A karácsonyi nyitás utáni első héten roppant érdeklődés övezte a kiállítást: suli-szünidei rohammal, és jó visszhanggal. Újévre már az ellenzék pénzügyi visszaélést sejtető cikkei jöttek. Az ajándékkarórák (századrendű témája foglalkoztatta a sajtót, nem a valódi kiállítás és hiteles üzenete…). Szakmai kritikát csak Jerger engedett meg magának: „ő jobbat tudott volna” mellékízzel – nem épp hiteles ez a szemszög, hisz két éve neki is volt a feladatra. És mellette a tárlat kistárgyainak kellősítésén dolgozó technikus (ezután szép karriert befutó háttérember, addig inkább jó nevű képzőművész, Július Gyula) szidja leginkább a kiállítást. Tehát, a készítők egyike. Erre mondja a népnyelv: „belerondít a saját fészkébe”. Tán súgtak szegénynek. Jött is a kormányváltás, Gyula az új kultusztárcától velencei kurátori feladatot kapott… cca: „Penis sinister unfortunatus” –E. P. Esterházy idézi ezzel a maró humorral apját., „Nszb”, mondta rövidítve az én Apám (Ne szarj be!).
Többen a kiállítás rovására írták, hogy nem állította fókuszba, ami nyilvánvaló: sok jeles magyar, zsidónak minősítetett, kirekesztett alkotó és tudós származása miatt a Horthy-korszakban, mások 1946-48 körül az államosítások miatt, és 56-ban a Rákosi-diktatúra következtében emigráltak. A legtöbben az emigrációban lettek sikeresek, de itt tanultak. Éppen a diákságot célozza elsősorban a kiállítás vezérmotívuma, mégis bizonyos, hogy a sokféle szaktörténetre támaszkodó munkánk többet tett a magyar-zsidó és zsidó-magyar közös emlékezetért, mint a politika vagy a történész-szakma. A vizuálisan ható, roppant anyagot felvonultató megatárlat célja nem az oknyomozás, de tényeket nem ferdített el. Hasonlóan, mint pl. Európa nagy egyetemei tv-sorozatban: Bécs emlékezete Semmelweisre is büszke, noha az orvost elüldözték, és tébolydában végezte. Mégsem kényszerű „távozására” építik a filmet, hanem egyetemes jelentőségű teljesítményére. A mi tárlatunk centrumában is a kiugró teljesítmény, s a távozók esetében is, a kiváló honi iskolázás állt. Így a tanulás ereje példa lehet az immár szabad ország közönsége, a diáklátogatók számára.
Mégis, a kreált probléma a média egy részének főtémája, mondván: „ez a jobboldal agit-prop kiállítása”. „Adj ellenfeled szájába saját célodra szabott koncepciót, majd azt győzd is le!” – ismét Machiavelli.
A fenti 30 év életpálya-meséje után picit komikus, hogy az egyik oldal jobboldalivá minősít. Noha az oldalak jelentéstartalma rég elkopott. Hol állok, ha érdekel a magyar (tudomány)történet, de közben a magyar zsidók történelme-kultúrája is?
Végül úgy döntöttem, elhárítom a sokak szemében politikai hátterűnek tekintett magas állami kitüntetést. „Igazságosabb lenne egy Eleőddel közös, tán építészeti díj” – válaszoltam (Eleőd Ákos 2012-ben kap Ybl-díjat). Azután színházi- és kiállítás-látványtervező, műkritikusi-kulturális közéleti munkásságomért, 2002. március 15-én Érdemes Művész díjat kaptam.
A rendszerváltó ország szégyene, hogy egy ilyen kitüntetés ma nem lehet felhőtlen öröm. A színháziak se mind gratuláltak, noha előbb ők is javasoltak e díjra. Kaposvár, a PQ-, Diaszpóra-, Frankfurt- és a Látvány-tárlatok, zsupsz: semmivé válnának? Percérdekek nullázzák le mindazt?
A lejáratókampány dacára, bő év alatt 600 ezer néző látta. Ebből 400 ezer gyerek. Jobbosok? Sokan az iskolai túra után visszajöttek családjukkal is. A hecc elfajult: a menedzsment korábbi vezetőjét „intim motozást foganatosítva” őrizetbe is vették: mintha visszarepülnénk az időben. De az igazgatónő lélekjelenlétének hála, még éppen utolsó pillanatban, a kicsit lassú tudósok helyett: a vizu-részleg megbízást kap a kiállítás-vezető füzetre és a kétkötetes (2 x 280 oldalas) katalógusra is. Eszterrel és a Baumhorn-katalógust is tördelő tehetséges Szabó Gáborral szerkesztjük / tervezzük meg a három könyvet. Kiadják. Eleőd pedig CD-romot készít, csak hát már odaát, a „súgólyukban”. Ide, oda? Én, a Bak, alig vagy egyáltalán nem változom. Ez nem érdem. A környezet ellen-jön (mint a viccbéli trabantos a sztrádán). Vagy amikor két vonat vesztegel a pályaudvaron. Egyik indul, örülsz: na végre. De kiderül, ők mennek.
A kiadványok híján mi maradt volna a többszáz tudós és múzeumos: az 1896-os Millenniumi Kiállítással vetekedő kutató- és népművelő-munkájából? Mert a kiállítást az új kormányzat hamar bezáratta, az anyagot (hiába vennék át más városok is) sebtében széthordták a kölcsönző intézmények. Az építészeknek csak Budapest Építészeti Nívódíja jutott. Tán számlát is kellett adniuk a szerény összegű díj összegének átvételéhez… „Jobban jártak” a friss kert tervezői: az újító szellemű park közönségsiker, népszerű köztér, azóta is. Technikatörténeti Múzeum persze itt nem (sem) nyílt. Több tárca is próbálkozott mindenfélével. Talán alibiből. Lehet, hogy az ingatlan-lobby „jobb”, egyelőre meg nem valósult ötleteket tartalékol.
7. Velencei Építészeti Biennále, 2000, Giardini, Maróti Géza magyar Pavilonja, Nemzeti Biztos, kurátor: Gerle János, vicekurátor, látványterv: Szegő György
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Tehát most a másik jelentős, ám „kettős megítélésű” tárlat következik. Már 2000 előtt, 1999 telén a Ludwig-ot igazgató, Néray Katalin felkérte Gerle Jánost, legyen a 7. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé magyar kiállításának nemzeti biztosa. János hívott, legyek a vicekurátora. A Giardiniban Maróti Géza 1909-ben (egyik elsőként) épített „nemzeti műcsarnokát” az 50-es években hozták rendbe – durva átalakításokkal. A kultusztárca most felújíttatta, a rég elfalazott mozaikokkal, Zsolnay-kerámia bélletekkel együtt. A megújult ház idézi az eredetit, de nem rekonstrukció, inkább Csete György, autonóm (műemléki szempontból vitatható) alkotása. De hát Csete emblematikus személyiség, saját programmal. A mozaikrekonstrukció az ő és Sümegi György vitathatatlan érdeme.
A ház átadása egybeesik a magyar kiállításnyitóval, noha a felújítás nem része a mi kiállításkoncepciónknak, a kettőt a sajtó egy része, külön-külön elemző kritikák helyett, tudatosan csúsztatva, a recenzorok által kitalált jelentés-változatokkal vitatkozva összemossa.
Kiállításunk valóságos mondanivalóját itt vázolom: Massimiliano Fuksas, olasz sztárépítész, főkurátor a 2000-es jeles évben jelszót ad ki: „Több etikát! Kevesebb esztétikát!” A 3. évezred küszöbén, 30 évvel a Római Klub korszak-nyitó, de meddőnek bizonyult jelentései után, a világ jövőjét óvó, a fenntartható környezet és az építészek felelősségét összekapcsoló célnál mi sem aktuálisabb. Nagy kedvvel vágunk neki a munkának. Akkoriban kezd erőteljesebben foglalkozni az Iparművészeti Múzeum Maróti életművével. Paralel, az Építészeti Múzeumban Hadik András figyelmünkbe ajánlott egy lappangó, „Mi vagyunk Atlantisz!” c. Maróti-kéziratot. Társam, Götz Eszter már dolgozott ezzel. A német nyelvű, halvány gépmásoló-lapokon, alig olvasható szöveg feldolgozására társam ösztöndíjat is nyer, de ez csak részletek fordíttatására elég. A zsidó származása miatt 1920 után mellőzött, korosodó Maróti Géza 20 évet tölt Atlantisz szellemi nyomainak kutatásával. 1940 táján a poliglott művész- és építész-zseni, a kutatásáról egy angol változatot Londonba is kijuttat. Okkal óvja művét a honi légkörben: a náci fajelméletre reagáló „ellenkoncepcióként megfogalmazott” hipotézise szerint az elmerült földrész mitikus kultúráját a túlélők kimentik a mediterrán partokra. Ezt a magas-civilizációt germán barbár-troglogdita törzsek pusztították el. Roppant szellemi (nem földrajzi, nem víz-alatti régészeti) anyagot gyűjtött össze, ez ma is nóvum lenne. Reméltük, az angol verzió szókimondóbb, tán olvashatóbb is lesz – Eszter kiváló angolos. Írtam londoni magyar értelmiségieknek, segítsenek ott fellelni az angol szöveget. Nem találták nyomát. A lényeg: a Platón által egyiptomi paptól hallott / lejegyzett mítosz szerint a korábban virágzó, de később a természet erőit nem tisztelő, harácsoló civilizáció sorsa analógiát mutat a mi korunkkal. Számunkra is tükröt tart: a globalizált posztindusztriális ámokfutás összefügg a totális társadalmak pusztításával. Gerlével e gondolat köré építjük az „Új Atlantisz felé” című magyar kiállítást. A rekonstruált Zsolnay-kapuzat előtt, a parkban állt a már említett hatalmas Atlantisz-modell. Mivel a mi és az amerikai meg az izraeli pavilonok között visz egy főút a Giardini hídjához, Maróti szellemtudományos vízióját így mindenki látja, és „be is hozza” a nézőt a magyar kiállításra.
Balra a körteremben Gellér B. István képzőművész installációjával indul a tárlat: Az Arany Mérték / szentély a Növekvő Városból műcsoporttal. Gellér kerámiaszobrai a szellemi-régészet, a történelem és a jövő ötvözeteként már a belépéskor elemelik a nézők fantáziáját.
Hasonló, de közelebbi múltat idéz a következő térben a Magyar Kávéház Alapítvány: a budapesti kávéházak ébredése az újraéledő városi lét egyik új keletű sikere. Egészen konkrét urbanisztikai témával, a Perczel Anna építész által a VÁTI-ban kidolgozott Kőbányai rehabilitációs tervvel folytatódik a mi „több etikát” példázatunk. Ilyen „rehab” anyaggal szerepelnek Szabadka (Šubotica) fiatal építészei, Demeter Gábor és társai is. Tervük egy a 60-as években kiszárított városi csatornát éleszt újra, amolyan mini Velencét álmodnak vissza, kis hidakkal, rakparti sétánnyal. Pásztor Péter és Richard Neufeld szlovákiai építészek, Isten helye a városban címmel, Kassa (Košice) új negyedében a Szt. Erzsébet-dómot és környékét kívánják kortárs módon megidézni. Kerényi József és munkatársai Kecskemét hosszú távú rekonstrukcióját összegzik: „Hitelesség és etika a városépítészetben” címmel.
Emellett „Kapu, múlt és jövő között” témájú pályázatot is kiírunk a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolája számára: „keresd meg a helyet, amelyet te magad alkalmasnak találsz arra, hogy ott valamilyen, de a lehető legkisebb átalakítással létrejöhessen a kapcsolat lehetősége, a két kultúrához tartozás egysége.” Bán Zoltán, Erhardt Gábor, Jánosi János, Kovács Ágnes, Kuli László, Kurucz Szabolcs, Müller Csaba és Révai Attila ifjú építészek kreatív, színesen sokarcú ötletekkel állnak elő. Bár a Vándoriskola mesterei a magyar organikus építészet alkotói, az iskola fiatal képviselőinek igen eredeti munkái csak részben követik ezt az irányt – amint azóta is már önálló építészként, saját utat építenek. És ennek ellenére, a sajtó képviselői közül többen (politikai ízlésük szerint) az egész tárlatra rásütik az „organikus” bélyeget. Látják, de mást írnak, vagy nem is látják, mi szerves építészet, mi nem? A lényeg, öncenzúrával érzékelik, mit „kell” látni. Ez az etikátlan mameluk magatartás az1980-as években általam megismert lapokban (ÉS, Magyar Nemzet) nem dívott…
Aztán a Pécs Csoport valóban szerves munkáiból Csete-Dulánszky alkotópáros, Deák László és Jankovics Tibor építészek és Blazsek Gyöngyvér belsőépítész munkáit is beválogattuk – utóbbi szobor-karakterű vesszőbútor-családja egyedülálló kísérlet akkor. Hasonló anyagú, de csak szellemi funkcióval élő plasztikát kapunk Németh Ágnes szobrásztól. Az ő fődarabja egy fűzvesszőből font „Lélekhajó”, amit a népi vesszőfonatú, varsára emlékeztető, archaikus koporsóforma ihletett. Az alkotóval Erdély Miklóst is idéztük: „mintha a halál fojtogató gondolata is lélegzethez jutna.” És ez a mű átvezet a Független Ökológiai Központ drámai erejű kiállításrészéhez. A „Tisza – édenkert vagy üröm” c. egység, a 2000. 01. 30-án bekövetkezett nagybányai (ma Románia) Aurul (ausztrál aranytisztító vállalat), a Szamos és a Tisza magyar szakaszának élővilágát teljesen kipusztító 100 ezer m3-nyi cián-szennyeződés kapcsán az ökológusok a régi, elfeledett foki-gazdálkodást idézik fel, ezt ma „fenntarthatónak” nevezzük. Amilyen emelkedetten járja a néző a következő, a Maróti-zene-szentély installációját, olyan erős, de ellenkező hatásúak a tiszai katasztrófa képei. Láttuk, volt, aki sírt itt is, ott is: a rettenetből a földi harmónia energia-templomába lépni, sokak felszabadító, megtisztító élménye lett.
Középre ugyanis a római Santo Stefano Rotondo – 6. századi, de a 15. században a magyar pálosok által használt – templom járható modelljét építjük. A járható templommodell formarendjét / tartalmát tekintve: a kapu terét uraló Maróti Atlantisz-rekonstrukciójával állt ellenpontozó kompozícióban. Katalógusba írt tanulmányom Atlantisz, a Jeruzsálemi Templom, a Szentsír-, a velencei Torcello, a portugál Tomar bazilikáinak a római Santo Stefano Rotondo körtemplommal lehetséges kapcsolatokat, „energiaközvetítő” párhuzamokat kutatta. Hipotézisem szerint, az 529-ben Justinianus császár által bezárt athéni Akadémia elűzött tudósai építik Rómában azt a platonikus szentélyt, amit később a tatárok elől menekülő pálos-rendet alapító remeték egy természetközeli kereszténységet kutató iskola Magyarországról odaszármazott szerzetes-utódai is használtak. Beépítve oda egy a világon egyedülálló – a centrális templomban „eleve lehetetlen” – szentélyrekesztőt. Így egyesítve az antik körtemplom és az ókeresztény / középkori hosszhajós templom térhasználatának szellemi-kultikus, geomantikus minőségeit. A paradoxon különleges, talán energia-közvetítő hatását, azóta többször módom volt Rómában kontrollálni. Többen Velencében is érezni vélték ezt Maróti zene-szentélyében: a római körtemplom modellnek a kiállításra épített arányosan kicsinyített terében is. Püthagórász iskolájának feltételezése szerint: az arányok rendszere a harmóniák kulcsa. Ebből indultak ki a reneszánsz művészei is. Nem eldöntendő, hogy az antik templomterv, vagy Maróti zene-szentélye közvetíti-e a finomenergiákat. Talán együtt. Mindenesetre a „tudományosan elfogadott nézet szerint”: a rotonda centrális diadalívét statikai okokból emelték. Ezt vitató tanulmányom illusztrációjául a tanulmányban és a zeneteremben is felidéztem a templomban az 1960-as, 70-es években amatőr kutatást folytató Ritz Sándor S.J., szolgálatot teljesítő kisegítő szerzetes, könyvekben is közreadott püthagóreus szerkesztéseit, amelyek a templom geometriáját megfeleltetik egy-egy Újtestamentumi idézet görög betű-számértékeinek (hasonlót azóta computer igazolt az egész Ószövetség héber szövegére – lásd Doron Witzun: „A biblia kódja” kutatását).
Átérve a kiállítás túloldalára, Orosz István Atlantisz anamorfózis grafikái és Santo Stefano parafrázisai kerültek. Szemet gyönyörködtető paradoxonnal foglalja össze a mi modellünk sokak által pogánynak tartott szakralitását. A folytatást Nagy Tamás Szakrális geometria c. templom-dokumentációja adja. Dunaújváros, Sopronnémeti, Balatonboglár három szimbolikus értelmű: ovális / tojásalaprajzú templomának dokumentációja, és Szolnok tervezett temploma. Azóta világszerte ismert és elismert kortárs teljesítmények. Ugyanez az egyáltalán nem túlzó jelző illik Török Ferencre, Balázs Mihály Város a tájban – táj a városban c. összeállítására. Utóbbi tervező Matáv Igazgatási Központja és az udvarára tervezett felemelő erdő-architektúrája „urbánus tájkép”, natura morta / csendélet. Balázs Mihály a kétkedőknek válaszolja: „Mert az Úr csendben van. Az építészet: művészet. Lényegében nem formai, hanem etikai probléma. Célja a tökéletesség keresése. Anyag, tér, forma – eszközök csupán. A csendben elmélyülő alkotás, a szétesett részek újbóli összerakása az esélyünk.”
Hasonló koncepciót, egészen más módon láttat Köszeghy Attila Fény-fonadék, melyet István király még láthatott, Nagy Ervin Korona-kupola-koponya boltozata és Rácz Tamás Alapkő-jele, Sáros László műve: A jel jele. Egy-egy példa, amely együtt példázat, mely a natura szentségéhez, az archaikus korokból és a magyar történelemből merítő, ezekhez alázattal közelítő építész munkáját prezentálja. Csernyus Lőrinc, Siklósi József, Túri Attila, Horváth Zoltán terve a kelta Triskell formával kísérli meg természet és emberi alkotás egybefonását. A Pagony táj- és kertépítésziroda a pilismaróti tájtemplom növénykatedrálisának építésére tett javaslatot – azóta több forrás fölé-köré emelt kápolnájuk igazolta az itt bemutatott Pilisi Tájtemplom elvi tervét. A Kör Építész Stúdió a filozófia és a hit lételméleti kérdéseiből formálja a környezet aktuális költői kérdéseit.
Képzőművészek zárják az U-forma kiállítóteret: König Frigyes grafikus Kárpátmedence erődítményeit tartalmazó mappájából a földvárakat, Romvári János festő alkímiai jelekből formált Tarot-mandala „mágikus kártyáit” állítjuk ki. Végül a szlovén Marko Pogačnik Város-gyógyító akupunktúra performanszainak dokumentációja és diagnosztikai rajzai következnek (hozzá még visszatérek).
A belső udvaron áll Makovecz Imre Múltbeli / Jövőbeli épületek és tájak modellje, egy rézötvözet-szobor, melyet Karl Blossfeldt fotóművész 20. sz. elején, növénycsírákról készült makro-fotói ihlettek. Ehhez beltérben finom rajzú atlantiszi-gondvánai architektonikus grafikái tartoznak. Mögé a zene-szentélybe illesztett Santo Stefano Rotondo járható modelljét építettük: a Pogačnik által (is) elementároknak nevezett föld-finomenergiák demonstrálására – a hipotetikus Atlantisz-szentély analógiájára.
A Biennálé-nyitás perceiben elementáris vihar csapott le a Giardinira, a személyesen meghívott nemzeti biztosok (én Hans Holleint az osztrák, és Zaha Hadidot, az angol pavilon „sztárját” invitáltam) sem tudnak átjönni. Rockenbauer Zoltán miniszter, a felújítók, a kiállítók, és a sajtó vagyunk jelen, Így is színültig a Maróti-műcsarnok. Helyi borral ünnepeltünk (mert bizonyos vám-szabályokra hivatkozva – akkor még EU-n kívül – a külügy nem segít magyar bort hozni. Nekünk nem. Mert egy véletlenül csatolt e-mail szerint működött ilyesmi…) Építész és kiállításkurátor működésem legszebb évét azután a sajtó design irányát fémjelző Bojár Iván András (a borra hivatkozva) picit megkeseríti. A tanult kolléga a vernisszázs borát / műanyagpoharait minősítve húzta le az egész magyar kiállítást. P. Szűcs Júlia, nagytekintélyű műkritikus meg a Szentkorona köré értelmezte az egész kiállítás mondanivalóját. Arany Jánossal mondhatom: „Gondolta a fene…”. A bemutatkozó 20 kiállítási egység kb. 200 műtárgya, 117 alkotó munkája. Ezek közül négyen emelték képbe a Koronát – Köszeghy Attila, Rácz Tamás, Nagy Ervin művei és Csete teamje. A hangsúlyok sem adtak alapot a rosszhiszemű csúsztatásra... 113 a 4-hez!?
A dolog négy szálon mégis mesebeli volt:
1. Néray Katalin csapata éppúgy profi volt, mint a szállító Art Büróé.
2. Kivitelezőinkkel, az zalaegerszegi színháziakkal, Steffanits István Pöfivel – és az általa szakácsként prezentált pesti ír kocsmárossal – élmény lett a munka. A Santo Stefano Rotondo körüli kutatás, krimibe illően izgalmas, egy évig tartó, folytatásos kaland volt. Ide értve a római Collegium Germanicum-Hungaricum elzárkozó osztrák rektorát, aki állította, hogy a római Templomosoknak adták az általam évtizede náluk látott Rotondo-templom makettet – később megtudtam, mégis csak náluk volt… Viszont így „kénytelenek voltunk” megépíteni a járható, látványos és a látáson túl, a hetedik érzékkel is közérthető modellt. Rómában rátalálunk Ritz Sándor grafikus munkatársára, Varsányi Évára, aki sokat segített ebben. A forró nyomozást Kuklis Erika olasz fordító leleményével vittük sikerre.
3. Egyik velencei terepszemlénken véletlenül találkozunk, az addig csak könyveiből ismert Marko Pogačnikkal, akinek világszerte ismert (azóta itthon is elérhető) városgyógyító work-shopján részt venni alapélmény volt, akkor ott Velencében. Marko örömmel fogadta Gerle invitálását a magyar kiállításba, ami a szlovák és vajdasági alkotók által már addig is regionális kiterjesztésű volt.
4. A kétkötetes, háromnyelvű katalógus létrehozása csodás munka volt. Benne, többek közt: Platón és Maróti citátumokkal, Hegedűs Zsolt, Medgyasszay Péter ökológiai, Beke Pál szociológiai tanulmányával. A Maróti ház-kötetben Maróti írásai mellett, Gerle, Sümegi György, Csete György és Flora Manzonetto szövegekkel. A kötetek szerkesztője Götz Eszter volt, a grafikus a műcsarnoki Látvány tárlaton megismert Bárd Johanna. Ilyen csapatot kívánok minden velencei kurátornak! (De hozzá, tárgyszerűbb kritikát, sőt értő interpretációt) – Jánossal és a 2000-es magyar kiállítók sokféle gondolkodású, de a Földet menteni akaró építészével / alkotójával együtt. Akikkel erről egy tömör manifesztumot kiadtuk.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
7. Velencei Építészeti Biennále, magyar pavilon: „Mi vagyunk Atlantisz”, 2000, Nemzeti Biztos és kurátor: Gerle János vicekur. és látványterv: Szegő György. (Maróti Géza Atlantisz rekonstrukciója alapján épített makettet készítette: Varga Péter-Varga Vera, ill. az udvaron a S. Stefano Rotondo fala előtt Makovecz Imre Múltbeli / Jövôbeli épületek és tájak modellje (Karl Blossfeldt makrófotói nyomán)
A velencei anyagot 2001-ben kiállítottuk az Ernstben is. Ezt most nem lehet ott manipulálni, itthon van, láthatta a tárlatot, aki akarta. Karátson Gábor ökotudatos nyitóbeszéde, értő olvasat volt. A „borszakértők” nem jöttek el. A Velence idején agyonhallgatott manifesztumunk gondolatai, ma, 2008-ban, nyolc év múlva, megjelentek a torinói 23. UIA Építész-Világkongresszus hivatalos nyilatkozatában. Végre. Ez igazi, átütő Velencei 2000-es manifesztumunk áthallásaként értelmezhető kései sikere (az építészeti ösztöntesztre mondta a Pittsburgh-i pszichoanalitikus mentorom, Jakab Irén: korai gondolat, de majd időszerű lesz egyszer). Pláne, ha hatása is lenne az építészekre.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Maróti Géza kiállított rajza Atlantiszról
Makovecz Imre plasztikája a Magyar Pavilon udvarán. (Karl Blossfeldt fotója nyomán)
............................................
