovákiai építészek, Isten helye a városban címmel, Kassa (Košice) új negyedében a Szt. Erzsébet-dómot és környékét kívánják kortárs módon megidézni. Kerényi József és munkatársai Kecskemét hosszú távú rekonstrukcióját összegzik: „Hitelesség és etika a városépítészetben” címmel.
Emellett „Kapu, múlt és jövő között” témájú pályázatot is kiírunk a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolája számára: „keresd meg a helyet, amelyet te magad alkalmasnak találsz arra, hogy ott valamilyen, de a lehető legkisebb átalakítással létrejöhessen a kapcsolat lehetősége, a két kultúrához tartozás egysége.” Bán Zoltán, Erhardt Gábor, Jánosi János, Kovács Ágnes, Kuli László, Kurucz Szabolcs, Müller Csaba és Révai Attila ifjú építészek kreatív, színesen sokarcú ötletekkel állnak elő. Bár a Vándoriskola mesterei a magyar organikus építészet alkotói, az iskola fiatal képviselőinek igen eredeti munkái csak részben követik ezt az irányt – amint azóta is már önálló építészként, saját utat építenek. És ennek ellenére, a sajtó képviselői közül többen (politikai ízlésük szerint) az egész tárlatra rásütik az „organikus” bélyeget. Látják, de mást írnak, vagy nem is látják, mi szerves építészet, mi nem? A lényeg, öncenzúrával érzékelik, mit „kell” látni. Ez az etikátlan mameluk magatartás az1980-as években általam megismert lapokban (ÉS, Magyar Nemzet) nem dívott…
Aztán a Pécs Csoport valóban szerves munkáiból Csete-Dulánszky alkotópáros, Deák László és Jankovics Tibor építészek és Blazsek Gyöngyvér belsőépítész munkáit is beválogattuk – utóbbi szobor-karakterű vesszőbútor-családja egyedülálló kísérlet akkor. Hasonló anyagú, de csak szellemi funkcióval élő plasztikát kapunk Németh Ágnes szobrásztól. Az ő fődarabja egy fűzvesszőből font „Lélekhajó”, amit a népi vesszőfonatú, varsára emlékeztető, archaikus koporsóforma ihletett. Az alkotóval Erdély Miklóst is idéztük: „mintha a halál fojtogató gondolata is lélegzethez jutna.” És ez a mű átvezet a Független Ökológiai Központ drámai erejű kiállításrészéhez. A „Tisza – édenkert vagy üröm” c. egység, a 2000. 01. 30-án bekövetkezett nagybányai (ma Románia) Aurul (ausztrál aranytisztító vállalat), a Szamos és a Tisza magyar szakaszának élővilágát teljesen kipusztító 100 ezer m3-nyi cián-szennyeződés kapcsán az ökológusok a régi, elfeledett foki-gazdálkodást idézik fel, ezt ma „fenntarthatónak” nevezzük. Amilyen emelkedetten járja a néző a következő, a Maróti-zene-szentély installációját, olyan erős, de ellenkező hatásúak a tiszai katasztrófa képei. Láttuk, volt, aki sírt itt is, ott is: a rettenetből a földi harmónia energia-templomába lépni, sokak felszabadító, megtisztító élménye lett.
Középre ugyanis a római Santo Stefano Rotondo – 6. századi, de a 15. században a magyar pálosok által használt – templom járható modelljét építjük. A járható templommodell formarendjét / tartalmát tekintve: a kapu terét uraló Maróti Atlantisz-rekonstrukciójával állt ellenpontozó kompozícióban. Katalógusba írt tanulmányom Atlantisz, a Jeruzsálemi Templom, a Szentsír-, a velencei Torcello, a portugál Tomar bazilikáinak a római Santo Stefano Rotondo körtemplommal lehetséges kapcsolatokat, „energiaközvetítő” párhuzamokat kutatta. Hipotézisem szerint, az 529-ben Justinianus császár által bezárt athéni Akadémia elűzött tudósai építik Rómában azt a platonikus szentélyt, amit később a tatárok elől menekülő pálos-rendet alapító remeték egy természetközeli kereszténységet kutató iskola Magyarországról odaszármazott szerzetes-utódai is használtak. Beépítve oda egy a világon egyedülálló – a centrális templomban „eleve lehetetlen” – szentélyrekesztőt. Így egyesítve az antik körtemplom és az ókeresztény / középkori hosszhajós templom térhasználatának szellemi-kultikus, geomantikus minőségeit. A paradoxon különleges, talán energia-közvetítő hatását, azóta többször módom volt Rómában kontrollálni. Többen Velencében is érezni vélték ezt Maróti zene-szentélyében: a római körtemplom modellnek a kiállításra épített arányosan kicsinyített terében is. Püthagórász iskolájának feltételezése szerint: az arányok rendszere a harmóniák kulcsa. Ebből indultak ki a reneszánsz művészei is. Nem eldöntendő, hogy az antik templomterv, vagy Maróti zene-szentélye közvetíti-e a finomenergiákat. Talán együtt. Mindenesetre a „tudományosan elfogadott nézet szerint”: a rotonda centrális diadalívét statikai okokból emelték. Ezt vitató tanulmányom illusztrációjául a tanulmányban és a zeneteremben is felidéztem a templomban az 1960-as, 70-es években amatőr kutatást folytató Ritz Sándor S.J., szolgálatot teljesítő kisegítő szerzetes, könyvekben is közreadott püthagóreus szerkesztéseit, amelyek a templom geometriáját megfeleltetik egy-egy Újtestamentumi idézet görög betű-számértékeinek (hasonlót azóta computer igazolt az egész Ószövetség héber szövegére – lásd Doron Witzun: „A biblia kódja” kutatását).
Átérve a kiállítás túloldalára, Orosz István Atlantisz anamorfózis grafikái és Santo Stefano parafrázisai kerültek. Szemet gyönyörködtető paradoxonnal foglalja össze a mi modellünk sokak által pogánynak tartott szakralitását. A folytatást Nagy Tamás Szakrális geometria c. templom-dokumentációja adja. Dunaújváros, Sopronnémeti, Balatonboglár három szimbolikus értelmű: ovális / tojásalaprajzú templomának dokumentációja, és Szolnok tervezett temploma. Azóta világszerte ismert és elismert kortárs teljesítmények. Ugyanez az egyáltalán nem túlzó jelző illik Török Ferencre, Balázs Mihály Város a tájban – táj a városban c. összeállítására. Utóbbi tervező Matáv Igazgatási Központja és az udvarára tervezett felemelő erdő-architektúrája „urbánus tájkép”, natura morta / csendélet. Balázs Mihály a kétkedőknek válaszolja: „Mert az Úr csendben van. Az építészet: művészet. Lényegében nem formai, hanem etikai probléma. Célja a tökéletesség keresése. Anyag, tér, forma – eszközök csupán. A csendben elmélyülő alkotás, a szétesett részek újbóli összerakása az esélyünk.”
Hasonló koncepciót, egészen más módon láttat Köszeghy Attila Fény-fonadék, melyet István király még láthatott, Nagy Ervin Korona-kupola-koponya boltozata és Rácz Tamás Alapkő-jele, Sáros László műve: A jel jele. Egy-egy példa, amely együtt példázat, mely a natura szentségéhez, az archaikus korokból és a magyar történelemből merítő, ezekhez alázattal közelítő építész munkáját prezentálja. Csernyus Lőrinc, Siklósi József, Túri Attila, Horváth Zoltán terve a kelta Triskell formával kísérli meg természet és emberi alkotás egybefonását. A Pagony táj- és kertépítésziroda a pilismaróti tájtemplom növénykatedrálisának építésére tett javaslatot – azóta több forrás fölé-köré emelt kápolnájuk igazolta az itt bemutatott Pilisi Tájtemplom elvi tervét. A Kör Építész Stúdió a filozófia és a hit lételméleti kérdéseiből formálja a környezet aktuális költői kérdéseit.
Képzőművészek zárják az U-forma kiállítóteret: König Frigyes grafikus Kárpátmedence erődítményeit tartalmazó mappájából a földvárakat, Romvári János festő alkímiai jelekből formált Tarot-mandala „mágikus kártyáit” állítjuk ki. Végül a szlovén Marko Pogačnik Város-gyógyító akupunktúra performanszainak dokumentációja és diagnosztikai rajzai következnek (hozzá még visszatérek).
A belső udvaron áll Makovecz Imre Múltbeli / Jövőbeli épületek és tájak modellje, egy rézötvözet-szobor, melyet Karl Blossfeldt fotóművész 20. sz. elején, növénycsírákról készült makro-fotói ihlettek. Ehhez beltérben finom rajzú atlantiszi-gondvánai architektonikus grafikái tartoznak. Mögé a zene-szentélybe illesztett Santo Stefano Rotondo járható modelljét építettük: a Pogačnik által (is) elementároknak nevezett föld-finomenergiák demonstrálására – a hipotetikus Atlantisz-szentély analógiájára.
A Biennálé-nyitás perceiben elementáris vihar csapott le a Giardinira, a személyesen meghívott nemzeti biztosok (én Hans Holleint az osztrák, és Zaha Hadidot, az angol pavilon „sztárját” invitáltam) sem tudnak átjönni. Rockenbauer Zoltán miniszter, a felújítók, a kiállítók, és a sajtó vagyunk jelen, Így is színültig a Maróti-műcsarnok. Helyi borral ünnepeltünk (mert bizonyos vám-szabályokra hivatkozva – akkor még EU-n kívül – a külügy nem segít magyar bort hozni. Nekünk nem. Mert egy véletlenül csatolt e-mail szerint működött ilyesmi…) Építész és kiállításkurátor működésem legszebb évét azután a sajtó design irányát fémjelző Bojár Iván András (a borra hivatkozva) picit megkeseríti. A tanult kolléga a vernisszázs borát / műanyagpoharait minősítve húzta le az egész magyar kiállítást. P. Szűcs Júlia, nagytekintélyű műkritikus meg a Szentkorona köré értelmezte az egész kiállítás mondanivalóját. Arany Jánossal mondhatom: „Gondolta a fene…”. A bemutatkozó 20 kiállítási egység kb. 200 műtárgya, 117 alkotó munkája. Ezek közül négyen emelték képbe a Koronát – Köszeghy Attila, Rácz Tamás, Nagy Ervin művei és Csete teamje. A hangsúlyok sem adtak alapot a rosszhiszemű csúsztatásra... 113 a 4-hez!?
A dolog négy szálon mégis mesebeli volt:
1. Néray Katalin csapata éppúgy profi volt, mint a szállító Art Büróé.
2. Kivitelezőinkkel, az zalaegerszegi színháziakkal, Steffanits István Pöfivel – és az általa szakácsként prezentált pesti ír kocsmárossal – élmény lett a munka. A Santo Stefano Rotondo körüli kutatás, krimibe illően izgalmas, egy évig tartó, folytatásos kaland volt. Ide értve a római Collegium Germanicum-Hungaricum elzárkozó osztrák rektorát, aki állította, hogy a római Templomosoknak adták az általam évtizede náluk látott Rotondo-templom makettet – később megtudtam, mégis csak náluk volt… Viszont így „kénytelenek voltunk” megépíteni a járható, látványos és a látáson túl, a hetedik érzékkel is közérthető modellt. Rómában rátalálunk Ritz Sándor grafikus munkatársára, Varsányi Évára, aki sokat segített ebben. A forró nyomozást Kuklis Erika olasz fordító leleményével vittük sikerre.
3. Egyik velencei terepszemlénken véletlenül találkozunk, az addig csak könyveiből ismert Marko Pogačnikkal, akinek világszerte ismert (azóta itthon is elérhető) városgyógyító work-shopján részt venni alapélmény volt, akkor ott Velencében. Marko örömmel fogadta Gerle invitálását a magyar kiállításba, ami a szlovák és vajdasági alkotók által már addig is regionális kiterjesztésű volt.
4. A kétkötetes, háromnyelvű katalógus létrehozása csodás munka volt. Benne, többek közt: Platón és Maróti citátumokkal, Hegedűs Zsolt, Medgyasszay Péter ökológiai, Beke Pál szociológiai tanulmányával. A Maróti ház-kötetben Maróti írásai mellett, Gerle, Sümegi György, Csete György és Flora Manzonetto szövegekkel. A kötetek szerkesztője Götz Eszter volt, a grafikus a műcsarnoki Látvány tárlaton megismert Bárd Johanna. Ilyen csapatot kívánok minden velencei kurátornak! (De hozzá, tárgyszerűbb kritikát, sőt értő interpretációt) – Jánossal és a 2000-es magyar kiállítók sokféle gondolkodású, de a Földet menteni akaró építészével / alkotójával együtt. Akikkel erről egy tömör manifesztumot kiadtuk.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________

7. Velencei Építészeti Biennále, magyar pavilon: „Mi vagyunk Atlantisz”, 2000, Nemzeti Biztos és kurátor: Gerle János vicekur. és látványterv: Szegő György. (Maróti Géza Atlantisz rekonstrukciója alapján épített makettet készítette: Varga Péter-Varga Vera, ill. az udvaron a S. Stefano Rotondo fala előtt Makovecz Imre Múltbeli / Jövôbeli épületek és tájak modellje (Karl Blossfeldt makrófotói nyomán)

http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/82_202-203 old_09.jpg

A velencei anyagot 2001-ben kiállítottuk az Ernstben is. Ezt most nem lehet ott manipulálni, itthon van, láthatta a tárlatot, aki akarta. Karátson Gábor ökotudatos nyitóbeszéde, értő olvasat volt. A „borszakértők” nem jöttek el. A Velence idején agyonhallgatott manifesztumunk gondolatai, ma, 2008-ban, nyolc év múlva, megjelentek a torinói 23. UIA Építész-Világkongresszus hivatalos nyilatkozatában. Végre. Ez igazi, átütő Velencei 2000-es manifesztumunk áthallásaként értelmezhető kései sikere (az építészeti ösztöntesztre mondta a Pittsburgh-i pszichoanalitikus mentorom, Jakab Irén: korai gondolat, de majd időszerű lesz egyszer). Pláne, ha hatása is lenne az építészekre.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________


http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-121_202-203 old_03_v3.jpg
Maróti Géza kiállított rajza Atlantiszról
http://szegogyorgy.hu/files/gimgs/th-121_202-203 old_10_v3.jpg
Makovecz Imre plasztikája a Magyar Pavilon udvarán. (Karl Blossfeldt fotója nyomán)